Ének a vakvilágba

Szólít valakit láthatatlanul, hangzik a vakvilágban testtelen, búzaszem-torkot, morzsa-szivet lomb rejteget vagy alul a bokor a senkinek, mindenkinek materiális emlék, fogható óévi képzelem, sisegő füzike lehet a fény foltos fedélzetén, énekből lent hagyott lélekké változott pihe, morzsa és búzaszem búvó esdeklés: hadd szeresselek ki a mennyből, bár nem is válaszol, aki tán nincs is, mi meg itt vagyunk belakott földön, gallér a nyakon, s valakiért az ének, valahol.