Váróterem a törött csonthoz

Micsoda békesség esetünk okulása! ülünk, állunk, fekszünk, várunk sorunkra, levert csapat, nem volt kiért, miért, hát kínunk kínosabb és megalázóbb egy egész frontkórháznál, történetünk közönséges, pedig halálos, ugyanúgy nevetséges mint förtelmes-árva, biztosított botok, mankók, csontsín- evezőink keresztbe, hosszába, leejtve, jaj, ha mégegyszer megbotolnál! akár a múltkor s megint újra?… nem mondok semmit csak mint a fehér szín kifejezek bizalmas aggodalmat és hálát, mert ha lovak volnánk, most ez a váróterem dögkút, függélyesen, nem így földszint vízszintes lépcső- s küszöbtelen kinyújtva, a gravitációval talpunkhoz igazítván, csápolhasson szabadság látszatában az a sok átabota, kimarjult, nézdeljük leletünket, régész vizsgálja így a csontot nem az orvos, mi volnánk? inkább kövült liliomszál, bujdosó kenyérmorzsa, szilva-aszalékból kibökő mégfeketébb csonthéj, néhány tapadó hasonlattal lezárom a tűnődést, akár a borítékot, ahogy a gipszkötés, a pólya egyenlővé havazza jellegünket, s valami képzelhető öröklét.