A Nyugati pályaudvar éje

1983. november Ahogy az agresszivitás áttekereg sunyi mivoltában a várótermeken, mi van faszikám? satöbbi, a rendőrök öntudatosan őrzik feladatukat; és ez a péntek éjszaka! már 10 órakor zárnak a büfék, étterem, zárórát kiált a ruhatáros, még vonatok indulnak Belgrád, Berlin felé, még az Alföldre, Szabolcsba, Hajdúba, ha lenne hely a váróteremben, le ott akkor sem ülnék, részeg családok, bandák, itt most mindenki részeg? kornyikálás visszhangzik Eiffel vasvázas építményén, ebben a hatalmasra zárt részeg térben piciségemtől szédülök, magyarázhatatlan félek a félelemtől, valami a cigányember bundájából szorongat, képzelek kést, pofont, verekedésre züllött környezetem koszosodik, tömött szemétládák zsíros, mustáros papírral, külföldi idegenség nyirkos hidegben, ellopható csomagok, megalázhatóság, túlságosan sok a kétes, nem is önmaguk okai, okozatai valami másnak.   Kívül az éjszakában követ a félelem, de csupán nadrágszáram, mint univerzális atomhalál, karambolaim és az 56-os sortűz alatt nem jutott eszembe, ami itt, a létezés hideglelése.