Ének a vakvilágba
| Szólít valakit láthatatlanul, |
| hangzik a vakvilágban testtelen, |
| búzaszem-torkot, morzsa-szivet |
| lomb rejteget vagy alul a bokor |
|
| materiális emlék, fogható óévi képzelem, |
| sisegő füzike lehet a fény foltos fedélzetén, |
|
| búvó esdeklés: hadd szeresselek |
| ki a mennyből, bár nem is válaszol, |
| aki tán nincs is, mi meg itt vagyunk |
| belakott földön, gallér a nyakon, |
| s valakiért az ének, valahol. |
|
|
Somlai június
| Micsoda csönd a hajnali szőlőhegyen! |
| hallom a napkeltét, fülemben |
| puha tapsi-sóhaj, kisnyúl álma, |
| csönd cirógat, szőlővirág, szőlőkacs, |
| mint sugár, és csönd a pirkadó cseresznye, |
| a meggy növényi vér sejtjei nyújtózkodása, |
| tudja minden madár, ő a különleges |
| közel és távol, legkisebb fuvola, |
| klarinét, furulya, pánsíp, |
| kihunytak a kísértetek az elfeledett |
| csillagokkal, én vagyok most a várúr |
|
| Te sem vagy itt, lehetnél ez a csönd! |
| kisnyúl álma, puhácska tapsi-sóhaj, |
| napkelte titkos szellő-susogása, |
| magad cirógatása, szőlővirág, szőlőkacs, |
| mint sugár, pirkadó cseresznye csöndje, |
| meggy, növényi vér sejtjei nyújtozkódása, |
| te lennél a Mindenmadár, különleges |
| közel és távol, legkisebb fuvola, |
| klarinét, furulya, pánsíp, |
| várúrnő vára, Szent Margit kápolnája, |
|
|
Szeptember elseje
| Akikkel tegnap még a tóban együtt – |
| gordonkacsípők, bronztálszép hasak, |
| napramosolygó dinnye s szőlőfürthegyű emlők, |
| édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak, |
| a villanydróton indulóban fecskék |
| sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek |
| alól ellobbannak a könnyű kelmék, |
| voltam, s egyszerre én sem itt leszek. |
|
| Csak egy utolsót, még a legutolsót! |
| fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók |
| fény-árnyjátéka tűnik át s tovább, |
| táguló résben sző a keresztespók, |
| s szememben melankóliát ez a takarodás, |
| és megrémít, hogy magamra maradtam, |
| mint szál karó a hűlő hullámokban, |
| végemre járhat lesre a sirály. |
|
| Hét fehér víziszellem közelít, |
| méltóságos és elijeszthetetlen, |
| akárha ülne, mégis ideért, |
| mintha nem volnék, vonulnak mellettem, |
| hét fehér hattyú, hét ledér személy |
| alábillenve kancsóhosszú nyakkal |
| az őszülő távolból töltekeznek, |
| hé! columbusi gályák! merre mentek? |
|
|
A rigó szemében
| Megkövült könnycseppbe tűnődöm |
| milliméterre csökkent törpeségem, |
| rigó szemében szervül tekintetem, |
| miniatűr repülőm ablakából, |
| bár zuhanásból merész ívbe vet, |
| ereszkedem, aztán megint magasba, |
| nyírfán ringat, ugrat, bújtat |
| réseken át, rávarrja sárga csőre |
| a kék lepedőre zöld szívemet, |
| sugarammal kihímezi az udvart; |
| májusi énekem, téli hallgatásom, |
| míg húsmelegem csonthidegbe vált, |
| ugyanaz mégis mindig más lakásom, |
|
| Mint mikor hóra szemetelnek, |
| eldobott rongy, fölborzadt kócrakás |
| összeráncolt tetőn, udvaron, |
| gunnyaszt a gémberedett lábakon, |
| most hegyesebb a csőr, kiáll, |
| s a szemhéj szürke hályoga, |
| mint hó vakít, s az áttetsző sötét |
| csak én hallom e csöpp kanálist, |
| nem is korgást, csak percegést, |
| melege izgul a hajszálerekben, |
|
|
Kihajózás a rigó szeméből
| Tolla üres pernyéje szállong |
| nyárfámra ha már nem enyém, |
| fúróként fordítom ki belsejét, |
| ujjamon belecske meg szívecske, |
| véres könnyéből kihajózok |
| végső bölcsőmhöz közeledve, |
| kidokkolom mázsás halomba, |
| papírzsákba papír életművem, |
| kezemből más marokba tolva |
| hajamat csapkodja a ponyva |
| szelekben, szárazon, vízen. |
|
| Neki Szent Gellért véraláfutásos |
| magasának olyan lakáshoz, |
| fogadjatok be dunai sirályok! |
| bár ez a hitehagyott pince |
| katakomba-pókháló selyem- |
| s mintha kriptámat nyitogatnám, |
| csontváznak szobroznak a macskák, |
| áttűnök minden részleten, |
| ósdi, háborús villanyfényben |
| fölgyújtom elsötétítem a házat |
| ötemeletes karácsonyfának. |
|
|
Vigasztalás a rigó szeméhez
| Az a pirosba váltott könnycsepp |
| miként a piciny villanykörte |
| fölpislantja karácsony örömét, |
| rigó és asszony nézze egymást |
| másikuk szemben, mint a csillag, |
| tudósítsanak aranyszálon, |
| megvagyok én is, te is megvagy, |
| s vannak kertjáró álruhás |
| pásztorok és háromkirályok, |
| s lesznek farsangi maskarás |
| bolondok, nagyzolók, ivók, |
| becsapott macska-Heródesek és |
| mindenki ott lesz, aki volt |
| e nélkülemi csöpp tükörben. |
|
Ég-földi ablakok
| Nap-hold-csillagpor ablaka |
| ischler-morzsafény ablaka |
| félig-felejtett függönyön |
| kiváncsiság hogy mi van ott |
| hogy mi van itt és mi amott |
| szememben-e vagy más körön |
| csak kering ablakom körül |
| mindig kívül mindig belül |
|
Világítóudvar
| Nem a naptól világos világossága |
| ő maga nem is láthatott napot |
| tetőre döglött bőregér száraz |
| szárnyának félhomálya sejlik |
| kamrába klozettba fürdőszobába |
| kezetlen matatások vízlehúzások |
| „Majd adok a pofádra” nincs alanya |
| a női hangnak bőgéshez nincs gyerek |
| így hallgatják a rabok az üzenetet |
| egyszer a bánya-akna-rejtelemből |
| büdös zsírpapír rothadó csutka-képzetekből |
| bevigyorog pókhálós kenderköteléről |
| a vasorrú rablóálcás bányarém |
| s megrémül kezemben a borotva |
|
Oblomov álma
| Én, Ilja Iljics Oblomov, azt álmodtam, |
| fölébredek, féléberen nem fordulok |
| hasra szundikálgatni, mint szokásom, |
| dunyhácskámmal lábam között nem |
| birizgálom magamat, míg hálóingem |
| hasamra fölcsúszik, ballábbal |
| léptem le az ágyról, nem voltam |
| babonás, hiszen az ágyam abban a |
| sarokban, ahonnan csupán hasmánt |
| lehetne ugrani, ásítottam egy jó nagyot, |
| fölálltam, hetekig behúzott függönyöm |
| széttártam, mint egy szónok, |
| aki az Istennek fölajánlja az Emberiséget, |
| s megláttam a fogyó holdat meglepetten, |
| hát volt már új- és telihold? |
| Luca napja, téli hat óra volt, |
| havas szalma hullott a fákra, |
| és kinyújtottam kezemet, hadd |
| hűtse le ezüst-arany, s kiáltottam: |
| feleségem csókolt nyakamba, |
| kislányom szöszmötölt, zizeregtek |
| irkái, könyvei, és hupp! a csizma, |
| én meg fázós bokával betértem a fürdőszobába, |
| kihúztam magam, úr vagyok! |
| szenátori borotvahabban illatoztam, |
| új beretvával nyestem szakállamat, |
| megúsztam kádam tengerét, |
| gatya, ing, zokni, tiszta, tiszta, |
| hideg tej, rántotta, zsömle, feketekávé, |
| tűnődtem cigarettám karikából karikázó |
| karikáin, s észrevettem dúdolni |
| azt a dalt, amit húsz éve elfeledtem, |
| csónak ringott a tó kék vizén, |
| elmondtam a Miatyánkot az utolsó |
| szóig harmincszor 365 nap után, |
| én lennék elaggott szellemű? |
| koromhoz képest túlzottan elhízott? |
| kopasz? Nem Monsieur Goncsarov! |
| ki eddig levelet írtam-nem írtam, |
| s a versbe nem lopózkodott be |
| egyetlen ámbár, vagy, pedig, |
| s hogy, eddig a hogy-ok bénítottak engem, |
| „a mozgás vagy a levegő hiányzott |
| neki, esetleg mind a kettő” |
| Szótlanul köszöntöttem az utcát, |
| ahogy a reggeli ifjúság szembejön |
| velem a fényes tanterembe. |
|
Nászinduló az Ó-Hungáriában, 1968
| Mikor már nem adott több pénzt a barátom, |
| mert hogy bírnék ki még egy éjszakát, |
| s nyitott tenyerem minden pillanatban |
| szégyent hozhatna rám egymást utáló szemeimmel, |
| pedig ő nem szokott félteni |
|
| – ült az Ó-Hungária asztalánál, |
| emlékszem még: a bejárattól balra |
| negyedik asztalnál, ablak előtt egy nő, |
| másik barátom csábította, rakjon mozaikot, |
|
| – előbb egy halott festő felesége |
| cirógatott: arra hasonlítok, |
| ki él, de meghalt néhány évre rá, |
| s még az alvás előtt harmadik |
| barátom elszerette a cselédszobában, |
| mikor én negyedik barátommal aludtam, |
| míg érvényes a tardil, háromig |
|
| – a festő özvegye felülvizsgálatra ment, |
| a harmadikat anyja várta, |
| a negyedik összekotorta pénzét, |
| hadd lenne még egy sör, mikor már |
| elindult a második egy nőhöz, |
| aki sohasem rakott mozaikot |
|
| – első barátom megrovó kezéből |
| pénzt kaptam, arra épp elég volt, |
| hogy tanúm legyen a két ismerős, |
| a nő kezét, s egyikük meghalt |
|
| – tükörben láttam magam, s a tükörből |
| mondtam: legyél a feleségem! és |
| érdekes! nem maradt más ott |
| csak mi meg egy nászinduló |
|
| – főbérlőm tudta, ki az első éjjel |
| második éjjel nem talált, |
| s csak második barátomat szerette, |
| harmadik éjjel tudta már: |
|
| – eljegyzést ültünk taxiban, |
| nem volt ott egyetlen barát se, |
|
| – bár első nappal, amikor még |
| kikapcsolt villanynál aludtunk |
| a naptalan pincelakásban, |
| kórházból mentünk el mulatni, |
|
| észhez térhetnél agyalágyult, |
| mondta a legelső barátom, |
| és lenne még, ki mondaná, |
|
| – ült az Ó-Hungária asztalánál, |
| emlékszem még: a bejárattól balra, |
| negyedik asztalnál ablak előtt egy nő, |
| második barátom csábította, rakjon mozaikot, |
|
|
Gyászinduló az Új-Hungáriában, 1987
| Vége a nászindulós Ó-Hungáriának, |
| gyászindulós az Új-Hungária, |
| de csak nekünk, mi nem járunk oda, |
| kivesztünk élve-halva, elcsatolt |
| csöpp országrészünk idegen csoport |
| tapodja napról napra, átvonul |
| németül, oroszul, angolul, |
| arabul székünk lefoglalja. |
| Bátyám-hiány a kávéház zaja, |
| neve fájdalmas mondhatatlanul, |
| Szabó Pista fogát nem konyakozza, |
| meggyógyította a nyirok, alul, |
| Jékely kamasz mosolya száradt, |
| arany ciráda-festékből ragyog, |
| Kormos szeme táskám Normandiából |
| Zelk Zoltán vörös postakocsija |
| ősszel elvitte Zolit, Huszárikot, |
| ősszel temettük el Ladányit is, |
| előbb Gerelyest, B. Nagyot, |
| oly egyedül hullott le, mint a nyári |
|
| Nem züllök át három nap-három éjjelt, |
| Bella Pistának nyíló üres tenyérrel, |
| hogy adna már ötvenest legalább, |
| nem élnék túl még három éjszakát, |
| mikor Balaskó Jenő mondta volt, |
| melynek hadargó fináléja Császár, |
| Katikán az autónyom-tetoválás |
| krematórium hamujába hullt, |
| egymást szerető szemeim kora múlt, |
|
| balsó negyedik asztalánál |
| Erdély Miklós sem csalogatja mozaik- |
| műhelyébe rabszolgás rakosgatásra, |
| rákos héber-betűkkel értesít, |
| a Farkasréten legyél ott te is! |
|
| De azelőtt! Nem tudom, merre Erzsi, |
| cirógatása álom: hasonlítok |
| festő szeretőjére, aki nemsokára |
| pietás Krisztus, kereszt sziklává |
| döbbent ágyon, Kondor Béla barátom, |
| Szentjóby, Erzsit elszerette, |
| a cselédlépcsőn Svájcba tűnt, |
| itt felejtve az új mértékegység |
|
| Első barátom megrovó kezéből |
| borra nem tellene, mi akkor ötvenért, |
| már nem kérhetném meg Judit kezét |
| tükörben, mikor ellép a ruhatártól, |
| nem ülnék ott, ha mindkét asztaltársam, |
| Kamondy és Huszárik kihalt a tanúzásból. |
|
| Az a tükör széttört vagy áthelyezték, |
| minek is arctalan kísérteteknek, |
| nekünk se, nem járunk oda, |
| jósoljuk, számolgatjuk, meddig |
| mi azelőtt, ma széjjelszórt jelenlét, |
| magunkba disszidált fölöslegesség, |
| exodus-vágy vagy új haza, |
| új kávéház, új kocsma, új kert |
| nyári, árnyékos szándék otthona, |
| vége a nászindulós Ó-Hungáriának, |
| gyászindulós az Új-Hungária. |
|
|
Tóth Árpádra
| Nyújtsd föl a sírból kezedet, |
| E fattyúhajtást, mint gyerek |
|
| Zsenge szirmokkal parolázz! |
| Koporsódeszkádnál tovább. |
|
| Századvég ezredvég között |
|
| Te bús, borongós árnyalak, |
|
| Mint svábnak az aquincumi, |
|
| S ahogy a jelzők foszlanak, |
| Megáll a villanydúc, traverz, |
| Kaszáscsillag a régi vers. |
|
| S lent a valóság, mint aki |
| Még életében szép legyen. |
|
|
Weöres Sándornak Csöngéből
| Az út elején Kálvária van, |
| Krisztus latrai kálváriátlan, |
| hideg van, köd van mintha úttalan, |
| a fáknak hullólevél-árnya van, |
| búcsúnkat odalöki a kanyar |
|
| Csönge! templomfal látszata avar, |
| fehér ludak gubbadoznak a sáron, |
| ladikocskái voltak valaha, |
| kikötöttek a piros gágogáson, |
| hiányodon, Csöngey Weöres Sándor |
|
| gyereklábad dekadens kutyák lábnyoma, |
| ha nem költő a disznópásztor, |
| nincs harangszó ha roncs az orgona, |
| paraszt-szklerózis szürkül a kapufélfából, |
| szűk szafaládés bolt! az asszonyt összezárja, |
| neuraszténiák kocsmája! nyitva van |
|
| míg befordul a távolsági busz |
| olaj-, bakancs-, kofaszoknya-szaga, |
| mások között magamban máshova, |
| hideg van, köd van, ősz van úttalan, |
| az utak végén kálvária van |
|
|
Pilinszky éjszakája
| Majd becsukják a templomot, |
| örökmécs vérzik a sötétben, |
| s Te, fordított föltámadott, |
| roppant súly, mégis könnyű lett |
|
| Szemed lehúnyod, tenyered |
| ujjaid gyertyák, öt hideg |
| a szentek rendben körülállnak. |
|
| vihognak, dióval zörögnek, |
| lánc csörög, fajtalan nyüszög |
| nem kisért már, megvallani |
| sem muszáj vétlen bűnösséged. |
|
| Lent poklot jártál, fönt pokol- |
| tornácán át kellett-e menned? |
| tömjén füstjében lakozol, |
| bújj ki ferdén a kulcslyukon! |
| füstöm, parazsam elnyomom |
|
|
Mindig megszólal
|
Szécsi Margit sírjánál
| Mindig megszólal valamely madár |
| most éppen egy rigó csalta magasba |
| szememet, a múltkor cinege, |
| és azelőtt a pinty pityergett |
| láthatatlan, míg varjú áll, a fák, |
|
| közeli s távolabbi gyászaimból |
| így csábítottak el a hanggal, |
| mely meglepett, újra meg újra meglepő, |
| megszakítván részvétemet, |
| hallod? kérdeztem aki azt hiszi, |
| csak ketten értjük, csak miénk, |
| mert egymást figyelmezve élünk, |
|
| és megtudtam, nem úgy lakják |
| a madarak a temetőt, mint ahogy |
| behúzódnak óvóhelyükre általában, |
| mert énekük különb a madáretetők |
| szomorka dallamainál, itt a |
| fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme, |
| a sötét testi hő indítja meg a hangokat, |
| a virághegy, virágos halom |
|
| hát bizakodjunk akkor is, alul |
| emlékbeszéd, sírás, hapták |
| és kataton födetlen fej fölött |
| megszólal majd, s most éppen egy rigó, |
| hallod? ne mondd el senkinek! |
|
|
Téli anyámnak Devecserbe
| Vadmacskák, kóbor kutyák, ordasok |
| marcangolnak fehér szarvasbikát, |
| idehallom anyai messzeségből, |
| anyám, valami bánt, ha kéményemből |
| hallok csikasz-marást, toluló vonitást, |
| szűkölő bőgést a tutolás összhangzatában, |
| s hullnak az égi kútba farral, fejest, |
| itt zsúfolódnak kályhámtól fölfelé |
| egymás hegyén hátán kormosan becserepezve, |
| agyaras idő bánt anyám, régi teleidből |
| kiűzve nyolcvan éven túli teledbe. |
|
| Ezt az üvöltést ebben a világvárosban, |
| a baljós jelet, ijedten fogadom, |
| ami van egyre kegyetlenebb, |
| ami volt egyre szebb, akár neked, |
| most napok alatt beomlik az ország, |
| megfagyhatunk, tüzelj! s ne mondd, |
| arra a kevés időre már nem érdemes, |
| hallom – szobájában az öregember… |
| látom – dér-szemfödél, hűlő |
| párától borosta, hajgubanc jeges, |
| és a hómunkás mit érezhetett, |
| mikor kihányta azt a kart? |
|
| Csak magunk foglyaként túlélhető? |
| ha az utcán, tornácon, udvaron, |
| nem Don-kanyarban széjjel a mezőn, |
| s nem a boros Hegy alján, Besenyő |
| erdő szélén a világegyetemmel |
| közösülésben, éteri ejakulációra |
| pusztulnak el katonák, részegek, |
| de a részvétlen lábnyomokban, |
| közvilágítás sátorában, anyám, |
| én is bántlak e borzalommal. |
|
|
A puszta télent, vagy nagyobbik fiad |
|
Havon delelő szivárványát, madár- |
| hallgatásban, mikor a világméretű |
| hóbagoly száll a háztetők felett, |
| huszonkilencben ereszig hóorom, |
| mélyutat vágtatok, akárha Uzsoki – |
| szoroson keltetek volna át a |
| lehullott széna- s szalmaszálakon, |
| zöldaranyon, e Makk-ász máshazába. |
|
|
Apám centenáriuma
|
Nagy Béla 1889. január 26.
| húsz éve a világgal annyira Egy, |
| nem a zöld padon zsugorodó öreg, |
| kinek kalapja orrára esett. |
|
| Apasztják már az én holdamat is. |
|
| Éltetlek ötven évvel közelebb! |
|
| A földművest megműveli a föld, |
| szeptemberben megszántja, beveti, |
| leszüreteli ugyanakkor, mikor |
| dérbe konyulnak zörgő zászlai, |
| érvénytelenül, mint földre tapasztott |
| fagyos göröngy ver belőle kötelet, |
| tetszhalottá teríti ugyanakkor, |
| mikor a sírdomb a szomszéd toronyból |
| kilódult hóharang és zeng tovább, |
| míg szét nem szórja csontja foszforát |
| sarló-bordáival, kasza-karral arat, |
| cséphadaró lábszárcsontjával veri |
| a rozskévét, csigolyáival őröl, darál, |
| szilvás szérűből irtott vadcsalán, |
| fedező csődör, kanca, kiscsikó, |
| működő mintagazdaság-apám. |
|
| Éltetlek ötven évvel közelebb! |
|
|
Hibernákulum
| Amíg a mély rendelkezésére állok, |
| óvatos hasadékán füstölöm |
| felejtett temetőjén járok |
|
| fogaim egyenként elpotyognak, |
|
| ahogy a tölgyfán áttelel a lomb, |
| csörömpöl, mint a pléhvödör, |
| míg langyos eső nem tölti színültig, |
| mikor a korai malacetetés elkezdődik. |
|
| Mintha ébernek lenni se lenne mire, |
| elveszett grófnői hajtű a hímrigó csőre, |
| fekete gombolyagba tűzve, |
| hagyja maga után a fűben, kikötve |
| ül a fonál elején, vár, elgurul, megáll, |
| mintha nem lennék, nem is lenne. |
|
| És ugyanúgy a meggyvágó, tolla-divatba |
| hamukék gallérba gunnyasztott, |
| maradékának avanzsálom, megcsodálom, |
| rég elpördült magért a másik ágon. |
|
| Unom magam, unná magát e vers, |
| ha tőrt nem vetne meggyvágónak, rigónak, |
| unná magát ez a khároni csónak, |
| ha nem hibernált volna deszkájára |
| szeméremajkat, zacskót, ülepet, |
| ha a fakúsz nem csúszna fejjel, |
| mint egyszeregyből magához az 1. |
|
| Érti a vers a verssorok jövőjét, |
| lepke-pillogást virágon-virágon, |
| szirom röptét, miként múltja kukac, |
| most éppen báb, decemberben is látom |
| közösülni a füttybe, pillébe bújt urat, |
| alul tavaszom fölcsinálom, |
| őrüljenek meg fönt a vadludak. |
|
|
Után
| Egymásra vall a test s az ő lakása |
| ahogyan meggyalázva kornyad |
| padlójára valami piti betörő miatt |
| utána minden elképzelhető |
| még csak pár garast gurított világgá |
| ilyen véletlenül már gyilkos is jöhet |
| miképp az ajtót sarkig tárva hagyta |
| eltűnt és mégis itt maradt |
| vázás virágok levert szirma ő |
| és családias csoszogás huzat |
| majd belopódzhat üres kulcslyukon |
|
| Most még csak a rendetlen gyomor |
| utána mint az elcsúszott sikér- |
| tányér a locspocs mosogatóban |
| nyaklott hegedűk nyűtt lóbőrdobok |
| betömött trombiták másnapos |
| visszhangja lett a fej a szellőzetlen |
| lélegzet és a kinti szellő |
| egymást oltja ki híjas fogsoron |
| s mint a beásott rakéta a Bakonyban |
| transzplantált uráli repesz |
| sajgat húsomba szervült gyilkosom |
|
| Utána minden elképzelhető |
| a szív ábrándja költöző madár |
| délről északra zöldből zöldbe |
| bárminek ellenére mindenért |
| kiénekel s vezet a teremtésre |
| működő növényi csöndbe hol gyöngybagoly |
| puhog akárha süldő vadnyúl szállna |
| s a lejtő alkonyatban csillagok |
| gombolják rám hatalmas hálózsákomat |
|
|
A Parlamentnél
| Földön-fektem iszonyú homorúja |
| gyöpös a vér s az esőlé után, |
| kivált alakom hány leveles tócsa |
| tükrözte gyűrötten tovább, |
| mióta menni újra megtanultam |
| tizennyolc évesen, már túl az ötvenen |
| halálom zónájába visszajárok, |
| látszatra villamoshoz, kézfogásra. |
|
| Gondolja-e most valaki, milyen |
| történelmet, kaszálást parkosított |
| a csitri-szép cigány, s a mátós |
| utcaseprő mit söpör? platán-avart, |
| de nékem földbe vájó fogsort |
| és tenyeret, s az újra ültetett |
| dísztérre csinosított sírvirágok |
| felejtetnének, sose feledek! |
|
| Mert egész hétköznapi életemmel, |
| ahogy cipőfűzöm kötöm a vérengzés |
| terén, cigarettára gyújtok, |
| eldobom az érvénytelen jegyet, |
| ő működik, ki akkor erre voltam |
| véletlenül és mégis sors szerint, |
| fiatal arcom láthatom ma is |
| oda-vissza a 2-es villamosban. |
|
|
A Tapolcánál
| Zenélő kagyló Szigliget öble, |
| lefordítja a macska-könyörgést |
| hegedűre, kukorékolást trombitára, |
| motor-cintányér, vonat-nagybőgő |
| szivárványos szimfóniába, |
| s mintha a Tapolca sodorna, |
| ez a fekete víz is állna, |
| csak én váltam e majdnem-torkolatnál |
| diákból öregbe, véndiákba, |
| akkora szakállam lehetne, |
| akár a decemberi kócszinű fű, |
| szélfújta jegenye söpör meg. |
|
| Látom magam a víz színén kiterítve |
| évtizedek után, és előbb kimászva |
| moszatcsíkos trikóban, s a magyar |
| költészet fehér lepkéjéről |
| kék szitakötő rebben románcba, |
| mocsárszagú meleg Éden, ahol |
| ivarsejtjeim kislányaimmá szaporodnak, |
| itt vagyok, aki ott vagy, |
| te lányos arcú angyal, te meg én. |
|
| Becsteleníthetetlenül azóta is, |
| rétek, vulkánok, füzesek jegenyések, |
| rövid ladikozás Tapolcától Balatonig, |
| ha okádékon járó lábam idetéved, |
| alkonyatom árnyékomat kioltja, |
| tengerré terjedt hideg izzás |
| hazatérő varjúból a feketeséget, |
| nagy mészvirágok fölöttem a nyírfák. |
|
|
Emberek éltek itt
| Ahogy a levelek lezüllenek, |
| de ott áll még a sarokban a seprű |
| megmarkolatlan, vagy ahogy az ostrom |
| pincéi pókhálósodván, a félig- |
| égett gyertya viaszcsorgással |
| drapériázva, felejtett bálványa |
| a fénynek vakablak peremén, |
| s mint ahogy elhagyott fogoly- |
| temetőben, úgy szomorog a Visszatérő, |
| szorong a degenerált kutyától, |
| ki már ugatni sem tud, csak |
| orrával borzolja végig az avaron |
| kacskaringóssá a kivertek útvonalát, |
|
| ahogy a hányás fröccsenete a |
| kocsma előtt, vagy páratlan gumicsizma |
| az árokparton, drótkerítésre aszalódott |
| gatya, úgy áll a kép festetlenül, |
| pinty-zenétlen rigó-némaságban, |
| csörög a szarka, s a harkályt alá- |
| húzza kerrenése az ágközi hintán, |
| magában nyekken a fa, hideg elől |
| odvába bújt a kilehelt lélek, |
| s ahogy a fehérkoporsós gyerek üres |
| bölcsője, az amelyik már idősebb halott |
| testvérkétől is billent utolsót, |
|
| ahogy a Visszatérő pontosan ideillik, |
| mégis, mint kóbor áram, meglepő, |
| bensejében is pufajkát visel, érzelmes |
| ifjúsága érzékeny nedveit fölitta kócos |
| vatelin, meztéllábát, kivel a föld |
| szeretkezett, feltörte a bakancs kapcástul, |
| nem tudhatott kiválni, belehibbant |
| a se-ittbe, se-ottba, dögcédulába |
| véste emlékezetét, emléknevét, |
| nők képecskéit rakta rétegesen, |
| akár miniatűr kártyalapot, |
|
|
|