Szeptember elseje

Akikkel tegnap még a tóban együtt – gordonkacsípők, bronztálszép hasak, napramosolygó dinnye s szőlőfürthegyű emlők, édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak, a villanydróton indulóban fecskék sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek alól ellobbannak a könnyű kelmék, voltam, s egyszerre én sem itt leszek. Csak egy utolsót, még a legutolsót! fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók fény-árnyjátéka tűnik át s tovább, táguló résben sző a keresztespók, s szememben melankóliát ez a takarodás, és megrémít, hogy magamra maradtam, mint szál karó a hűlő hullámokban, végemre járhat lesre a sirály. Hét fehér víziszellem közelít, méltóságos és elijeszthetetlen, akárha ülne, mégis ideért, mintha nem volnék, vonulnak mellettem, hét fehér hattyú, hét ledér személy alábillenve kancsóhosszú nyakkal az őszülő távolból töltekeznek, hé! columbusi gályák! merre mentek?