Mindig megszólal
|
Szécsi Margit sírjánál
| Mindig megszólal valamely madár |
| most éppen egy rigó csalta magasba |
| szememet, a múltkor cinege, |
| és azelőtt a pinty pityergett |
| láthatatlan, míg varjú áll, a fák, |
|
| közeli s távolabbi gyászaimból |
| így csábítottak el a hanggal, |
| mely meglepett, újra meg újra meglepő, |
| megszakítván részvétemet, |
| hallod? kérdeztem aki azt hiszi, |
| csak ketten értjük, csak miénk, |
| mert egymást figyelmezve élünk, |
|
| és megtudtam, nem úgy lakják |
| a madarak a temetőt, mint ahogy |
| behúzódnak óvóhelyükre általában, |
| mert énekük különb a madáretetők |
| szomorka dallamainál, itt a |
| fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme, |
| a sötét testi hő indítja meg a hangokat, |
| a virághegy, virágos halom |
|
| hát bizakodjunk akkor is, alul |
| emlékbeszéd, sírás, hapták |
| és kataton födetlen fej fölött |
| megszólal majd, s most éppen egy rigó, |
| hallod? ne mondd el senkinek! |
|
|
|