Hibernákulum

Amíg a mély rendelkezésére állok, orromon lélegzem, szájam óvatos hasadékán füstölöm levegőm, lehetséges és ki tudja, kinek felejtett temetőjén járok erőtlen szárnyaszegett. Lehűtött sárgadinnye-nap dérhéjú szelettel kínál, szívja piroskás ínyemet, fogaim egyenként elpotyognak, pöszén szólok magamnak, akár öreganyám közeli halálához. Egy téllel közelibb, bár elmúlásnak mondanám, ahogy a tölgyfán áttelel a lomb, csörömpöl, mint a pléhvödör, míg langyos eső nem tölti színültig, zöld gregorián-fakadás, mikor a korai malacetetés elkezdődik. Mintha ébernek lenni se lenne mire, elveszett grófnői hajtű a hímrigó csőre, fekete gombolyagba tűzve, legombolyított lábnyomát hagyja maga után a fűben, kikötve ül a fonál elején, vár, elgurul, megáll, mintha nem lennék, nem is lenne. És ugyanúgy a meggyvágó, tolla-divatba unja magát a tiszafán, hamukék gallérba gunnyasztott, szélfútt karácsonyi dísz maradékának avanzsálom, megcsodálom, ha mégis mozdul valamit rég elpördült magért a másik ágon. Unom magam, unná magát e vers, ha tőrt nem vetne meggyvágónak, rigónak, unná magát ez a khároni csónak, ha nem hibernált volna deszkájára szeméremajkat, zacskót, ülepet, ha a fakúsz nem csúszna fejjel, mint egyszeregyből magához az 1. Érti a vers a verssorok jövőjét, lepke-pillogást virágon-virágon, szirom röptét, miként múltja kukac, most éppen báb, decemberben is látom közösülni a füttybe, pillébe bújt urat, alul tavaszom fölcsinálom, őrüljenek meg fönt a vadludak.