A kisoroszi rév

1983. október Ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok, ahogy a víz apad a kövecses mederre, ködben nyüzsögnek a nyirok zsizsikjei, rozsdás hulladék-vasmacskán horgonyoz a Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke, a révész kujtorog, szolgálatos semmittevő, én meg csak várom, mint egy tébláboló, valószínűtlen hírhozó valami kies tájról, mintha egyedül lennék a világon, ha zárva a büfé s lakata lett a hegy égnek és földnek, a vasheveder-folyó fél Európát befog, lezár haránt. A Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke magában üzemel, kopaszt, nyeszetel, bárdol, nemcsak a falevél, vándormadár pihéje, gerincig boncolt almafa, de az emberi szív meg a szellem is ki leszen mérve itt, bitang nagyvonalúan odacsapva a mezítlábas emlékek nyomára, ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok, épp annyira sajnálatos, akár egy nyaraló elfáradt varjúnak való kikorhadt vászna a nyugágyból, amit keresek nem találtam. Nem menekülök, csak dolgom végezetlen, bevégezetten várom a révészt, mint egy tébláboló, valószínűtlen hírvivő valami széttrancsírozott világból, e cromagnoni ősember matrózruhástól megjelenik, most királyom, barátom, rabszolgám, ahogy csörrenti láncait, motort hörrent, szemközt hasad a víz hidegebb fröccsenettel, mint a korlát vasa, melybe kapaszkodom az ősz legalján, vízszintnél mélyebb padkán kísértetemre hatalmas ködmönt áhítok.