Nyárfádat nézem

Tiszát sodrattál alattunk zöld árnyban, szivárványban, ránk hoztál kiűzött emberpárt, csököttet, feketét, mint a folyópart korhadó fatuskóit, elküldted a halál sárga postását, részeget avas zubbonyban szálláshelyére fuvarozni, tombolt az Alföld reccsenésünk előtt, megjósoltattad, a kalászérést meg sem érhetjük akár. A reccsenés után beguríttattál a kínok termébe, Uram, hányszor, jaj, mennyiszer! mi a szándékod avval az ágyúgolyóval, ötszörös karambollal? mi lesz végső ítéleted? aztán csak bámuldoztam ablakon túl egy kifeszített csöndes test csigás kötelein át a májusi rigóra, megilletődvén teremtményeid embertelen örömén, a fákon, a fák félárbocra eresztett merengésén akaratod szerint. Kimúlni madáregyszerűséggel, mikor úgy esnek ki az égből, akár a koravén falevél! nem így csúnyán, sárgás-lilán, meztelenül odavetve trógereknek, míg a leárazott múltat, ruhát, ellopható szantálfapipát leltárba veszik, ó, de utálom gyászvitéz targoncásaidat, azt a kerekes, óriás, zöld hullabábot, amelyből nem száll mennyei pille, kizuhan vizenyős, döglött hernyó. Kórházfal bánata színészed nagy szemében, vagy az emberi nem irtózatát sétáltatja az útakon? én már itthon vagyok, udvarunkon a gyerekek megláthatják jövőjük tükörképét ablakomban, ráfogom törött karomat a korhadó emberpárra, a sárga arcú avas zubbonyosra, még ha Te küldted is fölmentelek, bozsgó nyárfádat nézem.