Kihajózás a rigó szeméből

Tolla üres pernyéje szállong nyárfámra ha már nem enyém, fúróként fordítom ki belsejét, ujjamon belecske meg szívecske, véres könnyéből kihajózok végső bölcsőmhöz közeledve, e piros-fehér keramitra ránehezedek könnytelen, kidokkolom mázsás halomba, papírzsákba papír életművem, kezemből más marokba tolva vagyonomat, az idegent, hajamat csapkodja a ponyva szelekben, szárazon, vízen. Neki Szent Gellért véraláfutásos magasának olyan lakáshoz, hol másvilágom meglelem, fogadjatok be dunai sirályok! bár ez a hitehagyott pince katakomba-pókháló selyem- harisnyarongya fejemen, s mintha kriptámat nyitogatnám, csontváznak szobroznak a macskák, áttűnök minden részleten, ósdi, háborús villanyfényben fölgyújtom elsötétítem a házat ötemeletes karácsonyfának.