Úgy teremni

Ideje körülnéznem halandóként ebben a hatvan négyzetméteres őszben, falaim, mint Babitsnak, Fogarasi havasok, ebben a keleti szeretet-avarban kiket nemzettem, kivel élek, ki vagyok? adtam-e jót a jóért? Fölégtek a riviérák mögöttem és előttem, én okoztam éveim alatt, halhatatlant mímelve, rogyásig befűtve testem kazánját, mintha lennék a nap, sorolódik a falevél, mennyi bűnjel, amit a bíró hanyagul lecsap! Bőröndöm utazásra áll s nem indulok sem hosszú, sem közeli útra, semerre, mégis hagyom e vasúti csomagtároló szomorúságán túli szobasarokban, mint választalan hívást, mert mehetnék, de csak maradjon minden ott, ahol van. Legyek hű társa annyi idő után ennek a bebörtönzött berendezésnek! polcnak, asztalnak, ágynak családias foglára, akit tárgyai megszeretnek, ha én lélegzem beléjük a lelket helyiérdekű úristen gyanánt. Legyen vizemnek íze, rezgesse vissza kenyerembe a sót elvesztett anyakéz! amíg belső növényzetem issza a teliholdból a krumplihéjszagú, gyerekkori éjt, amíg kiválasztódom egy személlyé csodavárók közül szólni csodát, igazit, szörnyeteget borzongva simogatni szelíddé, elhitetni a hihetetlent, soselátott tengert, akinek tengere nincs, átcsempészni tilos határokon ifjúba a mulandót, vénbe az ifjúságot, s úgy teremni, hogy végemet tudom.