Hadifogoly-temető

Ostffyasszonnyfa, 1985. július

Először apránként, megszokott tempóban
ástak gödröt gödörhöz, koporsóban,
fejfával temettek, takarosan az örök
halmok kívánságára, ahogy a temetők
alakulnak jószomszédságban város meg
faluszélen, bár itt a láger rabszámaival,
alkalmasan későbbi kegyeletre, míg
nem tört ki a járvány,
aztán a dúlás iránya szerint román,
olasz tömegsír, s mindegy ahogyan
ömlesztett a vérhas ezreket kövecses
hordalékba, rangtalan egyenruhásan,
kapca, ing, posztó vagy anélkül,
orosz, talján, román, galíciai rétegesen,
csak a magyar nevek külön, mintha még
mindig őriznék a túlvilági tábort,
azt a gyökérre bénult tizenkétezer
harapást, akik valaha nyers füvet
faltak, húsuk is szétfröcskendett
ebben a meszes latrinában,
akkora helyen, mint egy falusi templom,
miként az istenkáromlás terhétől
földbe süllyedt, a túlélők obeliszket
emeltek, csúcsán vénséges, éhes
dögkeselyű karmában a glóbusz, de
alul kerti virágok az újabb világháborúig,
mostanra néhány szál örökmécsesre való,
míg a krizantémok világossága elalszik,
ha a mennyei biztosítékot kicsapja a tél,
s a föliraton történelmi rozsda:
ELLENSÉG VOLTÁL IDEGEN MOST RABJA MAGYARNAK
AKI TESTVÉRKÉNT ŐRIZI ÁLMAIDAT
álmodhatnak égszínkék lepkét, önnemző
sárga liliomot, amint a pókhálós dudva
között virágzik, megálmodhatják a
látogatót, talpam árnyékát, amint
ezredeiken taposok, összekuszált a gaz
minden fönti határt, csodálkozom,
roppant tömegvonzásuk miért nem emészt
magába, tömeges átkuk miért nem taszít
valahová, ahol már kihunyt a könyörgés
anyai, özvegyi litániája, ahol semmit
fogamzik az űr, vagy ahol utódaikban
ábrázatuk mégiscsak föllelhető,
mint bennem lublini föld-nagyapám,
Petőfi idevalósi verseiben erdélyi örök
álma, s bennünk a szibériai hadifogoly-
temetők, éppúgy valahol, akár itt
Európa közepén emlékkel gondozatlan.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]