A rigó szemében

Megkövült könnycseppbe tűnődöm milliméterre csökkent törpeségem, rigó szemében szervül tekintetem, így nézek vissza magamra miniatűr repülőm ablakából, bár zuhanásból merész ívbe vet, nincs hányingerem, ereszkedem, aztán megint magasba, nyírfán ringat, ugrat, bújtat réseken át, rávarrja sárga csőre a kék lepedőre zöld szívemet, sugarammal kihímezi az udvart; májusi énekem, téli hallgatásom, míg húsmelegem csonthidegbe vált, ugyanaz mégis mindig más lakásom, sötét bokorba bujdosás, szögesdrót, hullaház. Mint mikor hóra szemetelnek, eldobott rongy, fölborzadt kócrakás összeráncolt tetőn, udvaron, elhajított szomorúság gunnyaszt a gémberedett lábakon, most hegyesebb a csőr, kiáll, akár a magány ékezete s a szemhéj szürke hályoga, mint hó vakít, s az áttetsző sötét lehunyja rám magát, csak én hallom e csöpp kanálist, nem is korgást, csak percegést, amint semmit emészt, érzem, ahogy a szívecske melege izgul a hajszálerekben, s fölébreszti a szerelem torka hibernált énekét.