Emberek éltek itt

1991
 

 

 

 

Ének a vakvilágba

Szólít valakit láthatatlanul,
hangzik a vakvilágban testtelen,
búzaszem-torkot, morzsa-szivet
lomb rejteget vagy alul a bokor
a senkinek, mindenkinek
materiális emlék, fogható óévi képzelem,
sisegő füzike lehet a fény foltos fedélzetén,
énekből lent hagyott
lélekké változott pihe,
morzsa és búzaszem
búvó esdeklés: hadd szeresselek
ki a mennyből, bár nem is válaszol,
aki tán nincs is, mi meg itt vagyunk
belakott földön, gallér a nyakon,
s valakiért az ének, valahol.

 

 

 

Somlai június

Micsoda csönd a hajnali szőlőhegyen!
hallom a napkeltét, fülemben
puha tapsi-sóhaj, kisnyúl álma,
csönd cirógat, szőlővirág, szőlőkacs,
mint sugár, és csönd a pirkadó cseresznye,
a meggy növényi vér sejtjei nyújtózkodása,
tudja minden madár, ő a különleges
közel és távol, legkisebb fuvola,
klarinét, furulya, pánsíp,
kihunytak a kísértetek az elfeledett
csillagokkal, én vagyok most a várúr
rommal és kápolnával,
míg az emberek távol,
engedik boldog magányom.
Te sem vagy itt, lehetnél ez a csönd!
kisnyúl álma, puhácska tapsi-sóhaj,
napkelte titkos szellő-susogása,
magad cirógatása, szőlővirág, szőlőkacs,
mint sugár, pirkadó cseresznye csöndje,
meggy, növényi vér sejtjei nyújtozkódása,
te lennél a Mindenmadár, különleges
közel és távol, legkisebb fuvola,
klarinét, furulya, pánsíp,
te kísértetek hamuja,
emlékeid a csillagok,
várúrnő vára, Szent Margit kápolnája,
míg az emberek távol,
engedik boldog magányod.

 

 

 

Szeptember elseje

Akikkel tegnap még a tóban együtt –
gordonkacsípők, bronztálszép hasak,
napramosolygó dinnye s szőlőfürthegyű emlők,
édes cicik eltűntek, mint a vándormadarak,
a villanydróton indulóban fecskék
sorjáznak, napszítta szárítócsipeszek
alól ellobbannak a könnyű kelmék,
voltam, s egyszerre én sem itt leszek.
Csak egy utolsót, még a legutolsót!
fönt sötét szárnyak, lent a fényes autók
fény-árnyjátéka tűnik át s tovább,
táguló résben sző a keresztespók,
s szememben melankóliát ez a takarodás,
és megrémít, hogy magamra maradtam,
mint szál karó a hűlő hullámokban,
végemre járhat lesre a sirály.
Hét fehér víziszellem közelít,
méltóságos és elijeszthetetlen,
akárha ülne, mégis ideért,
mintha nem volnék, vonulnak mellettem,
hét fehér hattyú, hét ledér személy
alábillenve kancsóhosszú nyakkal
az őszülő távolból töltekeznek,
hé! columbusi gályák! merre mentek?

 

 

 

A rigó szemében

Megkövült könnycseppbe tűnődöm
milliméterre csökkent törpeségem,
rigó szemében szervül tekintetem,
így nézek vissza magamra
miniatűr repülőm ablakából,
bár zuhanásból merész ívbe vet,
nincs hányingerem,
ereszkedem, aztán megint magasba,
nyírfán ringat, ugrat, bújtat
réseken át, rávarrja sárga csőre
a kék lepedőre zöld szívemet,
sugarammal kihímezi az udvart;
májusi énekem, téli hallgatásom,
míg húsmelegem csonthidegbe vált,
ugyanaz mégis mindig más lakásom,
sötét bokorba bujdosás,
szögesdrót, hullaház.
Mint mikor hóra szemetelnek,
eldobott rongy, fölborzadt kócrakás
összeráncolt tetőn, udvaron,
elhajított szomorúság
gunnyaszt a gémberedett lábakon,
most hegyesebb a csőr, kiáll,
akár a magány ékezete
s a szemhéj szürke hályoga,
mint hó vakít, s az áttetsző sötét
lehunyja rám magát,
csak én hallom e csöpp kanálist,
nem is korgást, csak percegést,
amint semmit emészt,
érzem, ahogy a szívecske
melege izgul a hajszálerekben,
s fölébreszti a szerelem
torka hibernált énekét.

 

 

 

Kihajózás a rigó szeméből

Tolla üres pernyéje szállong
nyárfámra ha már nem enyém,
fúróként fordítom ki belsejét,
ujjamon belecske meg szívecske,
véres könnyéből kihajózok
végső bölcsőmhöz közeledve,
e piros-fehér keramitra
ránehezedek könnytelen,
kidokkolom mázsás halomba,
papírzsákba papír életművem,
kezemből más marokba tolva
vagyonomat, az idegent,
hajamat csapkodja a ponyva
szelekben, szárazon, vízen.
Neki Szent Gellért véraláfutásos
magasának olyan lakáshoz,
hol másvilágom meglelem,
fogadjatok be dunai sirályok!
bár ez a hitehagyott pince
katakomba-pókháló selyem-
harisnyarongya fejemen,
s mintha kriptámat nyitogatnám,
csontváznak szobroznak a macskák,
áttűnök minden részleten,
ósdi, háborús villanyfényben
fölgyújtom elsötétítem a házat
ötemeletes karácsonyfának.

 

 

 

Vigasztalás a rigó szeméhez

Az a pirosba váltott könnycsepp
ne legyen decemberi jég,
ragyogtassa vágyakozása
valakiért,
világítson a fenyőágon,
miként a piciny villanykörte
fölpislantja karácsony örömét,
rigó és asszony nézze egymást
egyikük elhajtva fejét,
másikuk szemben, mint a csillag,
tudósítsanak aranyszálon,
megvagyok én is, te is megvagy,
s vannak kertjáró álruhás
pásztorok és háromkirályok,
s lesznek farsangi maskarás
bolondok, nagyzolók, ivók,
becsapott macska-Heródesek és
mindenki ott lesz, aki volt
e nélkülemi csöpp tükörben.

 

 

 

Ég-földi ablakok

Budafoki út 13.
Nap-hold-csillagpor ablaka
vertarany függöny ablaka
a Nap földi vakablaka
jánosbogár szembogara
takarítónő-ablakok
tanterem százfej-ablaka
maghasadás csont-ablaka
teáscsészék zsúrasztala
ischler-morzsafény ablaka
apa-ablak ablak-anya
csecsemőtenyér-ablakok
pofonvillanás ablaka
nyugdíjban ülő ablakok
ablaktisztítók ablaka
ágyrajáró vakablakok
muskátliöntözőre nőtt
nyanyák nyak-ablaka
püffeteg kurva-ablakok
aszott pongyola-ablakok
félig-felejtett függönyön
nemiszervek holdudvara
kiváncsiság hogy mi van ott
hogy mi van itt és mi amott
szememben-e vagy más körön
túl túlabbi csillagködön
akit sohase láthatok
csak kering ablakom körül
mindig kívül mindig belül

 

 

 

Világítóudvar

Nem a naptól világos világossága
ő maga nem is láthatott napot
tetőre döglött bőregér száraz
szárnyának félhomálya sejlik
kamrába klozettba fürdőszobába
madárhangú madártalan
csipogása verébtelen
galambtalan turbékolás
hangok kelnek tojástalan
kezetlen matatások vízlehúzások
szájtalan szavak
„Majd adok a pofádra” nincs alanya
a női hangnak bőgéshez nincs gyerek
így hallgatják a rabok az üzenetet
egyszer a bánya-akna-rejtelemből
büdös zsírpapír rothadó csutka-képzetekből
bevigyorog pókhálós kenderköteléről
a vasorrú rablóálcás bányarém
s megrémül kezemben a borotva

 

 

 

Oblomov álma

Én, Ilja Iljics Oblomov, azt álmodtam,
fölébredek, féléberen nem fordulok
hasra szundikálgatni, mint szokásom,
dunyhácskámmal lábam között nem
birizgálom magamat, míg hálóingem
hasamra fölcsúszik, ballábbal
léptem le az ágyról, nem voltam
babonás, hiszen az ágyam abban a
sarokban, ahonnan csupán hasmánt
lehetne ugrani, ásítottam egy jó nagyot,
fölálltam, hetekig behúzott függönyöm
széttártam, mint egy szónok,
aki az Istennek fölajánlja az Emberiséget,
s megláttam a fogyó holdat meglepetten,
hát volt már új- és telihold?
Luca napja, téli hat óra volt,
havas szalma hullott a fákra,
és kinyújtottam kezemet, hadd
hűtse le ezüst-arany, s kiáltottam:
Zahar! Ide a köpenyem!
feleségem csókolt nyakamba,
kislányom szöszmötölt, zizeregtek
irkái, könyvei, és hupp! a csizma,
én meg fázós bokával betértem a fürdőszobába,
kihúztam magam, úr vagyok!
én, Ilja Iljics Oblomov!
szenátori borotvahabban illatoztam,
új beretvával nyestem szakállamat,
megúsztam kádam tengerét,
gatya, ing, zokni, tiszta, tiszta,
hideg tej, rántotta, zsömle, feketekávé,
tűnődtem cigarettám karikából karikázó
karikáin, s észrevettem dúdolni
azt a dalt, amit húsz éve elfeledtem,
csónak ringott a tó kék vizén,
elmondtam a Miatyánkot az utolsó
szóig harmincszor 365 nap után,
én lennék elaggott szellemű?
koromhoz képest túlzottan elhízott?
kopasz? Nem Monsieur Goncsarov!
költő lettem!
ki eddig levelet írtam-nem írtam,
s a versbe nem lopózkodott be
egyetlen ámbár, vagy, pedig,
s hogy, eddig a hogy-ok bénítottak engem,
„a mozgás vagy a levegő hiányzott
neki, esetleg mind a kettő”
Nem Monsieur Goncsarov!
Maga meg sem írt engem.
Szótlanul köszöntöttem az utcát,
ahogy a reggeli ifjúság szembejön
velem a fényes tanterembe.

 

 

 

Nászinduló az Ó-Hungáriában, 1968

Mikor már nem adott több pénzt a barátom,
mert hogy bírnék ki még egy éjszakát,
s nyitott tenyerem minden pillanatban
szégyent hozhatna rám egymást utáló szemeimmel,
pedig ő nem szokott félteni
– ült az Ó-Hungária asztalánál,
emlékszem még: a bejárattól balra
negyedik asztalnál, ablak előtt egy nő,
másik barátom csábította, rakjon mozaikot,
ha úgy is unja
– előbb egy halott festő felesége
cirógatott: arra hasonlítok,
ki él, de meghalt néhány évre rá,
altatót kértem,
s még az alvás előtt harmadik
barátom elszerette a cselédszobában,
mikor én negyedik barátommal aludtam,
míg érvényes a tardil, háromig
– a festő özvegye felülvizsgálatra ment,
a harmadikat anyja várta,
a negyedik összekotorta pénzét,
hadd lenne még egy sör, mikor már
elindult a második egy nőhöz,
aki sohasem rakott mozaikot
– első barátom megrovó kezéből
pénzt kaptam, arra épp elég volt,
hogy tanúm legyen a két ismerős,
mikor még meg se kértem
a nő kezét, s egyikük meghalt
néhány évre rá
– tükörben láttam magam, s a tükörből
mondtam: legyél a feleségem! és
érdekes! nem maradt más ott
csak mi meg egy nászinduló
– főbérlőm tudta, ki az első éjjel
háromszor hazaengedett,
második éjjel nem talált,
s csak második barátomat szerette,
harmadik éjjel tudta már:
én többé nem jövök haza
– eljegyzést ültünk taxiban,
nem volt ott egyetlen barát se,
így féltett mindegyik,
nem illik ilyen hirtelen
– bár első nappal, amikor még
kikapcsolt villanynál aludtunk
a naptalan pincelakásban,
s meglátogattuk negyedik
barátom feleségét,
kórházból mentünk el mulatni,
odacsaltuk sosemvolt
barátom feleségét,
csapodár szeretőmet,
s meghalt évre rá!
– mert ilyent nem lehet,
ilyent igazán nem lehet,
észhez térhetnél agyalágyult,
mondta a legelső barátom,
és lenne még, ki mondaná,
én többet nem adok
– ült az Ó-Hungária asztalánál,
emlékszem még: a bejárattól balra,
negyedik asztalnál ablak előtt egy nő,
második barátom csábította, rakjon mozaikot,
ha úgy is unja

 

 

 

Gyászinduló az Új-Hungáriában, 1987

Vége a nászindulós Ó-Hungáriának,
gyászindulós az Új-Hungária,
de csak nekünk, mi nem járunk oda,
kivesztünk élve-halva, elcsatolt
csöpp országrészünk idegen csoport
tapodja napról napra, átvonul
németül, oroszul, angolul,
arabul székünk lefoglalja.
Bátyám-hiány a kávéház zaja,
neve fájdalmas mondhatatlanul,
Szabó Pista fogát nem konyakozza,
meggyógyította a nyirok, alul,
Jékely kamasz mosolya száradt,
arany ciráda-festékből ragyog,
Kormos szeme táskám Normandiából
ahol voltam, vagyok,
Zelk Zoltán vörös postakocsija
ősszel elvitte Zolit, Huszárikot,
ősszel temettük el Ladányit is,
előbb Gerelyest, B. Nagyot,
oly egyedül hullott le, mint a nyári
falevél, Galambos Lajos.
Nem züllök át három nap-három éjjelt,
Bella Pistának nyíló üres tenyérrel,
hogy adna már ötvenest legalább,
nem élnék túl még három éjszakát,
mikor Balaskó Jenő mondta volt,
folytassuk a motívumot!
melynek hadargó fináléja Császár,
Katikán az autónyom-tetoválás
krematórium hamujába hullt,
egymást szerető szemeim kora múlt,
csak valameddig, valaha.
Nem ül az Új-Hungária
balsó negyedik asztalánál
azóta-hitvesem-Judit,
Erdély Miklós sem csalogatja mozaik-
műhelyébe rabszolgás rakosgatásra,
rákos héber-betűkkel értesít,
a Farkasréten legyél ott te is!
De azelőtt! Nem tudom, merre Erzsi,
cirógatása álom: hasonlítok
festő szeretőjére, aki nemsokára
pietás Krisztus, kereszt sziklává
döbbent ágyon, Kondor Béla barátom,
Szentjóby, Erzsit elszerette,
a cselédlépcsőn Svájcba tűnt,
itt felejtve az új mértékegység
krómacél tengelyét.
Első barátom megrovó kezéből
borra nem tellene, mi akkor ötvenért,
már nem kérhetném meg Judit kezét
tükörben, mikor ellép a ruhatártól,
nem ülnék ott, ha mindkét asztaltársam,
Kamondy és Huszárik kihalt a tanúzásból.
Az a tükör széttört vagy áthelyezték,
minek is arctalan kísérteteknek,
nekünk se, nem járunk oda,
jósoljuk, számolgatjuk, meddig
túlélésünk életkora,
mi azelőtt, ma széjjelszórt jelenlét,
magunkba disszidált fölöslegesség,
exodus-vágy vagy új haza,
új kávéház, új kocsma, új kert
nyári, árnyékos szándék otthona,
vége a nászindulós Ó-Hungáriának,
gyászindulós az Új-Hungária.

 

 

 

Tóth Árpádra

Nyújtsd föl a sírból kezedet,
Napraforgó asztalomon,
E fattyúhajtást, mint gyerek
Aranyos tenyerét adom.
Az aszály hűlő fedelén
Zsenge szirmokkal parolázz!
Ötvennyolcéves korhadék
Koporsódeszkádnál tovább.
Napraforgó, csontkövület
Századvég ezredvég között
Oda és vissza, üzenet
Ha örök kérged föltöröd.
Apámnál kicsit öregebb,
Nálam kicsit fiatalabb
Elégiás tüdőbeteg,
Te bús, borongós árnyalak,
Akit már tegezni tehet,
Koccintásra szólítani,
Pádi, a régi kocsmakert,
Mint svábnak az aquincumi,
S ahogy a jelzők foszlanak,
Megáll a villanydúc, traverz,
Űrbeli kampóra akadt
Kaszáscsillag a régi vers.
S lent a valóság, mint aki
Sípját ápolja eleven,
Kannarózsával öntözi,
Még életében szép legyen.

 

 

 

Weöres Sándornak Csöngéből

Az út elején Kálvária van,
Krisztus latrai kálváriátlan,
hideg van, köd van mintha úttalan,
a fáknak hullólevél-árnya van,
búcsúnkat odalöki a kanyar
Csönge! templomfal látszata avar,
fehér ludak gubbadoznak a sáron,
ladikocskái voltak valaha,
kikötöttek a piros gágogáson,
hiányodon, Csöngey Weöres Sándor
gyereklábad dekadens kutyák lábnyoma,
nincs mangalica-aura,
ha nem költő a disznópásztor,
nincs harangszó ha roncs az orgona,
paraszt-szklerózis szürkül a kapufélfából,
szűk szafaládés bolt! az asszonyt összezárja,
neuraszténiák kocsmája! nyitva van
míg befordul a távolsági busz
olaj-, bakancs-, kofaszoknya-szaga,
és megáll és elindul,
mások között magamban máshova,
hideg van, köd van, ősz van úttalan,
az utak végén kálvária van

 

 

 

Pilinszky éjszakája

Majd becsukják a templomot,
örökmécs vérzik a sötétben,
s Te, fordított föltámadott,
mennyedből odatévedsz,
válladon gerenda-kereszt
egyensúlya, aránya.
roppant súly, mégis könnyű lett
a kínok latros árnya.
Szemed lehúnyod, tenyered
kosarában világít orcád,
ujjaid gyertyák, öt hideg
láng, gótikus gyöngyház,
és elkezdi az orgona
nem evilági áradással,
megéledt oltárok sora,
a szentek rendben körülállnak.
Míg a padláson ördögök
vihognak, dióval zörögnek,
lánc csörög, fajtalan nyüszög
a kisértés fölötted,
kísérthetetlen túlnani,
Tamás apostol kétkedése
nem kisért már, megvallani
sem muszáj vétlen bűnösséged.
Lent poklot jártál, fönt pokol-
tornácán át kellett-e menned?
tömjén füstjében lakozol,
pietás, öreg kisded,
bújj ki ferdén a kulcslyukon!
nem láttalak azóta,
füstöm, parazsam elnyomom
a Nárcisz eszpresszóban.

 

 

 

Mindig megszólal

Szécsi Margit sírjánál

 
Mindig megszólal valamely madár
a téli temetés fölött,
most éppen egy rigó csalta magasba
szememet, a múltkor cinege,
és azelőtt a pinty pityergett
láthatatlan, míg varjú áll, a fák,
közeli s távolabbi gyászaimból
így csábítottak el a hanggal,
mely meglepett, újra meg újra meglepő,
mint a halott s halál,
megszakítván részvétemet,
hallod? kérdeztem aki azt hiszi,
csak ketten értjük, csak miénk,
mert egymást figyelmezve élünk,
és megtudtam, nem úgy lakják
a madarak a temetőt, mint ahogy
behúzódnak óvóhelyükre általában,
mert énekük különb a madáretetők
szomorka dallamainál, itt a
fagyhasogatta árvaság tavaszi hiedelme,
a sötét testi hő indítja meg a hangokat,
a virághegy, virágos halom
ingerel a remény-örömre,
hát bizakodjunk akkor is, alul
emlékbeszéd, sírás, hapták
és kataton födetlen fej fölött
megszólal majd, s most éppen egy rigó,
hallod? ne mondd el senkinek!

 

 

 

Téli anyámnak Devecserbe

Vadmacskák, kóbor kutyák, ordasok
marcangolnak fehér szarvasbikát,
idehallom anyai messzeségből,
anyám, valami bánt, ha kéményemből
hallok csikasz-marást, toluló vonitást,
szűkölő bőgést a tutolás összhangzatában,
s hullnak az égi kútba farral, fejest,
itt zsúfolódnak kályhámtól fölfelé
egymás hegyén hátán kormosan becserepezve,
agyaras idő bánt anyám, régi teleidből
kiűzve nyolcvan éven túli teledbe.
Ezt az üvöltést ebben a világvárosban,
a baljós jelet, ijedten fogadom,
ami van egyre kegyetlenebb,
ami volt egyre szebb, akár neked,
most napok alatt beomlik az ország,
megfagyhatunk, tüzelj! s ne mondd,
arra a kevés időre már nem érdemes,
hallom – szobájában az öregember…
látom – dér-szemfödél, hűlő
párától borosta, hajgubanc jeges,
és a hómunkás mit érezhetett,
mikor kihányta azt a kart?
Csak magunk foglyaként túlélhető?
ha az utcán, tornácon, udvaron,
nem Don-kanyarban széjjel a mezőn,
s nem a boros Hegy alján, Besenyő
erdő szélén a világegyetemmel
közösülésben, éteri ejakulációra
pusztulnak el katonák, részegek,
de a részvétlen lábnyomokban,
közvilágítás sátorában, anyám,
én is bántlak e borzalommal.
A téli estéket vedd elő,
A puszta télent, vagy nagyobbik fiad
Havon delelő szivárványát, madár-
hallgatásban, mikor a világméretű
hóbagoly száll a háztetők felett,
huszonkilencben ereszig hóorom,
mélyutat vágtatok, akárha Uzsoki –
szoroson keltetek volna át a
lehullott széna- s szalmaszálakon,
zöldaranyon, e Makk-ász máshazába.

 

 

 

Apám centenáriuma

Nagy Béla 1889. január 26.

 
Húsz éve föld a földben,
magzat az anyaméhben,
száz éve megszületett,
húsz éve a világgal annyira Egy,
mint egy parasztgyerek,
nem a zöld padon zsugorodó öreg,
kinek kalapja orrára esett.
Apasztják már az én holdamat is.
Éltetlek ötven évvel közelebb!
A földművest megműveli a föld,
szeptemberben megszántja, beveti,
leszüreteli ugyanakkor, mikor
dérbe konyulnak zörgő zászlai,
érvénytelenül, mint földre tapasztott
vadsóska-levelek,
fagyos göröngy ver belőle kötelet,
tetszhalottá teríti ugyanakkor,
mikor a sírdomb a szomszéd toronyból
kilódult hóharang és zeng tovább,
míg szét nem szórja csontja foszforát
a méregzöld vetés alá,
sarló-bordáival, kasza-karral arat,
cséphadaró lábszárcsontjával veri
a rozskévét, csigolyáival őröl, darál,
szilvás szérűből irtott vadcsalán,
fedező csődör, kanca, kiscsikó,
működő mintagazdaság-apám.
Ne lássam soha koponyád!
Éltetlek ötven évvel közelebb!

 

 

 

Hibernákulum

Amíg a mély rendelkezésére állok,
orromon lélegzem, szájam
óvatos hasadékán füstölöm
levegőm, lehetséges és
ki tudja, kinek
felejtett temetőjén járok
erőtlen szárnyaszegett.
Lehűtött sárgadinnye-nap
dérhéjú szelettel kínál,
szívja piroskás ínyemet,
fogaim egyenként elpotyognak,
pöszén szólok magamnak,
akár öreganyám
közeli halálához.
Egy téllel közelibb,
bár elmúlásnak mondanám,
ahogy a tölgyfán áttelel a lomb,
csörömpöl, mint a pléhvödör,
míg langyos eső nem tölti színültig,
zöld gregorián-fakadás,
mikor a korai malacetetés elkezdődik.
Mintha ébernek lenni se lenne mire,
elveszett grófnői hajtű a hímrigó csőre,
fekete gombolyagba tűzve,
legombolyított lábnyomát
hagyja maga után a fűben, kikötve
ül a fonál elején, vár, elgurul, megáll,
mintha nem lennék, nem is lenne.
És ugyanúgy a meggyvágó, tolla-divatba
unja magát a tiszafán,
hamukék gallérba gunnyasztott,
szélfútt karácsonyi dísz
maradékának avanzsálom, megcsodálom,
ha mégis mozdul valamit
rég elpördült magért a másik ágon.
Unom magam, unná magát e vers,
ha tőrt nem vetne meggyvágónak, rigónak,
unná magát ez a khároni csónak,
ha nem hibernált volna deszkájára
szeméremajkat, zacskót, ülepet,
ha a fakúsz nem csúszna fejjel,
mint egyszeregyből magához az 1.
Érti a vers a verssorok jövőjét,
lepke-pillogást virágon-virágon,
szirom röptét, miként múltja kukac,
most éppen báb, decemberben is látom
közösülni a füttybe, pillébe bújt urat,
alul tavaszom fölcsinálom,
őrüljenek meg fönt a vadludak.

 

 

 

Után

Egymásra vall a test s az ő lakása
ahogyan meggyalázva kornyad
padlójára valami piti betörő miatt
utána minden elképzelhető
még csak pár garast gurított világgá
ilyen véletlenül már gyilkos is jöhet
miképp az ajtót sarkig tárva hagyta
mögötte kibelezett táska
eltűnt és mégis itt maradt
vázás virágok levert szirma ő
és családias csoszogás huzat
majd belopódzhat üres kulcslyukon
Most még csak a rendetlen gyomor
utána mint az elcsúszott sikér-
tányér a locspocs mosogatóban
nyaklott hegedűk nyűtt lóbőrdobok
betömött trombiták másnapos
visszhangja lett a fej a szellőzetlen
lélegzet és a kinti szellő
egymást oltja ki híjas fogsoron
s mint a beásott rakéta a Bakonyban
transzplantált uráli repesz
sajgat húsomba szervült gyilkosom
Utána minden elképzelhető
a szív ábrándja költöző madár
délről északra zöldből zöldbe
bárminek ellenére mindenért
kiénekel s vezet a teremtésre
működő növényi csöndbe hol gyöngybagoly
puhog akárha süldő vadnyúl szállna
s a lejtő alkonyatban csillagok
gombolják rám hatalmas hálózsákomat

 

 

 

A Parlamentnél

Földön-fektem iszonyú homorúja
gyöpös a vér s az esőlé után,
kivált alakom hány leveles tócsa
tükrözte gyűrötten tovább,
mióta menni újra megtanultam
tizennyolc évesen, már túl az ötvenen
halálom zónájába visszajárok,
látszatra villamoshoz, kézfogásra.
Gondolja-e most valaki, milyen
történelmet, kaszálást parkosított
a csitri-szép cigány, s a mátós
utcaseprő mit söpör? platán-avart,
de nékem földbe vájó fogsort
és tenyeret, s az újra ültetett
dísztérre csinosított sírvirágok
felejtetnének, sose feledek!
Mert egész hétköznapi életemmel,
ahogy cipőfűzöm kötöm a vérengzés
terén, cigarettára gyújtok,
eldobom az érvénytelen jegyet,
ő működik, ki akkor erre voltam
véletlenül és mégis sors szerint,
fiatal arcom láthatom ma is
oda-vissza a 2-es villamosban.

 

 

 

A Tapolcánál

Zenélő kagyló Szigliget öble,
lefordítja a macska-könyörgést
hegedűre, kukorékolást trombitára,
motor-cintányér, vonat-nagybőgő
összhangzata szelídül
szivárványos szimfóniába,
s mintha a Tapolca sodorna,
föléje állok, s mintha
ez a fekete víz is állna,
csak én váltam e majdnem-torkolatnál
diákból öregbe, véndiákba,
akkora szakállam lehetne,
akár a decemberi kócszinű fű,
arcom keserű kéreg,
levegőt takarító seprű,
szélfújta jegenye söpör meg.
Látom magam a víz színén kiterítve
évtizedek után, és előbb kimászva
iszap-harisnyanadrágban,
moszatcsíkos trikóban, s a magyar
költészet fehér lepkéjéről
kék szitakötő rebben románcba,
mocsárszagú meleg Éden, ahol
ivarsejtjeim kislányaimmá szaporodnak,
itt vagyok, aki ott vagy,
te lányos arcú angyal, te meg én.
Becsteleníthetetlenül azóta is,
rétek, vulkánok, füzesek jegenyések,
rövid ladikozás Tapolcától Balatonig,
ha okádékon járó lábam idetéved,
alkonyatom árnyékomat kioltja,
tengerré terjedt hideg izzás
hazatérő varjúból a feketeséget,
nagy mészvirágok fölöttem a nyírfák.

 

 

 

Emberek éltek itt

Ahogy a levelek lezüllenek,
de ott áll még a sarokban a seprű
megmarkolatlan, vagy ahogy az ostrom
pincéi pókhálósodván, a félig-
égett gyertya viaszcsorgással
drapériázva, felejtett bálványa
a fénynek vakablak peremén,
nem gyullad gyújtatlan,
s mint ahogy elhagyott fogoly-
temetőben, úgy szomorog a Visszatérő,
szorong a degenerált kutyától,
ki már ugatni sem tud, csak
orrával borzolja végig az avaron
kacskaringóssá a kivertek útvonalát,
gyanakvó gazdátlanul,
ahogy a hányás fröccsenete a
kocsma előtt, vagy páratlan gumicsizma
az árokparton, drótkerítésre aszalódott
gatya, úgy áll a kép festetlenül,
pinty-zenétlen rigó-némaságban,
csörög a szarka, s a harkályt alá-
húzza kerrenése az ágközi hintán,
magában nyekken a fa, hideg elől
odvába bújt a kilehelt lélek,
talán az apák apja,
s ahogy a fehérkoporsós gyerek üres
bölcsője, az amelyik már idősebb halott
testvérkétől is billent utolsót,
úgy van minden magában,
szél se fúj,
eső sem esik,
nem süt a nap,
ahogy a Visszatérő pontosan ideillik,
mégis, mint kóbor áram, meglepő,
bensejében is pufajkát visel, érzelmes
ifjúsága érzékeny nedveit fölitta kócos
vatelin, meztéllábát, kivel a föld
szeretkezett, feltörte a bakancs kapcástul,
nem tudhatott kiválni, belehibbant
a se-ittbe, se-ottba, dögcédulába
véste emlékezetét, emléknevét,
nők képecskéit rakta rétegesen,
akár miniatűr kártyalapot,
üzenetét a Senkinek.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]