Kialudni

I Följegyzel mindent könyved világegyetemébe, engem is szűkszavúan, szavaid között nincsen lélek, mint ahogy elvesztettem, jövővel nem illetek tavaszi lélegzetet, akár a párzó állat, biztosan tegnapom is fölírtad: a szombat nekem nem különös jelentés, hozzáemlékszem – ébredés mindőnkkel együtt. Szombatom utca-mértan, adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár, pék a kenyérből, a húsból pásztor, hentes, boromból szőlőhegy négyszárnyú vitorlája. Megyek a szombati újságért. Régen a Filmgyár felőli oldalon elgondoltam, hány históriát kevernek vérből, könnyből, nemi nyálból? Mióta barátomat levették a keresztről, másik oldalon járok. Miféle híreket akarok, ha nem érzem mezőimet a túlsó zöldségeskirakatban? Már annyian az utcán, mintha köztük se volnék. Unalmasra ismertem teremtményeid, Isten, könyved világegyeteméből mire emlékszel rólam? és magammal is elfelejtetsz? spiritusz vagy? napjaim kupicáiból rágsz lilára? s mint ébredő a részegség után, úgy emlékszik majd végsőnek az elme? Lőn az Ige pofonná, óriás röhögéssé, boszorkányszél-históriává, veres szájjá, combok uszonnyá siklásává hasmánt? lesznek-e benne anyák, viselős feleségek, utódok gyerekágyban, menyasszonytáncban, barátok koccintás előtt, ellenfelek a tisztességben? Marad-e benne egyetlen verssor? Én most még azt is elhiszem, Uram, az aljasság bogárrá fordít, pedig csak hanyatt fekszem az ágyon.   II Kialudni! milyen álommal s mit, micsodába fordulni át miféle ágyon? testből a lelket? lélekből a testet? mondd meg Uram! most veled kell beszélnem, ügyemben hozzád szólnom. Kialudni magamból összes évem, még születésemet is vagy csak a tegnapot, mit tanácsolsz, ha nem rendelkedsz? csillagos éggel a jövőt kialudni, lassan, lassan, először hánykolódva hányingersárga nyakkendőstől Északi sarki faluban, ahol még néhány halott is teng-leng, s miféle ágyon? paplanból kitakarózva, mintha Pleiadok aranycsirkéit rebbegetném. Valami vége-kezdete őszülő állandóságban. Először lassan, lassan torkomat recsegtető köhögéssel, belső celofánropogással kialudni hazai, sárga kutya-harapta bal karommal, a felhő-horkolásban olyan képes tankönyvet látok, hol a vadludak nem repülnek. Nincs múlt- s jövőidő, csak a perces jelenlét. Kialudni a szívszakadást, a szőrrel gombostűzött arcot kellene-e? csavargásaimból a halál kígyóját, növényi lélegzést, melyet emlékkel nem csodálok a kosárbarna bokron három fehér bogyóval, míg óriássá omlanának, hogy ömlene a hó, s olyan lenne a Róna utca, mint egy reggeli újság lábnyomom friss hírével. Először lassan, lassan, azután begömbölyödve csillagzó anyaméhbe áttetsző lüktetéssel.