A költő haldoklása
Berzsenyi-évforduló, Nikla, 1986. február 24.
| Már a szívet haránt rekesztő bordáktól, |
| hanyatt vetett, tüzes kővé roskadt vállról |
| repülne magában, angyal-fuvalomra |
| vitorlázna gyöngyház-fénnyel távolodva, |
|
| mert a testes lelket a mennybéli kékség |
| be nem fogadhatja, istenkísértésért |
| lent a fehér ágyon, kínok szalmazsákján |
| fülledt pihetollba hűlő izzadságát |
|
| nem ódaian már, nem elégiásan, |
| ahogy régen méhes melankóliában |
| „láza növekedvén sebeit szaggatta” |
| éjféljáró árnyék háza aggodalma, |
|
| mintha istállóban avas betyárszagtól |
| lovak riadnának s a jászol megbondul, |
| hiába Zsuzsánna sápadt strázsálása, |
| egész vesztes élet szorul virrasztásra, |
|
és nem az, mi itt ott fáj, |
|
| szerelem helyett a bolygó lúdvérc éget, |
| ganyédomb a gátja minden képzelgésnek, |
| tündérképek múltán, mint télvégi sárból |
| nyilall a törött csont, majd a forradásból |
|
|
|