Téli anyámnak Devecserbe

Vadmacskák, kóbor kutyák, ordasok marcangolnak fehér szarvasbikát, idehallom anyai messzeségből, anyám, valami bánt, ha kéményemből hallok csikasz-marást, toluló vonitást, szűkölő bőgést a tutolás összhangzatában, s hullnak az égi kútba farral, fejest, itt zsúfolódnak kályhámtól fölfelé egymás hegyén hátán kormosan becserepezve, agyaras idő bánt anyám, régi teleidből kiűzve nyolcvan éven túli teledbe. Ezt az üvöltést ebben a világvárosban, a baljós jelet, ijedten fogadom, ami van egyre kegyetlenebb, ami volt egyre szebb, akár neked, most napok alatt beomlik az ország, megfagyhatunk, tüzelj! s ne mondd, arra a kevés időre már nem érdemes, hallom – szobájában az öregember… látom – dér-szemfödél, hűlő párától borosta, hajgubanc jeges, és a hómunkás mit érezhetett, mikor kihányta azt a kart? Csak magunk foglyaként túlélhető? ha az utcán, tornácon, udvaron, nem Don-kanyarban széjjel a mezőn, s nem a boros Hegy alján, Besenyő erdő szélén a világegyetemmel közösülésben, éteri ejakulációra pusztulnak el katonák, részegek, de a részvétlen lábnyomokban, közvilágítás sátorában, anyám, én is bántlak e borzalommal. A téli estéket vedd elő, A puszta télent, vagy nagyobbik fiad Havon delelő szivárványát, madár- hallgatásban, mikor a világméretű hóbagoly száll a háztetők felett, huszonkilencben ereszig hóorom, mélyutat vágtatok, akárha Uzsoki – szoroson keltetek volna át a lehullott széna- s szalmaszálakon, zöldaranyon, e Makk-ász máshazába.