Oblomov álma

Én, Ilja Iljics Oblomov, azt álmodtam, fölébredek, féléberen nem fordulok hasra szundikálgatni, mint szokásom, dunyhácskámmal lábam között nem birizgálom magamat, míg hálóingem hasamra fölcsúszik, ballábbal léptem le az ágyról, nem voltam babonás, hiszen az ágyam abban a sarokban, ahonnan csupán hasmánt lehetne ugrani, ásítottam egy jó nagyot, fölálltam, hetekig behúzott függönyöm széttártam, mint egy szónok, aki az Istennek fölajánlja az Emberiséget, s megláttam a fogyó holdat meglepetten, hát volt már új- és telihold? Luca napja, téli hat óra volt, havas szalma hullott a fákra, és kinyújtottam kezemet, hadd hűtse le ezüst-arany, s kiáltottam: Zahar! Ide a köpenyem! feleségem csókolt nyakamba, kislányom szöszmötölt, zizeregtek irkái, könyvei, és hupp! a csizma, én meg fázós bokával betértem a fürdőszobába, kihúztam magam, úr vagyok! én, Ilja Iljics Oblomov! szenátori borotvahabban illatoztam, új beretvával nyestem szakállamat, megúsztam kádam tengerét, gatya, ing, zokni, tiszta, tiszta, hideg tej, rántotta, zsömle, feketekávé, tűnődtem cigarettám karikából karikázó karikáin, s észrevettem dúdolni azt a dalt, amit húsz éve elfeledtem, csónak ringott a tó kék vizén, elmondtam a Miatyánkot az utolsó szóig harmincszor 365 nap után, én lennék elaggott szellemű? koromhoz képest túlzottan elhízott? kopasz? Nem Monsieur Goncsarov! költő lettem! ki eddig levelet írtam-nem írtam, s a versbe nem lopózkodott be egyetlen ámbár, vagy, pedig, s hogy, eddig a hogy-ok bénítottak engem, „a mozgás vagy a levegő hiányzott neki, esetleg mind a kettő” Nem Monsieur Goncsarov! Maga meg sem írt engem. Szótlanul köszöntöttem az utcát, ahogy a reggeli ifjúság szembejön velem a fényes tanterembe.