Fohász öregkorért
A Hetvenötéves motívumaival
| Jó lenne sokáig élni! szálként egészben, |
| ó, nádas, vadkacsák s ti hattyú-szép hajók! |
|
| Ott tanulni az életre valót, |
| hogy ne vénüljön meg bennem a zöld. |
|
| Fényt vetni, mint egy Egry-képen |
| a Balaton napszak szerint, |
| tudjam, a vakvilágban sejtjeim |
|
| Így oldani meg azt a titkot, |
| hogy ne fáradjon el bennem a fény. |
|
| Szőlővel kelni, rézgálicos kíséret |
| gyűljön körém tavasztól szüretig, |
| áhítat kelyhe, vérem úrfelmutatáskor. |
|
| hogy ne lustuljon el bennem az ész. |
|
| És amikor majd rám oltják a lámpát, |
| megsemmisül és hihetetlen, |
| mi volt, mi lesz a földi létből, |
| valami pannon fenyő-balzsam gyantáz, |
| növel halálra kristályosult borostyánt. |
|
| Hosszan élni mások egyetlen életéért, |
| hogy ne legyek végül szégyenletes. |
|
|
Nyár, darázzsal
| Nem úgy már, ahogy az eget |
| dicsfényt, angyali szörnyeket, |
|
| de úgy sem, mintha élvezet |
|
| nem úgy már, ahogy a szemem |
|
| darázs is megszeret, de úgy, |
|
| szűköl, háborog, idecsap, |
|
| s nem tudhatom meg sohasem, |
| kicsoda s mivel bízta meg? |
|
|
Abszurd eső
| Óriástalpú elefánt alatt rettenetes |
| figyelemmel lapulnak a tetők, |
| még az isten is jósol magának |
| felhőkből, mennyei ólomfigurákból, |
| és elrévül, mint én a nyárfabolyhon, |
| mely, mint elhulló gondolat, |
|
| Nehéz leszek, akár a pufajkában, |
| ilyen nehéz a szél, átkozott lepke, |
| patanyom, hideg-nyers moccanatlan vadhús, |
| hetes eső súlyos árnya dől a fákból, |
| fejük búbjáig nő a toll a nőkön, |
| akiket megnyomott az ördög, |
| bőrig ázott manók búslakodnak, |
| madarak voltak egykor, manók lefecserészve, |
| csak a tündérek hónaljszőre száraz, |
| összezárt ölük fészke forró a nagyerdőben. |
|
| S kint, bent között fekete szakadékon |
| ezüst sárkány a híd, lepréselt napernyővel |
| átjön rajta istenbérelt kisasszony |
| szaharai csont-bőr medáliásan, |
| beköltözik szobámba, mintha hívnám, |
| mintha ideje már fülembe súgni, |
| amit az ember sose gondolt, |
| csak lüktetett, dobogott életében. |
|
|
Névnapomon, István király
| Névnapomon, István király |
| szent estéjén buffogó ágyúk |
| tűzijátékát falja a város, |
| eszik, híznak a robajlástól, |
| még csöndesebben áll a szél. |
|
| Mért ácsorgok a láthatatlan |
| foglya, erkélybe kapaszkodva, |
| tán egy eltévedt tűzkosár |
| elém zuppan, csupa ajándék: |
|
| A makacs tücsök citeráját |
| nem szűnik öntelt ágyúzásban |
| sajgatni széles áradását, |
| embernek való muzsikával. |
|
|
A kisoroszi rév
| Ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok, |
| ahogy a víz apad a kövecses mederre, |
| ködben nyüzsögnek a nyirok zsizsikjei, |
| rozsdás hulladék-vasmacskán horgonyoz |
| a Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke, |
| a révész kujtorog, szolgálatos semmittevő, |
| én meg csak várom, mint egy tébláboló, |
| valószínűtlen hírhozó valami kies tájról, |
| mintha egyedül lennék a világon, |
| ha zárva a büfé s lakata lett a hegy |
| égnek és földnek, a vasheveder-folyó |
| fél Európát befog, lezár haránt. |
|
| A Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke |
| magában üzemel, kopaszt, nyeszetel, bárdol, |
| nemcsak a falevél, vándormadár pihéje, |
| gerincig boncolt almafa, de az emberi |
| szív meg a szellem is ki leszen mérve itt, |
| bitang nagyvonalúan odacsapva |
| a mezítlábas emlékek nyomára, |
| ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok, |
| épp annyira sajnálatos, akár egy nyaraló |
| kikorhadt vászna a nyugágyból, |
| amit keresek nem találtam. |
|
| Nem menekülök, csak dolgom végezetlen, |
| bevégezetten várom a révészt, mint egy |
| tébláboló, valószínűtlen hírvivő |
| valami széttrancsírozott világból, |
| e cromagnoni ősember matrózruhástól |
| megjelenik, most királyom, barátom, |
| rabszolgám, ahogy csörrenti láncait, |
| motort hörrent, szemközt hasad a víz |
| hidegebb fröccsenettel, mint a korlát |
| vasa, melybe kapaszkodom az ősz legalján, |
| vízszintnél mélyebb padkán |
| kísértetemre hatalmas ködmönt áhítok. |
|
|
A Nyugati pályaudvar éje
| Ahogy az agresszivitás áttekereg sunyi |
| mivoltában a várótermeken, mi van |
| faszikám? satöbbi, a rendőrök öntudatosan |
| őrzik feladatukat; és ez a péntek éjszaka! |
| már 10 órakor zárnak a büfék, étterem, |
| zárórát kiált a ruhatáros, még vonatok |
| indulnak Belgrád, Berlin felé, még |
| az Alföldre, Szabolcsba, Hajdúba, ha lenne |
| hely a váróteremben, le ott akkor sem |
| ülnék, részeg családok, bandák, itt |
| most mindenki részeg? kornyikálás visszhangzik |
|
| Eiffel vasvázas építményén, ebben a |
| hatalmasra zárt részeg térben piciségemtől |
| szédülök, magyarázhatatlan félek |
| a félelemtől, valami a cigányember |
| bundájából szorongat, képzelek kést, |
| pofont, verekedésre züllött környezetem |
| koszosodik, tömött szemétládák |
| zsíros, mustáros papírral, külföldi |
| idegenség nyirkos hidegben, ellopható |
| csomagok, megalázhatóság, túlságosan |
| sok a kétes, nem is önmaguk okai, |
|
|
Kívül az éjszakában követ a |
| félelem, de csupán nadrágszáram, mint |
| univerzális atomhalál, karambolaim |
| és az 56-os sortűz alatt nem |
| jutott eszembe, ami itt, a létezés |
|
|
Idegen, örökös társam
| nadrágszár-surrogásom, lábamon is |
| követ egy idegen, mégis örökös társam, |
| elszabadult autó megőrült forgalomban, |
| kétséges következmény, hogy élve |
| maradok, befejeztem a tegnapot, |
| bízom magam a szerencsére, |
| bújtam halott alatt, kipróbált |
| engem az Isten, pedig nem őt, |
| inkább jövőmet hittem, nem volt időm |
| se akkor se más boruláskor |
| megijedni, mikor karom törött, |
| s elzsibbadt lábbá sebesülten |
| eldöntöttem, ha megmenekültem, |
| nincs okom félni semmitől, |
|
| miként úgy vannak, hogy az űrben |
| semmi sincsen, ahogy a tudat |
| megsemmisül, s nem szendereg gyerekeimben |
| még álmom sem, míg boldogok |
| a madarak, s lerészegedett pályaudvar |
|
|
Mennyek elsőosztályosa
| Ki életedben annyit tudtál, |
| másvilág hatéves kisiskolása |
| Isten olvasókönyvét cipeled |
| fakózöld tarisznyádban, kiscsizmásan |
| rontod a havat, a holdat hógolyózod, |
| palavessző ver palatábládra, |
| megugrasz, kiscsikó, megnyerítteted |
| sárga-kiscsengős torkodat, |
| a hatalmas Mester szájában |
| még az utolsó reggeli-falat, |
| megsimogat vagy fenekedre üt, |
| szénáztatja, s mint az angyalok! |
| óriás csincsillák lógatják fülüket |
| ujjaidra, megpöccinted az orrukat, |
| írni tanulni furcsa, csodákon túli |
| lélekharang szólít betűvetésre. |
|
Így történik
| anyám szeméből a szemembe |
| planéták tüzelnek egymásra |
| Így történik kezem hasamra való |
|
Határjárás
| Gyere velem döcögő csontváz! |
| nem feltűnő a pár, megmutatom |
| elhagyott mezőidből mi lett: |
| legelő, sárarany repcetábla, |
| a csalános akácoson hatalmasan |
| átsárgállik tovább a kápolnás Hegyig, |
| vágjunk át rajta! érezzünk boldog |
| életet, akár a repcevirág meg a méhraj, |
| galagonyás liget volt arrafelé, |
| leülhetünk, derülhetünk a májuson, |
| mesélhetsz majd Savanyó Jóskáról, |
| akit láthattál a 20. század elején |
| szabadulása után, legjobb mesélni, |
| „a római katolikus vallású, írni, |
| olvasni tudó, vagyontalan, több ízben |
| büntetett, rablóvezér képpen szerepelt |
| csavargó juhász” erre is bújhatott, |
| s a repcetábla napunk tükörképe, |
| elzöldült bárányfelhők a bokrok, |
| ez a százéves tölgyfa meg te vagy |
| pihegő örvösgalambbal, úgy szeretted! |
| körüllehellek miként a nyers lián, |
| kedvelem itt az életet, Veled, |
| őszülő kalauzod, leszálltam |
| erre járó lucernásszekeredről, |
| elhagytam a kaszát, meglógtam |
| s visszajöttem, nem félek tőled, gyere! |
| igyunk a csordakútból múltat, |
| kiszáll köveiből verebünk utóda, |
| vizet merünk a vályúba a semminek, |
| zuhan a pléhvödör, betörött ablak |
| ábrázataink látszata, az enyém |
| szétlocsog, a tied összeáll |
| barmaidat itattad, ezután |
| csiperke-, csirkegomba, nincs hozzá |
| kalapunk, mosolyogsz, „Mennyi |
| cseperke, sohase láttam még |
| ennyit hosszú életemben összesen!” |
| mosolyod koponya-szemüregedben élő |
| könnycsepp, ne sirasd elkommunizált |
| földed! ezt a legelővé degradált |
| savanyú talajt, jó a fácánnak, őznek, |
| itt végre boldogok leszünk, dologtalan |
| bujdosók, gombán, madártojáson, |
| tőrbe ejtett nyúlon élünk, harmatban |
| mosakszunk, a csorda messze legelészik, |
| ellehetünk, amíg kinő a fű. |
|
Könyörgés anyjáért
| Tudom egyszer csak meg kell halnia |
|
| inkább aszalódj akár novemberi |
| hogy megfullaszd a varjat |
|
| tudom egyszer csak meg kell halnia |
| ne legyél húsa a kukacnak |
|
| ne legyél ilyen szép öregarccal |
| ilyen emlékes bűnbocsánatoddal |
| aggodalmakkal tarsolyodban |
| ne tedd úristen el ne vedd |
|
| nem érdekelnek lorettói litániáid, |
| szentolvasó imakönyv és kereszt |
| vén ruháid árnya sem érdekel |
| az sem érdekel hogy mint a vakablak |
|
| de csak miképpen magad is elfelejted |
| s mindannyiunkkal meggyűlölteted |
| tudom egyszer csak meg kell halnia |
| ne tedd Úristen el ne vedd |
|
|
Munkanap
| Kezdem múltam mindennapjait, jövőmet, |
| a mintha-senkineksem-kellene munkát, |
| varjú-, veréb-, galamb-, rigó-bizonyossággal, |
| mégis kitéve magvaknak, bogyóknak, kukacoknak, |
| készülő fegyvereknek, borotválkozás közben |
| jutott eszembe, mikor egy halott arcról |
| képzeltem nyesni a habos borostát, |
| már mindenki munkájába ért, én meg |
| erkélyről bámuldoztam cigarettázva, |
| eszembe jutott az írás régi hatalma, |
| mostani harmadosztálya, ahol nincs |
| helyjegy, ha nyárfád zöld trónusán |
| hiszed magadat, hülye vagy! |
| csak boltba járok, nem megyek szakmám |
| futópályáira, alig használom a lábam, |
| könyvek, toll, papiros, még zsibbaszt |
| friss írásom, akár a közösülés, aztán |
| elfordulok, nincs étvágyam a szóra, |
| fekszem az ágyon, ebéd után, kívánom |
| bárcsak dinnyét termesztenék, piacoznék, |
| eszembe jut a szőlőműves derűje, |
| nem ez a rossz bor, fejfájdító a |
| délutáni alvás, gyakorlatlan járással |
| megyek újságért, de inkább traccsolok |
| a girhes sárga kutya gazdájával |
| ebeledelről, mely a zsidó szeretetotthon |
| finom főztje, kocsmába nem kukkantok |
| mostanában, megismertem már Zugló |
| szegény házmestereit, kórházi |
| szolgáit, bolondjait, iszákosait, |
| gőgös nemtudom-kicsodáit, nyugalmazott |
| alezredesét, őrnagyait, nem ülök melléjük, |
| ha ők legelégedettebbek a földön, |
| inkább ülök a fogyó Hold alatt, |
| szeretem hallgatni az őszikéket. |
|
Táncban Dukai Takáts Judittal
Duka, 1984. Halottak napja |
| Két öregasszony temet sárga, fehér, |
| lila krizantémot a sírba, kérdezem, |
| merre van Dudi sírja, ha ilyen |
| buja temető-parkban elfelejtettem |
| megtalálni, mert elkeveredtem |
| a hazatérő tehenek emlék-tőgyei |
| rózsaszín ruganyozásával, ostor- |
| durrantgatással, kolomppal, mintha |
| múltamból csupán ennyi ringna, |
| s az a kripta valahol, valami |
| félrelökött bozótban fehérel, |
| akár félre sodródott csónak, vagy |
| óriás félpár topánka, melyből |
| fél lábbal kilépett férfibecézésre |
| a faluba száműzött, lehetne kurtizán |
| nemestartású nő, hogy táncoljon |
| velem a kétszáz évvel idősebb |
| öregasszonyok szemeláttára, s mi |
| táncolunk a temetőben, táncunkban |
| csókolózunk, zsinórírással |
| átírjuk szájunk belsejét, |
| madárszárnyunkkal letöröljük |
| szerelmünk piros krétamázát, itt |
| az utolsó lepkék, itt tér haza |
| utoljára a csorda, itt kolompol, |
| szuszog, nyáladzik újra a régi |
| alkonyat az aszfaltúton, temetőnél |
| tovább, a söröző kamaszok előtt |
| húzott vonalban táncolunk hazafelé |
| kiürült kúriánkba, az elárvult |
| klavír fantom billentyűi fölé. |
|
Mért is lennék
| Mért is lennék Én egyedül, |
| játszadozik velem, kiszáll |
| pislákol, lobban, eltűnik |
| a Göncölszekéren kéredzkedik, |
| Vándor, vándorok Vándora, |
| és nem tudom hová jutok haza. |
|
| De szívem pimasz gyertyalángja |
| visszajön, kicsit csücsörít: |
| Visz az őszesti ködben, temetőt |
| súroltat jobboldalammal, ott hagy, |
| na, mi lesz velem így magamban, |
| még sírhelyem sincs, se szoba, |
| leiszom az újholdat az égről, |
| s jön szembe szívem gyertyalángja: |
|
|
Búcsúzás Kemenesaljától
| Most ismerem meg az őszt igazán, |
| lehullott rólam minden régi glanc, |
| és ez az ősz nem a régi ősz igazán, |
| most ismerem meg e sötét vasuton, |
| tudom, ahogy a vonat Pestre ér, |
|
| Sarjúrendemet varjú váltja át |
| fekete zűrzavarrá az uton, |
| bensőmből arany levelek hullanak, |
| Máriás emlékeimet tollazom, |
| s beterítem, amit már elhagyok, |
| világossá lőn minden hatalom, |
| patanyomokban Mária fényességét viselem, |
| tudom, ahogy a vonat Pestre ér, |
|
|
Begyógyulok
Korányi-szanatórium, 1985. február |
| Távolléteim párnapos, hetes, |
| Bajkál, Adria, Finn-öböl, |
| hiába már szülőfalum, s a ház, |
| beléjük vagyok zárva, börtönöm, |
| az a tányér, az az ágy, az a |
| is enyém, mint az aggodalom, |
| átszállásaim fagyoskodásai, |
| csapóajtók huzata nyikorgó szellemek, |
| nincs kinek szólnom semmiről, |
| ez út, ez lépcső, ez a zöld |
| lepelbe csavart szobor ki |
| lehet? kórházkastély meg bódé, |
| szeméthalom, fenyők, fenyő- |
| rigók, asszony töri zsákjába |
| a kivágott tölgyfa gallyait, |
| s elindul, mint egy megfia- |
|
| Azok az éjszakai börtön-, |
| kaszárnya-, kollégium-, munkás- |
| szálló és kórházfolyosók, ahol |
| a villanykörte is olyan magányos, |
| akár az élettelen univerzumban |
|
dolgomra somfordálok, egyedüli |
| űrhajósnak hiszem magamat, bár |
| nem tudom, bár nem tudom, mit érzett Gagarin, |
| John Glenn, én sem tudom elmondani, |
| csak azt, hogy félek, nem mint |
| az éjjeli Budapest külvárosában, |
| itt nem bánt senki, mindenki |
| életben maradt eddig ezen az |
| éjszakán, talán ez a halálra kész |
| nyugalom félelmetes, minden |
| kipusztul, csak én bóklászok |
| sajgó gyomorral e beton-aljú, |
| csempés, halál-fehér, végtelen |
| Magellán-felhőbe nyúló folyosón. |
|
| Hátam mögött köhögtető kínok fehérlenek, |
| akár a rongyos-szélű vásznak, |
| gyógyulás és halál ágyneműi között feküsznek |
| rangtalan, egymás mellett, lefokozva; |
| ügyvédet nem érhet szilikózis, de meg- |
| bújhat benne asztma, ez a nádi farkas |
| hörög, vonít, ugat, van ki megkékül, |
| miként köpenyem, de énbennem mi van? |
| csak nem ez az egész kórház? |
|
ablaknál állok, szívom a cigarettát, |
| nem is cigarettázom, szívom a ki tudja |
| mi lesz? jövőt, nem veszem észre, |
| mint a csikket tiltott helyre dobom, |
| nem veszem észre, mert a rigó fekete, |
| hó fölötti röpte most a lényeges, |
| mohás ágon mohos széncinke billegése, |
| mennyi ejtőzés, ugrás, tipegés, gubbaszkodás! |
| s valahol az a vörösfarkú mókus! |
| lehetne fűúri, nem kórházi e park, |
|
nyugaton áll a nap, bele is nézhetek, |
| látom benne az indiai hőség áttetsző |
| selymét kavaró balerinát, két |
| hívó nagy szemet, begyógyulok. |
|
|
Ezüstvirág, ezüstmadár
| fuvaroztat át két megyén? |
| értelem nem gyeplőzi már, |
| gyerünk, zúdulni szél-fogat! |
| majd elpelyhezni csöndesen, |
| lelkem a föld fölött legyen |
|
Csillagvilágos
| csillag és bolygórendszerek |
| nem az észvesztő űrbe fenn |
| mosván gyöngyében gőzölög |
|
Remény-adó
| zavarhatatlan hullámhosszon |
| és nem látni csak hallati |
| tí-ri-rí tí-ri-rí szüntelen |
| visszhangzik bennem a világ |
|
Szigliget, április
| Megkeresek minden régi helyet, |
| nem ott van és nem úgy, nem |
| olyan semmi sem, s az a Valaki |
| sincs jelen, akinek ujjlenyomata |
| minek rakta az árokpartra, |
| a házakat minek meszelte át |
| szokott kopottból, szapora |
| mozdulattal minek takarított, |
| amilyen sose volt, ennyire |
|
| vörös kutya is, ahogy szabad |
| láncon szalad, enyém a két |
| öreg vörös tyúkja csendélete, |
| vagy ki nem mondható titok: |
| hiányzó Szűz enyém, mert bele- |
| látom, meg azt a sokszorosított |
| Krisztust szőlődűlőn és útfeles, |
| jeruzsálemi csonka corpust, |
| Virágvasárnap egész Nagyhetem. |
|
| Helyettesít e várromszínű föld, |
| hát nem is folytatom, nagyobb |
| költészetet csinál, ki teremtményeit |
| alulról fölírja szememig, |
| hozzáfokoz, amíg hasonlatot |
| találnék, kifakad a nyír, minek |
| írásjel nőstény s hím közé, |
| ha a csönd kékje fűt-fát összead? |
| s tagolatlan összetett mondatok |
| a rétek, erdők, nincs országhatár, |
| nem hajt más gondolat csak e |
| szerelmes diktátor, csupán ez a |
| jácint-buja, ágypuha fényharaszt, |
| e gátlástalan mindig ugyanaz. |
|
|
Viráglányok
Schéner Mihály műveire
Napleányok
| Forog a föld fölkél a nap |
|
| Forog a föld fölszáll a nap |
|
Mennyből fakadtál kék virág |
|
lelkem lett második hazád |
|
|
Szívemből nőttél szívvirág |
|
|
Kökörcsin
| dacosra ékülsz, sziklafal, |
| pusztaság pompás lányaként, |
| ha csak egyszer, hát csodaszép, |
| hát csak-azért-is! soha még, |
| tilos, titkos virágodért. |
|
Ibolya
| gyökeredig csöpp izgalom, |
| becsukott kék szemhéjadon? |
| s szemem, hogy addig nézzelek, |
| míg lassan fölébresztelek. |
|
Jácint
| Kulcsvirág, jácint, kulcsvirág! |
| fordítsd, ha kék vagy, szememet |
| ha rózsaszín, a szívemet, |
| kulcsvirág, jácint, kulcsvirág, |
| nevedhez illő, el ne hagyj! |
|
Aranyeső
| Azt mondom rád, arany vagy, |
| ott vagy, ahol szeretlek, |
|
Tulipán
| Fekete hímporos, dús mohópíros sziromkehely, |
| ragadozó virágod, zöld, vékony-hosszú szárad |
| méltóságos magasra emel a nap hatalma, |
| hódolok, mint szegény-szép kiskertek árvácskája, |
| leszek méhecske-muzsikád, |
| fuvallatomra táncolsz állva, |
| föld vagyok, erőm rajongása benned változik át |
|
Boglárka
| és zöld, a sárga zöldhöz, |
| levél levélhez, arc az archoz, |
| szirom sziromhoz, boglárka sárga, |
| zöld simulása, csönd tavaszhoz, |
| pihegés pihenéshez, anya, gyermek, |
| könny archoz, tej a bőrhöz, |
| messzi csillaghoz dunna álma. |
|
Cseresznye
| Téli álmodból szökött, káprázatom |
| fehér menyasszonya, a havazást |
| virággá bűvölöd, utánad köd, |
| előtted én vagyok, cseresznyefa, |
| a havazást virággá bűvölöd, |
| még fázol, de már nem fázunk soha, |
| már nem fázom, de kérdem az időt, |
| valóság-e ki álom volt előbb? |
| a hihetetlent elhihetem-e? |
| hiszen akár a zene mosolya. |
|
Nefelejcs
| Ebben a hegyre-völgyre áradásban, |
| mikor egymásba habzik annyi szív, |
| valaki eltűnt, helyén árvaság van, |
| kinyílik a Nincsitt virága is, |
| űr csokrétája, kétkedés sápadt kékje, |
| tudakolom vizek partjainál, |
| az a valaki merre jár s mivégre? |
| még nem felejtett el talán, |
| csak a nefelejcs tudja hol, titokban |
|
Vadrózsa
| vándor vagy, mindenütt szabad, |
| vándor, vadrózsa mindened. |
|
Pipacs
| Nefelejcs súgja, mit csinál: |
| nevetést csikland, röpteti |
| fölsodródik a csitri szoknyaszél, |
| forgatja körbe-körbe Föld, |
| szeret? nem szeret? visszaszáll |
| és újra kuncog, csettint, nyelvet ölt. |
|
Búzavirág
| Ne félj! most olyan messze |
| mint az ég, de onnan hozza |
| el neked búzakék vigaszát, |
| egy csipet madárlátta végtelent, |
| magasok zafírcsillagát szemén, |
| jéghegyről jégmadárka kék |
| tollát azúr utakon menti át, |
| búzavirággá fárad azután, ne féltsd! |
|
Galagonya
| Fogadj be tiszta sűrüség, |
| add csipke-kesztyűs kezedet, |
| oda vezess hol senki sincs, |
| s dércsípte annál édesebb |
| nekünk való gyümölcs a pír. |
|
Hadifogoly-temető
Ostffyasszonnyfa, 1985. július |
| Először apránként, megszokott tempóban |
| ástak gödröt gödörhöz, koporsóban, |
| fejfával temettek, takarosan az örök |
| halmok kívánságára, ahogy a temetők |
| alakulnak jószomszédságban város meg |
| faluszélen, bár itt a láger rabszámaival, |
| alkalmasan későbbi kegyeletre, míg |
|
| aztán a dúlás iránya szerint román, |
| olasz tömegsír, s mindegy ahogyan |
| ömlesztett a vérhas ezreket kövecses |
| hordalékba, rangtalan egyenruhásan, |
| kapca, ing, posztó vagy anélkül, |
| orosz, talján, román, galíciai rétegesen, |
| csak a magyar nevek külön, mintha még |
| mindig őriznék a túlvilági tábort, |
| azt a gyökérre bénult tizenkétezer |
| harapást, akik valaha nyers füvet |
| faltak, húsuk is szétfröcskendett |
| ebben a meszes latrinában, |
|
| akkora helyen, mint egy falusi templom, |
| miként az istenkáromlás terhétől |
| földbe süllyedt, a túlélők obeliszket |
| emeltek, csúcsán vénséges, éhes |
| dögkeselyű karmában a glóbusz, de |
| alul kerti virágok az újabb világháborúig, |
| mostanra néhány szál örökmécsesre való, |
| míg a krizantémok világossága elalszik, |
| ha a mennyei biztosítékot kicsapja a tél, |
| s a föliraton történelmi rozsda: |
| ELLENSÉG VOLTÁL IDEGEN MOST RABJA MAGYARNAK |
| AKI TESTVÉRKÉNT ŐRIZI ÁLMAIDAT |
|
| álmodhatnak égszínkék lepkét, önnemző |
| sárga liliomot, amint a pókhálós dudva |
| között virágzik, megálmodhatják a |
| látogatót, talpam árnyékát, amint |
| ezredeiken taposok, összekuszált a gaz |
| minden fönti határt, csodálkozom, |
| roppant tömegvonzásuk miért nem emészt |
| magába, tömeges átkuk miért nem taszít |
| valahová, ahol már kihunyt a könyörgés |
| anyai, özvegyi litániája, ahol semmit |
| fogamzik az űr, vagy ahol utódaikban |
| ábrázatuk mégiscsak föllelhető, |
| mint bennem lublini föld-nagyapám, |
| Petőfi idevalósi verseiben erdélyi örök |
| álma, s bennünk a szibériai hadifogoly- |
| temetők, éppúgy valahol, akár itt |
| Európa közepén emlékkel gondozatlan. |
|
|
Írók háza
Szigliget, 1985. augusztus |
| Előttem és utánam, aki lesz, |
| valaki éppígy átmeneti ember, |
| ugyanebből a székből láthat |
| évtizedes, kéthetente más, |
| ablakrácsra rozsdásodott tűnődést, |
| ráképzelem én is idegen emlék- |
| rétegem, amíg ugyanaz a táj |
| szúnyoghálóján ugyanaz a hárs |
| őrli, szitálja fáradt aranyát, |
| vibrálja intim rendetlenségemen, |
| s az itt felejtett álmok falfehérén, |
|
| szaporáznak a hangyák és nem értem, |
| mivégre ez a lankadatlan kényszer? |
| lassúbb az én időm, mint e parányi |
| targoncák össze-vissza futkosása, |
| inkább ahogy első napom virága |
| vázámra szárad, elszalmásodik, |
| áll a levegő versben és szobában |
| minden történés után és előtt, |
| ez a kastély kikötött hajólátszat, |
| bár ugyanaz a harang szól ebédre, |
| a vendégek cseréje végzetes. |
|
|
Közérthető jelek
Burgasz, 1985. szeptember |
| Ahol hiába értjük mégsem értjük |
| fedő-, uralgó-, bársonytokba-kés-, |
| pofon-fogalmainkat, ahogy itt |
| márványból esztergált sirály |
| csapatban házakon baljóslatú, |
| készenlétben, mint Hitchcock-vízió, |
| ahogy kárál korhadt fa, mint gyilok |
| köszörülődik mohó szem, csőr, karom, |
| ott mondom el a tengerjárók biztos |
| városát fölragyogón a kikötő előtt, |
| égi, tengeri szélvert változásban, |
| ezt a magányos halász-feketét, |
| ezt az antik csecsbimbó-lila kagylót |
| krétai gyertyatartó csigatorzót, |
| így beszélem az igazat, sóval |
| számon, hullámsujtással bőrömön, |
| lenti-fönti azúr-arannyal. |
|
| Idegen nyelv, közérthető jelek, |
| hajókötél-megoldás, karikás |
| kigyó-vonaglás, vízkottyanásban |
| felelet, a csönd nagy kék iránya |
| időleges, örökös búcsúzásra, |
| nyelvemmel egyedül, mindentudóan, |
| lefokozva, sirállyal fölül mégis, |
| repülhetek hóezüst-gyönyörűn |
| isteni rugón, akár halacska lehetek |
| fehér ujj szívnek, szívhez szóló |
| szavakból kivonva a test magáról beszél: |
| vágyakból szerkesztett tökély, |
| ahogy domborul, komorul elhajolva, |
| megadón, kimondja magát mondhatatlanul. |
|
| gyermekem-anyja-anyanyelvemen. |
|
|
Árpád-házi katalógus
Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi Időszaki kiállítás, 1985
| Ez a családfa nem újul meg tavaszra, |
| szemben a Múzeum-kerti tölggyel, |
| annak cipőmre sarasult levél a piszka, |
| ennek gyümölcse méla csöpp királyfej, |
| alattvalói, délutáni hassal, |
| ezer évet görbülő sorban állva, |
| találkozunk kettős bizonyosságban, |
| honfoglalástalan csodálkozással, |
| megint Keletről Európába. |
|
| Korona fő nélkül – fejek födetlen. |
| Jogar kezetlen – kéz zsebben, vállon. |
| Ország almája – ország nélkül. |
| Palást váll nélkül – palástolatlan vállak. |
| Ezüstkereszt – de nincsen mire eskü. |
| Békezsaroló idézőbillog, bulla. |
| Történelmi csereértékű dénár – |
|
| Akinek uralgó jobbja néger gyermek |
| levágott öklének maradt ránk, |
| s kinek kiszáradt agya párája |
| kemény erkölcse metszette, árnyékolta, |
| s ki páros kísértet a kőben, |
| se szíve, se húsa, csontja, |
| túlvilág hullafoltszínű grafikája – |
| vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra. |
|
|
Radnóti: Szentkirályszabadja
| Már keresztet vetettek, mikor ő a vízen járt, |
| megváltó szentségtartó ragyogott erre-arra, |
| a négy evangéliumot, akár a csuhát |
| magára terítette, azt a büdös mohát, |
| szűk latin epigramma lett fejealja, |
| lírája magacsinálta halotti kispárnája, |
| Goethe nyelvére lőtte halála, |
| szentkirályszabadjai kocsma-plakát |
| „Ne káromkodj!” halálsárga Krisztusára, |
| a Légy átmenetel Krisztusom keresztjén, |
| elsomfordál kisfröccsétől a gazda, |
| a pontos alkonyatban tehene is kiválik |
| csordájából, fejőasszonya mintha |
| Szent Erzsébet öléből rózsát szakogatna. |
|
| Véres a tej. Vasjegy a tejben: Abda. |
|
|
A költő haldoklása
Berzsenyi-évforduló, Nikla, 1986. február 24.
| Már a szívet haránt rekesztő bordáktól, |
| hanyatt vetett, tüzes kővé roskadt vállról |
| repülne magában, angyal-fuvalomra |
| vitorlázna gyöngyház-fénnyel távolodva, |
|
| mert a testes lelket a mennybéli kékség |
| be nem fogadhatja, istenkísértésért |
| lent a fehér ágyon, kínok szalmazsákján |
| fülledt pihetollba hűlő izzadságát |
|
| nem ódaian már, nem elégiásan, |
| ahogy régen méhes melankóliában |
| „láza növekedvén sebeit szaggatta” |
| éjféljáró árnyék háza aggodalma, |
|
| mintha istállóban avas betyárszagtól |
| lovak riadnának s a jászol megbondul, |
| hiába Zsuzsánna sápadt strázsálása, |
| egész vesztes élet szorul virrasztásra, |
|
és nem az, mi itt ott fáj, |
|
| szerelem helyett a bolygó lúdvérc éget, |
| ganyédomb a gátja minden képzelgésnek, |
| tündérképek múltán, mint télvégi sárból |
| nyilall a törött csont, majd a forradásból |
|
|
Úgy teremni
| Ideje körülnéznem halandóként |
| ebben a hatvan négyzetméteres őszben, |
| falaim, mint Babitsnak, Fogarasi havasok, |
| ebben a keleti szeretet-avarban |
| kiket nemzettem, kivel élek, ki vagyok? |
|
| Fölégtek a riviérák mögöttem és előttem, |
| halhatatlant mímelve, rogyásig befűtve |
| testem kazánját, mintha lennék a nap, |
| sorolódik a falevél, mennyi bűnjel, |
| amit a bíró hanyagul lecsap! |
|
| Bőröndöm utazásra áll s nem indulok |
| sem hosszú, sem közeli útra, semerre, |
| mégis hagyom e vasúti csomagtároló |
| szomorúságán túli szobasarokban, |
| mint választalan hívást, mert mehetnék, |
| de csak maradjon minden ott, ahol van. |
|
| Legyek hű társa annyi idő után |
| ennek a bebörtönzött berendezésnek! |
| polcnak, asztalnak, ágynak családias |
| foglára, akit tárgyai megszeretnek, |
| ha én lélegzem beléjük a lelket |
| helyiérdekű úristen gyanánt. |
|
| Legyen vizemnek íze, rezgesse vissza |
| kenyerembe a sót elvesztett anyakéz! |
| amíg belső növényzetem issza a teliholdból |
| a krumplihéjszagú, gyerekkori éjt, |
| amíg kiválasztódom egy személlyé |
| csodavárók közül szólni csodát, igazit, |
|
| szörnyeteget borzongva simogatni szelíddé, |
| elhitetni a hihetetlent, soselátott |
| tengert, akinek tengere nincs, |
| átcsempészni tilos határokon |
| ifjúba a mulandót, vénbe az ifjúságot, |
| s úgy teremni, hogy végemet tudom. |
|
|
|