A költő haldoklása

Berzsenyi-évforduló, Nikla, 1986. február 24.
Már a szívet haránt rekesztő bordáktól,
hanyatt vetett, tüzes kővé roskadt vállról
 
a csonka szárny elválna,
repülne magában, angyal-fuvalomra
vitorlázna gyöngyház-fénnyel távolodva,
 
el a csúcsok csúcsára,
mert a testes lelket a mennybéli kékség
be nem fogadhatja, istenkísértésért
 
búskomorrá büntette,
lent a fehér ágyon, kínok szalmazsákján
fülledt pihetollba hűlő izzadságát
 
megutálván nyög lelke,
nem ódaian már, nem elégiásan,
ahogy régen méhes melankóliában
 
szavát vélte szárnyául,
„láza növekedvén sebeit szaggatta”
éjféljáró árnyék háza aggodalma,
 
gyertyalángja elájul,
mintha istállóban avas betyárszagtól
lovak riadnának s a jászol megbondul,
 
emitt nagyobb rabló jár,
hiába Zsuzsánna sápadt strázsálása,
egész vesztes élet szorul virrasztásra,
 
és nem az, mi itt ott fáj,
szerelem helyett a bolygó lúdvérc éget,
ganyédomb a gátja minden képzelgésnek,
 
nem ér Hellászba soha,
tündérképek múltán, mint télvégi sárból
nyilall a törött csont, majd a forradásból
 
megtudhatják, kicsoda?
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]