Napló és tulipán

1987
 

 

 

 

Fohász öregkorért

A Hetvenötéves motívumaival
Jó lenne sokáig élni! szálként egészben,
mint nádasban a nád,
ahogy hajlítva támaszt,
kisuttogja ragaszkodását
horgászok, halak iránt,
ó, nádas, vadkacsák s ti hattyú-szép hajók!
Ott tanulni az életre valót,
hogy ne vénüljön meg bennem a zöld.
Fényt vetni, mint egy Egry-képen
a Balaton napszak szerint,
nem félni éjszakát,
úgyis világít legalább
egyetlen csillag,
tudjam, a vakvilágban sejtjeim
rengetege csillog.
Így oldani meg azt a titkot,
hogy ne fáradjon el bennem a fény.
Szőlővel kelni, rézgálicos kíséret
gyűljön körém tavasztól szüretig,
amíg a hordó megtelik,
s mint érett gondolat,
pohár bor,
áhítat kelyhe, vérem úrfelmutatáskor.
Fényén keresztül lássak,
hogy ne lustuljon el bennem az ész.
És amikor majd rám oltják a lámpát,
hirtelen elsötétül,
megsemmisül és hihetetlen,
mi volt, mi lesz a földi létből,
valami pannon fenyő-balzsam gyantáz,
növel halálra kristályosult borostyánt.
Hosszan élni mások egyetlen életéért,
hogy ne legyek végül szégyenletes.

 

 

 

Nyár, darázzsal

Nem úgy már, ahogy az eget
nézem és beleképzelek
dicsfényt, angyali szörnyeket,
míg fölépül a költemény,
de úgy sem, mintha élvezet
volna a világ, ez a tél
ácsolatából szabadult
végvári vitézek pagonya,
nem úgy már, ahogy a szemem
becsukva átúszom a lét
bársonyos oldalára, hol
virágokká feledkezem,
nem ahogy mézes szerető
akartam lenni a hegyen,
akit még a bús, potrohos
darázs is megszeret, de úgy,
ahogy e makacs darazsat
látom, a fejemnél köröz,
szűköl, háborog, idecsap,
mintha valaki néhai
nyelvén akarna mondani
valami fontos-biztosat,
s nem tudhatom meg sohasem,
kicsoda s mivel bízta meg?

 

 

 

Abszurd eső

Óriástalpú elefánt alatt rettenetes
figyelemmel lapulnak a tetők,
még az isten is jósol magának
felhőkből, mennyei ólomfigurákból,
és elrévül, mint én a nyárfabolyhon,
mely, mint elhulló gondolat,
lélegzetemtől andalog.
Nehéz leszek, akár a pufajkában,
ilyen nehéz a szél, átkozott lepke,
patanyom, hideg-nyers moccanatlan vadhús,
behemót gravitációra
hetes eső súlyos árnya dől a fákból,
fejük búbjáig nő a toll a nőkön,
akiket megnyomott az ördög,
bőrig ázott manók búslakodnak,
madarak voltak egykor, manók lefecserészve,
csak a tündérek hónaljszőre száraz,
összezárt ölük fészke forró a nagyerdőben.
S kint, bent között fekete szakadékon
ezüst sárkány a híd, lepréselt napernyővel
átjön rajta istenbérelt kisasszony
szaharai csont-bőr medáliásan,
beköltözik szobámba, mintha hívnám,
mintha ideje már fülembe súgni,
amit az ember sose gondolt,
csak lüktetett, dobogott életében.

 

 

 

Névnapomon, István király

Névnapomon, István király
szent estéjén buffogó ágyúk
tűzijátékát falja a város,
előlem meg a kerti fák
eszik, híznak a robajlástól,
még tömöttebb az árnyuk,
még csöndesebben áll a szél.
Mért ácsorgok a láthatatlan
parádé mögötti magamban?
fölösleges kíváncsiság
foglya, erkélybe kapaszkodva,
tán egy eltévedt tűzkosár
elém zuppan, csupa ajándék:
kihúnyó szentjánosbogár?
A makacs tücsök citeráját
nagyobb hatalom pengeti,
nem szűnik öntelt ágyúzásban
sajgatni széles áradását,
a csöndöt megzenésiti,
felköszönt szívecskebeli
embernek való muzsikával.

 

 

 

A kisoroszi rév

1983. október

Ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok,
ahogy a víz apad a kövecses mederre,
ködben nyüzsögnek a nyirok zsizsikjei,
rozsdás hulladék-vasmacskán horgonyoz
a Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke,
a révész kujtorog, szolgálatos semmittevő,
én meg csak várom, mint egy tébláboló,
valószínűtlen hírhozó valami kies tájról,
mintha egyedül lennék a világon,
ha zárva a büfé s lakata lett a hegy
égnek és földnek, a vasheveder-folyó
fél Európát befog, lezár haránt.
A Láthatatlan Úr kietlen mészárszéke
magában üzemel, kopaszt, nyeszetel, bárdol,
nemcsak a falevél, vándormadár pihéje,
gerincig boncolt almafa, de az emberi
szív meg a szellem is ki leszen mérve itt,
bitang nagyvonalúan odacsapva
a mezítlábas emlékek nyomára,
ez lesz a túlvilág, amit majd itt hagyok,
épp annyira sajnálatos, akár egy nyaraló
elfáradt varjúnak való
kikorhadt vászna a nyugágyból,
amit keresek nem találtam.
Nem menekülök, csak dolgom végezetlen,
bevégezetten várom a révészt, mint egy
tébláboló, valószínűtlen hírvivő
valami széttrancsírozott világból,
e cromagnoni ősember matrózruhástól
megjelenik, most királyom, barátom,
rabszolgám, ahogy csörrenti láncait,
motort hörrent, szemközt hasad a víz
hidegebb fröccsenettel, mint a korlát
vasa, melybe kapaszkodom az ősz legalján,
vízszintnél mélyebb padkán
kísértetemre hatalmas ködmönt áhítok.

 

 

 

A Nyugati pályaudvar éje

1983. november

Ahogy az agresszivitás áttekereg sunyi
mivoltában a várótermeken, mi van
faszikám? satöbbi, a rendőrök öntudatosan
őrzik feladatukat; és ez a péntek éjszaka!
már 10 órakor zárnak a büfék, étterem,
zárórát kiált a ruhatáros, még vonatok
indulnak Belgrád, Berlin felé, még
az Alföldre, Szabolcsba, Hajdúba, ha lenne
hely a váróteremben, le ott akkor sem
ülnék, részeg családok, bandák, itt
most mindenki részeg? kornyikálás visszhangzik
Eiffel vasvázas építményén, ebben a
hatalmasra zárt részeg térben piciségemtől
szédülök, magyarázhatatlan félek
a félelemtől, valami a cigányember
bundájából szorongat, képzelek kést,
pofont, verekedésre züllött környezetem
koszosodik, tömött szemétládák
zsíros, mustáros papírral, külföldi
idegenség nyirkos hidegben, ellopható
csomagok, megalázhatóság, túlságosan
sok a kétes, nem is önmaguk okai,
okozatai valami másnak.
 
Kívül az éjszakában követ a
félelem, de csupán nadrágszáram, mint
univerzális atomhalál, karambolaim
és az 56-os sortűz alatt nem
jutott eszembe, ami itt, a létezés
hideglelése.

 

 

 

Idegen, örökös társam

Félelem hideglelése,
nadrágszár-surrogásom, lábamon is
követ egy idegen, mégis örökös társam,
földmélyi sírhideg,
elszabadult autó megőrült forgalomban,
kétséges következmény, hogy élve
maradok, befejeztem a tegnapot,
bízom magam a szerencsére,
bújtam halott alatt, kipróbált
engem az Isten, pedig nem őt,
inkább jövőmet hittem, nem volt időm
se akkor se más boruláskor
megijedni, mikor karom törött,
s elzsibbadt lábbá sebesülten
eldöntöttem, ha megmenekültem,
nincs okom félni semmitől,
mégis az űr rémeitől,
miként úgy vannak, hogy az űrben
semmi sincsen, ahogy a tudat
megsemmisül, s nem szendereg gyerekeimben
még álmom sem, míg boldogok
a madarak, s lerészegedett pályaudvar
énekel, pedig ki tudja,
hazavisz-e a gyorsvonat?

 

 

 

Mennyek elsőosztályosa

1984. január 30.

Ki életedben annyit tudtál,
másvilág hatéves kisiskolása
Isten olvasókönyvét cipeled
fakózöld tarisznyádban, kiscsizmásan
rontod a havat, a holdat hógolyózod,
palavessző ver palatábládra,
megugrasz, kiscsikó, megnyerítteted
sárga-kiscsengős torkodat,
a hatalmas Mester szájában
még az utolsó reggeli-falat,
megsimogat vagy fenekedre üt,
egyként megáld, nyulait
szénáztatja, s mint az angyalok!
óriás csincsillák lógatják fülüket
ujjaidra, megpöccinted az orrukat,
írni tanulni furcsa, csodákon túli
idegen szavakat
lélekharang szólít betűvetésre.

 

 

 

Így történik

Apám szeméből a szemedbe
anyám szeméből a szemembe
micsoda messzi sugár
planéták tüzelnek egymásra
Így történik kezem hasamra való
lelőtt madárrá változása

 

 

 

Határjárás

Iszkáz, 1984. május

Gyere velem döcögő csontváz!
a határban senki, hát
nem feltűnő a pár, megmutatom
elhagyott mezőidből mi lett:
legelő, sárarany repcetábla,
a csalános akácoson hatalmasan
átsárgállik tovább a kápolnás Hegyig,
vágjunk át rajta! érezzünk boldog
életet, akár a repcevirág meg a méhraj,
galagonyás liget volt arrafelé,
leülhetünk, derülhetünk a májuson,
mesélhetsz majd Savanyó Jóskáról,
akit láthattál a 20. század elején
szabadulása után, legjobb mesélni,
„a római katolikus vallású, írni,
olvasni tudó, vagyontalan, több ízben
büntetett, rablóvezér képpen szerepelt
csavargó juhász” erre is bújhatott,
s a repcetábla napunk tükörképe,
elzöldült bárányfelhők a bokrok,
ez a százéves tölgyfa meg te vagy
pihegő örvösgalambbal, úgy szeretted!
körüllehellek miként a nyers lián,
kedvelem itt az életet, Veled,
őszülő kalauzod, leszálltam
erre járó lucernásszekeredről,
elhagytam a kaszát, meglógtam
s visszajöttem, nem félek tőled, gyere!
igyunk a csordakútból múltat,
kiszáll köveiből verebünk utóda,
vizet merünk a vályúba a semminek,
zuhan a pléhvödör, betörött ablak
ábrázataink látszata, az enyém
szétlocsog, a tied összeáll
olyanná, mint mikor még
barmaidat itattad, ezután
mosolyogj mindig! Mennyi
csiperke-, csirkegomba, nincs hozzá
kalapunk, mosolyogsz, „Mennyi
cseperke, sohase láttam még
ennyit hosszú életemben összesen!”
mosolyod koponya-szemüregedben élő
könnycsepp, ne sirasd elkommunizált
földed! ezt a legelővé degradált
savanyú talajt, jó a fácánnak, őznek,
itt végre boldogok leszünk, dologtalan
bujdosók, gombán, madártojáson,
tőrbe ejtett nyúlon élünk, harmatban
mosakszunk, a csorda messze legelészik,
ellehetünk, amíg kinő a fű.

 

 

 

Könyörgés anyjáért

Tudom egyszer csak meg kell halnia
ne menj anyám ne tedd
állj ellen a halálnak
mint sírnak a kereszt
Úristen el ne vedd
inkább aszalódj akár novemberi
hídon felejtett szilva
legyél olyan töpörödött
hogy megfullaszd a varjat
feketét hajnalpírban
úristen ne tedd
inkább legyél púpos
vak és süket
ülj ki a nyári padra
akár egy vén lüke
tudom egyszer csak meg kell halnia
ne legyél húsa a kukacnak
ne legyél ilyen szép öregarccal
ilyen védtelen mosollyal
ilyen emlékes bűnbocsánatoddal
aggodalmakkal tarsolyodban
ne tedd úristen el ne vedd
nem érdekelnek lorettói litániáid,
szentolvasó imakönyv és kereszt
vén ruháid árnya sem érdekel
az sem érdekel hogy mint a vakablak
önmagam sötétítsem el
nem érdekel az árvaság
hogy lelkemet matassam
de csak miképpen magad is elfelejted
s mindannyiunkkal meggyűlölteted
a rút boszorkányt édesem
ha minden egyre megy
tudom egyszer csak meg kell halnia
ne tedd Úristen el ne vedd

 

 

 

Munkanap

1984. szeptember

Kezdem múltam mindennapjait, jövőmet,
a mintha-senkineksem-kellene munkát,
varjú-, veréb-, galamb-, rigó-bizonyossággal,
mégis kitéve magvaknak, bogyóknak, kukacoknak,
készülő fegyvereknek, borotválkozás közben
jutott eszembe, mikor egy halott arcról
képzeltem nyesni a habos borostát,
már mindenki munkájába ért, én meg
erkélyről bámuldoztam cigarettázva,
eszembe jutott az írás régi hatalma,
mostani harmadosztálya, ahol nincs
helyjegy, ha nyárfád zöld trónusán
hiszed magadat, hülye vagy!
csak boltba járok, nem megyek szakmám
futópályáira, alig használom a lábam,
könyvek, toll, papiros, még zsibbaszt
friss írásom, akár a közösülés, aztán
elfordulok, nincs étvágyam a szóra,
fekszem az ágyon, ebéd után, kívánom
bárcsak dinnyét termesztenék, piacoznék,
eszembe jut a szőlőműves derűje,
nem ez a rossz bor, fejfájdító a
délutáni alvás, gyakorlatlan járással
megyek újságért, de inkább traccsolok
a girhes sárga kutya gazdájával
ebeledelről, mely a zsidó szeretetotthon
finom főztje, kocsmába nem kukkantok
mostanában, megismertem már Zugló
szegény házmestereit, kórházi
szolgáit, bolondjait, iszákosait,
gőgös nemtudom-kicsodáit, nyugalmazott
alezredesét, őrnagyait, nem ülök melléjük,
ha ők legelégedettebbek a földön,
inkább ülök a fogyó Hold alatt,
szeretem hallgatni az őszikéket.

 

 

 

Táncban Dukai Takáts Judittal

Duka, 1984. Halottak napja

Két öregasszony temet sárga, fehér,
lila krizantémot a sírba, kérdezem,
merre van Dudi sírja, ha ilyen
buja temető-parkban elfelejtettem
megtalálni, mert elkeveredtem
a hazatérő tehenek emlék-tőgyei
rózsaszín ruganyozásával, ostor-
durrantgatással, kolomppal, mintha
múltamból csupán ennyi ringna,
s az a kripta valahol, valami
félrelökött bozótban fehérel,
akár félre sodródott csónak, vagy
óriás félpár topánka, melyből
fél lábbal kilépett férfibecézésre
a faluba száműzött, lehetne kurtizán
nemestartású nő, hogy táncoljon
velem a kétszáz évvel idősebb
öregasszonyok szemeláttára, s mi
táncolunk a temetőben, táncunkban
csókolózunk, zsinórírással
átírjuk szájunk belsejét,
madárszárnyunkkal letöröljük
szerelmünk piros krétamázát, itt
az utolsó lepkék, itt tér haza
utoljára a csorda, itt kolompol,
szuszog, nyáladzik újra a régi
alkonyat az aszfaltúton, temetőnél
tovább, a söröző kamaszok előtt
húzott vonalban táncolunk hazafelé
kiürült kúriánkba, az elárvult
klavír fantom billentyűi fölé.

 

 

 

Mért is lennék

Mért is lennék Én egyedül,
ha szívem gyertyalángja
játszadozik velem, kiszáll
belőlem, körülrajong,
pislákol, lobban, eltűnik
innen az autóbuszból
újholdba betüzel, már
a Göncölszekéren kéredzkedik,
Vándor, vándorok Vándora,
és hallgatom a kalauzt,
és nem tudom hová jutok haza.
De szívem pimasz gyertyalángja
visszajön, kicsit csücsörít:
„Viszlek haza.”
Visz az őszesti ködben, temetőt
súroltat jobboldalammal, ott hagy,
mintha temetést jóslana,
na, mi lesz velem így magamban,
még sírhelyem sincs, se szoba,
leiszom az újholdat az égről,
mindegy ki és micsoda,
s jön szembe szívem gyertyalángja:
„Menjünk haza”.

 

 

 

Búcsúzás Kemenesaljától

Most ismerem meg az őszt igazán,
lehullott rólam minden régi glanc,
falevelek labanc
árulásai másnapom,
vonat-kaszabolás,
mérnöki nyugalom át a
gyermeki lábnyomon,
és ez az ősz nem a régi ősz igazán,
most ismerem meg e sötét vasuton,
tudom, ahogy a vonat Pestre ér,
tudom, tudom, tudom.
Sarjúrendemet varjú váltja át
fekete zűrzavarrá az uton,
bensőmből arany levelek hullanak,
Máriás emlékeimet tollazom,
s beterítem, amit már elhagyok,
világossá lőn minden hatalom,
patanyomokban Mária fényességét viselem,
elhagyom, megfogalmazom,
tudom, ahogy a vonat Pestre ér,
tudom, tudom, tudom.

 

 

 

Begyógyulok

Korányi-szanatórium, 1985. február

 

I

Távolléteim párnapos, hetes,
néhány hónapos börtönök,
hiába Normandia, Ohrid,
Bajkál, Adria, Finn-öböl,
hiába már szülőfalum, s a ház,
beléjük vagyok zárva, börtönöm,
ha nem ott, ahol az én
tüzem melegít nélkülem,
az a tányér, az az ágy, az a
papír, érettem repülő
nadrágocska, még a tél
is enyém, mint az aggodalom,
átszállásaim fagyoskodásai,
 
most itt, idegen ágyon,
ahol meghaltak annyian,
vagy megindultak kifelé,
csapóajtók huzata nyikorgó szellemek,
 
megyek a havas parkba,
nincs kinek szólnom semmiről,
de mit is mondanék?
ez út, ez lépcső, ez a zöld
lepelbe csavart szobor ki
lehet? kórházkastély meg bódé,
szeméthalom, fenyők, fenyő-
rigók, asszony töri zsákjába
a kivágott tölgyfa gallyait,
s elindul, mint egy megfia-
talodott Munkácsy-kép.
 

II

Azok az éjszakai börtön-,
kaszárnya-, kollégium-, munkás-
szálló és kórházfolyosók, ahol
a villanykörte is olyan magányos,
akár az élettelen univerzumban
világító csillag!
 
dolgomra somfordálok, egyedüli
űrhajósnak hiszem magamat, bár
nem tudom, bár nem tudom, mit érzett Gagarin,
John Glenn, én sem tudom elmondani,
csak azt, hogy félek, nem mint
az éjjeli Budapest külvárosában,
itt nem bánt senki, mindenki
életben maradt eddig ezen az
éjszakán, talán ez a halálra kész
nyugalom félelmetes, minden
kipusztul, csak én bóklászok
sajgó gyomorral e beton-aljú,
csempés, halál-fehér, végtelen
Magellán-felhőbe nyúló folyosón.
 

III

Hátam mögött köhögtető kínok fehérlenek,
akár a rongyos-szélű vásznak,
gyógyulás és halál ágyneműi között feküsznek
rangtalan, egymás mellett, lefokozva;
ügyvédet nem érhet szilikózis, de meg-
bújhat benne asztma, ez a nádi farkas
hörög, vonít, ugat, van ki megkékül,
miként köpenyem, de énbennem mi van?
csak nem ez az egész kórház?
 
ablaknál állok, szívom a cigarettát,
nem is cigarettázom, szívom a ki tudja
mi lesz? jövőt, nem veszem észre,
mint a csikket tiltott helyre dobom,
nem veszem észre, mert a rigó fekete,
hó fölötti röpte most a lényeges,
mohás ágon mohos széncinke billegése,
mennyi ejtőzés, ugrás, tipegés, gubbaszkodás!
s valahol az a vörösfarkú mókus!
lehetne fűúri, nem kórházi e park,
 
nyugaton áll a nap, bele is nézhetek,
látom benne az indiai hőség áttetsző
selymét kavaró balerinát, két
hívó nagy szemet, begyógyulok.

 

 

 

Isteni altató

Hóesés
mennyek könnyebbülése
most csöndesebb
az Isten szívverése
zizergő csöndben
alig hallható
a lassú tempó
fehér altató
csicsíja csíja
álom téli álom
csak e lüktetés
mindenütti ágyon
világűröm
hidegéből kinyújtja
meleg kezét
bár jég az ingeujja
amíg pulzusán
cinke ringatózik
ujja hegye
vörösbegyével szólít
elsimogat
szörnyeimtől szelíden
e zord Atyából
édes Anyaisten

 

 

 

Ezüstvirág, ezüstmadár

Miféle száguldási vágy
fuvaroztat át két megyén?
értelem nem gyeplőzi már,
talán csak előérzetem
a megroppantó havazás,
havassá válni gyönyörűn,
gyerünk, zúdulni szél-fogat!
majd elpelyhezni csöndesen,
testem roncsából szédülő
lelkem a föld fölött legyen
ezüstvirág, ezüstmadár.

 

 

 

Csillagvilágos

Csillagvilágos ablakok
csillag és bolygórendszerek
nem a téléji hidegek
szomszédaim e lentiek
szívmelegben keringenek
nem az észvesztő űrbe fenn
a szétszáguldó éjszakát
még az Isten sem éri át
mindenható kezeivel
nem az a megnevezhető
gyűrűs jeges kénhólyagos
kitörő és zsugorodó
alulról méricskélt titok
csillagvilágos ablakok
fölakadt függönye mögött
látom a nőt amint haját
mosván gyöngyében gőzölög

 

 

 

Remény-adó

A bezárt ajtón ablakon
s a betonfalon át
zavarhatatlan hullámhosszon
sűrű hidegből illegális
nyitnikék-csipogás
újuló makacs akarattal
szólnak a cementpórusok
üvegmolekulák
és nagyadók a fák
nemcsak itt ez a nyár
nemcsak ott az a kert
de az is mit a távoli
himalájai fenyőfa üzen
és nem látni csak hallati
tí-ri-rí tí-ri-rí szüntelen
visszhangzik bennem a világ
a cinke-cinterem

 

 

 

Szigliget, április

 

I

Megkeresek minden régi helyet,
nem ott van és nem úgy, nem
olyan semmi sem, s az a Valaki
sincs jelen, akinek ujjlenyomata
egy elveszített ibolyán,
tudom, a száraz csónakot
minek rakta az árokpartra,
a házakat minek meszelte át
szokott kopottból, szapora
mozdulattal minek takarított,
hogy minden úgy legyen,
amilyen sose volt, ennyire
boldog össze-vissza,
én áprilisi iskolám.
 

II

Valaki úgy bánik velem,
enyém legyen még ez a
vörös kutya is, ahogy szabad
láncon szalad, enyém a két
öreg vörös tyúkja csendélete,
s ami szóra sem érdemes,
vagy ki nem mondható titok:
ablaka szárnyasoltárából
hiányzó Szűz enyém, mert bele-
látom, meg azt a sokszorosított
Krisztust szőlődűlőn és útfeles,
szigligeti nekem való
jeruzsálemi csonka corpust,
Virágvasárnap egész Nagyhetem.
 

III

Helyettesít e várromszínű föld,
hát nem is folytatom, nagyobb
költészetet csinál, ki teremtményeit
alulról fölírja szememig,
hozzáfokoz, amíg hasonlatot
találnék, kifakad a nyír, minek
írásjel nőstény s hím közé,
ha a csönd kékje fűt-fát összead?
s tagolatlan összetett mondatok
a rétek, erdők, nincs országhatár,
nem hajt más gondolat csak e
szerelmes diktátor, csupán ez a
jácint-buja, ágypuha fényharaszt,
e gátlástalan mindig ugyanaz.

 

 

 

Viráglányok

Schéner Mihály műveire

 

 

 

 

Napleányok

Forog a föld fölkél a nap
sugarát lengeti
elfogy a hó a hóvirág
bimbója kezdi ki
 
Hóból lettél fehér virág
 
nap a te aranykoronád
 
szivecskéd szívbeli
Forog a föld fölszáll a nap
sugarát elveti
kékebb az ég a májvirág
magát is égnek képzeli
 
Mennyből fakadtál kék virág
 
lelkem lett második hazád
 
veled telisteli
Forog a föld elül a nap
sugarát költi ki
szapora szív a szívvirág
erőmet ellepi
 
Szívemből nőttél szívvirág
 
engedd kezem kisvánkosát
 
alád illeszteni

 

 

 

Kökörcsin

Korai még, korai még?
óránként változik az ég,
kicsal a derű, rá ború,
beborít ezüstpihe bú,
ott s amikor ideje van,
dacosra ékülsz, sziklafal,
pusztaság pompás lányaként,
ha csak egyszer, hát csodaszép,
hát csak-azért-is! soha még,
tilos, titkos virágodért.

 

 

 

Ibolya

Kinek rejtőzöl ibolya?
gyökeredig csöpp izgalom,
kiért reszketnek ereid
becsukott kék szemhéjadon?
szendered álom-mosolya
árama barna avaron
csiklandja kérő kezemet,
belebizsereg fél karom
s szemem, hogy addig nézzelek,
míg lassan fölébresztelek.

 

 

 

Jácint

Kulcsvirág, jácint, kulcsvirág!
nevedhez illő, záramat
fordítsd, ha kék vagy, szememet
nyisd ki, hadd lássalak,
ha rózsaszín, a szívemet,
szívesebben fogadjalak,
fehérrel fehér lelkemet,
ringatóm ringathassalak,
kulcsvirág, jácint, kulcsvirág,
nevedhez illő, el ne hagyj!

 

 

 

Aranyeső

Azt mondom rád, arany vagy,
ha arany, sose hervadsz,
eső, de sose hullasz,
terülő Tejút-fürtöd
számtalan fürdő csillag,
éjjel is világítasz,
ahol akarom, ott vagy,
ott vagy, ahol szeretlek,
ha én neveztelek meg,
mert én neveztelek meg.

 

 

 

Tulipán

Fekete hímporos, dús mohópíros sziromkehely,
ragadozó virágod, zöld, vékony-hosszú szárad
hogyan bírhatja el?
méltóságos magasra emel a nap hatalma,
fényen függeszkedel,
hódolok, mint szegény-szép kiskertek árvácskája,
leszek méhecske-muzsikád,
fuvallatomra táncolsz állva,
föld vagyok, erőm rajongása benned változik át
tulipán, tulipánra.

 

 

 

Boglárka

Boglárka simulása sárga
és zöld, a sárga zöldhöz,
levél levélhez, arc az archoz,
szirom sziromhoz, boglárka sárga,
zöld simulása, csönd tavaszhoz,
pihegés pihenéshez, anya, gyermek,
könny archoz, tej a bőrhöz,
te hozzám, én tehozzád,
messzi csillaghoz dunna álma.

 

 

 

Cseresznye

Téli álmodból szökött, káprázatom
fehér menyasszonya, a havazást
virággá bűvölöd, utánad köd,
előtted én vagyok, cseresznyefa,
a havazást virággá bűvölöd,
még fázol, de már nem fázunk soha,
már nem fázom, de kérdem az időt,
valóság-e ki álom volt előbb?
a hihetetlent elhihetem-e?
hiszen akár a zene mosolya.

 

 

 

Nefelejcs

Ebben a hegyre-völgyre áradásban,
mikor egymásba habzik annyi szív,
valaki eltűnt, helyén árvaság van,
kinyílik a Nincsitt virága is,
űr csokrétája, kétkedés sápadt kékje,
tudakolom vizek partjainál,
az a valaki merre jár s mivégre?
még nem felejtett el talán,
csak a nefelejcs tudja hol, titokban
megsúgja, mit csinál?

 

 

 

Vadrózsa

Makrancos Rosa canina
ebrózsa lenni nem akar,
se magyar Csipkerózsika,
se gyepürózsa gyepüben,
amikor tüskével üzen
neked virággal integet,
kerted ha volna védene,
hazád határán nyílana,
vándor vagy, mindenütt szabad,
vándor, vadrózsa mindened.

 

 

 

Pipacs

Nefelejcs súgja, mit csinál:
kora reggel pipacskodik,
pirosba bontja bimbait,
nevetést csikland, röpteti
széditő zöld kosár,
mező kipingált ringlisén
fölsodródik a csitri szoknyaszél,
forgatja körbe-körbe Föld,
szeret? nem szeret? visszaszáll
és újra kuncog, csettint, nyelvet ölt.

 

 

 

Búzavirág

Ne félj! most olyan messze
mint az ég, de onnan hozza
el neked búzakék vigaszát,
egy csipet madárlátta végtelent,
magasok zafírcsillagát szemén,
kiskanál óceánt neked,
jéghegyről jégmadárka kék
tollát azúr utakon menti át,
búzavirággá fárad azután, ne féltsd!
csodálatos, csodáld!

 

 

 

Galagonya

Fogadj be tiszta sűrüség,
add csipke-kesztyűs kezedet,
oda vezess hol senki sincs,
túl a sötétség éjfelén
remetévé szeress,
hitesd el, ami habfehér
valódi tej, a barna héj
foszló kalácsba fon,
s dércsípte annál édesebb
nekünk való gyümölcs a pír.

 

 

 

Hadifogoly-temető

Ostffyasszonnyfa, 1985. július

Először apránként, megszokott tempóban
ástak gödröt gödörhöz, koporsóban,
fejfával temettek, takarosan az örök
halmok kívánságára, ahogy a temetők
alakulnak jószomszédságban város meg
faluszélen, bár itt a láger rabszámaival,
alkalmasan későbbi kegyeletre, míg
nem tört ki a járvány,
aztán a dúlás iránya szerint román,
olasz tömegsír, s mindegy ahogyan
ömlesztett a vérhas ezreket kövecses
hordalékba, rangtalan egyenruhásan,
kapca, ing, posztó vagy anélkül,
orosz, talján, román, galíciai rétegesen,
csak a magyar nevek külön, mintha még
mindig őriznék a túlvilági tábort,
azt a gyökérre bénult tizenkétezer
harapást, akik valaha nyers füvet
faltak, húsuk is szétfröcskendett
ebben a meszes latrinában,
akkora helyen, mint egy falusi templom,
miként az istenkáromlás terhétől
földbe süllyedt, a túlélők obeliszket
emeltek, csúcsán vénséges, éhes
dögkeselyű karmában a glóbusz, de
alul kerti virágok az újabb világháborúig,
mostanra néhány szál örökmécsesre való,
míg a krizantémok világossága elalszik,
ha a mennyei biztosítékot kicsapja a tél,
s a föliraton történelmi rozsda:
ELLENSÉG VOLTÁL IDEGEN MOST RABJA MAGYARNAK
AKI TESTVÉRKÉNT ŐRIZI ÁLMAIDAT
álmodhatnak égszínkék lepkét, önnemző
sárga liliomot, amint a pókhálós dudva
között virágzik, megálmodhatják a
látogatót, talpam árnyékát, amint
ezredeiken taposok, összekuszált a gaz
minden fönti határt, csodálkozom,
roppant tömegvonzásuk miért nem emészt
magába, tömeges átkuk miért nem taszít
valahová, ahol már kihunyt a könyörgés
anyai, özvegyi litániája, ahol semmit
fogamzik az űr, vagy ahol utódaikban
ábrázatuk mégiscsak föllelhető,
mint bennem lublini föld-nagyapám,
Petőfi idevalósi verseiben erdélyi örök
álma, s bennünk a szibériai hadifogoly-
temetők, éppúgy valahol, akár itt
Európa közepén emlékkel gondozatlan.

 

 

 

Írók háza

Szigliget, 1985. augusztus

Előttem és utánam, aki lesz,
valaki éppígy átmeneti ember,
ugyanebből a székből láthat
évtizedes, kéthetente más,
ablakrácsra rozsdásodott tűnődést,
ráképzelem én is idegen emlék-
rétegem, amíg ugyanaz a táj
szúnyoghálóján ugyanaz a hárs
őrli, szitálja fáradt aranyát,
vibrálja intim rendetlenségemen,
s az itt felejtett álmok falfehérén,
szaporáznak a hangyák és nem értem,
mivégre ez a lankadatlan kényszer?
lassúbb az én időm, mint e parányi
targoncák össze-vissza futkosása,
inkább ahogy első napom virága
vázámra szárad, elszalmásodik,
áll a levegő versben és szobában
minden történés után és előtt,
ez a kastély kikötött hajólátszat,
bár ugyanaz a harang szól ebédre,
a vendégek cseréje végzetes.

 

 

 

Közérthető jelek

Burgasz, 1985. szeptember

Ahol hiába értjük mégsem értjük
fedő-, uralgó-, bársonytokba-kés-,
pofon-fogalmainkat, ahogy itt
márványból esztergált sirály
csapatban házakon baljóslatú,
készenlétben, mint Hitchcock-vízió,
ahogy kárál korhadt fa, mint gyilok
köszörülődik mohó szem, csőr, karom,
ott mondom el a tengerjárók biztos
városát fölragyogón a kikötő előtt,
pihenő távolság fátyolát
égi, tengeri szélvert változásban,
ezt a magányos halász-feketét,
ezt az antik csecsbimbó-lila kagylót
krétai gyertyatartó csigatorzót,
így beszélem az igazat, sóval
számon, hullámsujtással bőrömön,
szemem alá alkonyuló
lenti-fönti azúr-arannyal.
Idegen nyelv, közérthető jelek,
hajókötél-megoldás, karikás
kigyó-vonaglás, vízkottyanásban
felelet, a csönd nagy kék iránya
időleges, örökös búcsúzásra,
nyelvemmel egyedül, mindentudóan,
amit csak érdemes,
lefokozva, sirállyal fölül mégis,
repülhetek hóezüst-gyönyörűn
isteni rugón, akár halacska lehetek
fehér ujj szívnek, szívhez szóló
vonón, hegedűn,
szavakból kivonva a test magáról beszél:
vágyakból szerkesztett tökély,
ahogy domborul, komorul elhajolva,
megadón, kimondja magát mondhatatlanul.
Majd elmondom neked
gyermekem-anyja-anyanyelvemen.

 

 

 

Árpád-házi katalógus

Árpád-házi uralkodók jelvényei és ereklyéi Időszaki kiállítás, 1985
Ez a családfa nem újul meg tavaszra,
szemben a Múzeum-kerti tölggyel,
annak cipőmre sarasult levél a piszka,
ennek gyümölcse méla csöpp királyfej,
alattvalói, délutáni hassal,
ezer évet görbülő sorban állva,
találkozunk kettős bizonyosságban,
honfoglalástalan csodálkozással,
megint Keletről Európába.
Korona fő nélkül – fejek födetlen.
Jogar kezetlen – kéz zsebben, vállon.
Ország almája – ország nélkül.
Palást váll nélkül – palástolatlan vállak.
Ezüstkereszt – de nincsen mire eskü.
Békezsaroló idézőbillog, bulla.
Történelmi csereértékű dénár –
koccan alumínium-nulla.
Akinek uralgó jobbja néger gyermek
levágott öklének maradt ránk,
s kinek kiszáradt agya párája
aranyozta a hermát,
kemény erkölcse metszette, árnyékolta,
s ki páros kísértet a kőben,
se szíve, se húsa, csontja,
túlvilág hullafoltszínű grafikája –
vigyáznak minket, vigyázzunk magunkra.

 

 

 

Radnóti: Szentkirályszabadja

Már keresztet vetettek, mikor ő a vízen járt,
megváltó szentségtartó ragyogott erre-arra,
a négy evangéliumot, akár a csuhát
magára terítette, azt a büdös mohát,
szűk latin epigramma lett fejealja,
lírája magacsinálta halotti kispárnája,
Goethe nyelvére lőtte halála,
őszi légy szitál a
szentkirályszabadjai kocsma-plakát
„Ne káromkodj!” halálsárga Krisztusára,
a Légy átmenetel Krisztusom keresztjén,
erőltetett menetben,
elsomfordál kisfröccsétől a gazda,
a pontos alkonyatban tehene is kiválik
csordájából, fejőasszonya mintha
Szent Erzsébet öléből rózsát szakogatna.
Véres a tej. Vasjegy a tejben: Abda.

 

 

 

A költő haldoklása

Berzsenyi-évforduló, Nikla, 1986. február 24.
Már a szívet haránt rekesztő bordáktól,
hanyatt vetett, tüzes kővé roskadt vállról
 
a csonka szárny elválna,
repülne magában, angyal-fuvalomra
vitorlázna gyöngyház-fénnyel távolodva,
 
el a csúcsok csúcsára,
mert a testes lelket a mennybéli kékség
be nem fogadhatja, istenkísértésért
 
búskomorrá büntette,
lent a fehér ágyon, kínok szalmazsákján
fülledt pihetollba hűlő izzadságát
 
megutálván nyög lelke,
nem ódaian már, nem elégiásan,
ahogy régen méhes melankóliában
 
szavát vélte szárnyául,
„láza növekedvén sebeit szaggatta”
éjféljáró árnyék háza aggodalma,
 
gyertyalángja elájul,
mintha istállóban avas betyárszagtól
lovak riadnának s a jászol megbondul,
 
emitt nagyobb rabló jár,
hiába Zsuzsánna sápadt strázsálása,
egész vesztes élet szorul virrasztásra,
 
és nem az, mi itt ott fáj,
szerelem helyett a bolygó lúdvérc éget,
ganyédomb a gátja minden képzelgésnek,
 
nem ér Hellászba soha,
tündérképek múltán, mint télvégi sárból
nyilall a törött csont, majd a forradásból
 
megtudhatják, kicsoda?

 

 

 

Úgy teremni

Ideje körülnéznem halandóként
ebben a hatvan négyzetméteres őszben,
falaim, mint Babitsnak, Fogarasi havasok,
ebben a keleti szeretet-avarban
kiket nemzettem, kivel élek, ki vagyok?
adtam-e jót a jóért?
Fölégtek a riviérák mögöttem és előttem,
én okoztam éveim alatt,
halhatatlant mímelve, rogyásig befűtve
testem kazánját, mintha lennék a nap,
sorolódik a falevél, mennyi bűnjel,
amit a bíró hanyagul lecsap!
Bőröndöm utazásra áll s nem indulok
sem hosszú, sem közeli útra, semerre,
mégis hagyom e vasúti csomagtároló
szomorúságán túli szobasarokban,
mint választalan hívást, mert mehetnék,
de csak maradjon minden ott, ahol van.
Legyek hű társa annyi idő után
ennek a bebörtönzött berendezésnek!
polcnak, asztalnak, ágynak családias
foglára, akit tárgyai megszeretnek,
ha én lélegzem beléjük a lelket
helyiérdekű úristen gyanánt.
Legyen vizemnek íze, rezgesse vissza
kenyerembe a sót elvesztett anyakéz!
amíg belső növényzetem issza a teliholdból
a krumplihéjszagú, gyerekkori éjt,
amíg kiválasztódom egy személlyé
csodavárók közül szólni csodát, igazit,
szörnyeteget borzongva simogatni szelíddé,
elhitetni a hihetetlent, soselátott
tengert, akinek tengere nincs,
átcsempészni tilos határokon
ifjúba a mulandót, vénbe az ifjúságot,
s úgy teremni, hogy végemet tudom.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]