Emberek éltek itt

Ahogy a levelek lezüllenek, de ott áll még a sarokban a seprű megmarkolatlan, vagy ahogy az ostrom pincéi pókhálósodván, a félig- égett gyertya viaszcsorgással drapériázva, felejtett bálványa a fénynek vakablak peremén, nem gyullad gyújtatlan, s mint ahogy elhagyott fogoly- temetőben, úgy szomorog a Visszatérő, szorong a degenerált kutyától, ki már ugatni sem tud, csak orrával borzolja végig az avaron kacskaringóssá a kivertek útvonalát, gyanakvó gazdátlanul, ahogy a hányás fröccsenete a kocsma előtt, vagy páratlan gumicsizma az árokparton, drótkerítésre aszalódott gatya, úgy áll a kép festetlenül, pinty-zenétlen rigó-némaságban, csörög a szarka, s a harkályt alá- húzza kerrenése az ágközi hintán, magában nyekken a fa, hideg elől odvába bújt a kilehelt lélek, talán az apák apja, s ahogy a fehérkoporsós gyerek üres bölcsője, az amelyik már idősebb halott testvérkétől is billent utolsót, úgy van minden magában, szél se fúj, eső sem esik, nem süt a nap, ahogy a Visszatérő pontosan ideillik, mégis, mint kóbor áram, meglepő, bensejében is pufajkát visel, érzelmes ifjúsága érzékeny nedveit fölitta kócos vatelin, meztéllábát, kivel a föld szeretkezett, feltörte a bakancs kapcástul, nem tudhatott kiválni, belehibbant a se-ittbe, se-ottba, dögcédulába véste emlékezetét, emléknevét, nők képecskéit rakta rétegesen, akár miniatűr kártyalapot, üzenetét a Senkinek.