Szigliget, április

I Megkeresek minden régi helyet, nem ott van és nem úgy, nem olyan semmi sem, s az a Valaki sincs jelen, akinek ujjlenyomata egy elveszített ibolyán, tudom, a száraz csónakot minek rakta az árokpartra, a házakat minek meszelte át szokott kopottból, szapora mozdulattal minek takarított, hogy minden úgy legyen, amilyen sose volt, ennyire boldog össze-vissza, én áprilisi iskolám.   II Valaki úgy bánik velem, enyém legyen még ez a vörös kutya is, ahogy szabad láncon szalad, enyém a két öreg vörös tyúkja csendélete, s ami szóra sem érdemes, vagy ki nem mondható titok: ablaka szárnyasoltárából hiányzó Szűz enyém, mert bele- látom, meg azt a sokszorosított Krisztust szőlődűlőn és útfeles, szigligeti nekem való jeruzsálemi csonka corpust, Virágvasárnap egész Nagyhetem.   III Helyettesít e várromszínű föld, hát nem is folytatom, nagyobb költészetet csinál, ki teremtményeit alulról fölírja szememig, hozzáfokoz, amíg hasonlatot találnék, kifakad a nyír, minek írásjel nőstény s hím közé, ha a csönd kékje fűt-fát összead? s tagolatlan összetett mondatok a rétek, erdők, nincs országhatár, nem hajt más gondolat csak e szerelmes diktátor, csupán ez a jácint-buja, ágypuha fényharaszt, e gátlástalan mindig ugyanaz.