A Tapolcánál

Zenélő kagyló Szigliget öble, lefordítja a macska-könyörgést hegedűre, kukorékolást trombitára, motor-cintányér, vonat-nagybőgő összhangzata szelídül szivárványos szimfóniába, s mintha a Tapolca sodorna, föléje állok, s mintha ez a fekete víz is állna, csak én váltam e majdnem-torkolatnál diákból öregbe, véndiákba, akkora szakállam lehetne, akár a decemberi kócszinű fű, arcom keserű kéreg, levegőt takarító seprű, szélfújta jegenye söpör meg. Látom magam a víz színén kiterítve évtizedek után, és előbb kimászva iszap-harisnyanadrágban, moszatcsíkos trikóban, s a magyar költészet fehér lepkéjéről kék szitakötő rebben románcba, mocsárszagú meleg Éden, ahol ivarsejtjeim kislányaimmá szaporodnak, itt vagyok, aki ott vagy, te lányos arcú angyal, te meg én. Becsteleníthetetlenül azóta is, rétek, vulkánok, füzesek jegenyések, rövid ladikozás Tapolcától Balatonig, ha okádékon járó lábam idetéved, alkonyatom árnyékomat kioltja, tengerré terjedt hideg izzás hazatérő varjúból a feketeséget, nagy mészvirágok fölöttem a nyírfák.