Fekete kökörcsin

Újra kell megtanulnom, megkeresnem ami nincs, növényhatározóval fekete kökörcsint, azt mondják, ahol nyílik, arra az elvesztett haza. Kezemet zsebre rakom, félkezűségre gyakorlatozom, gödörbe állok, féllábúságom mutatom, mankóim körtefa-husángok a faiskolából, Isten kalácsát vacsorázom, s fekélyt emészt a gyomor. Úgy látszik egyről másról többet tud állandó készenlétben mindenféle vizsgálatokhoz, nincs memória-zavara, s valami semmire várakozás. Csökkent szellemi létem néha virágba borul és vándormadár-hangot ad, országos italozás törli el a borvidéket, nincs Badacsony, forr az alföldi rézüst. Nem az a sárgarigó-fütty, ami volt, nem az a gerleszív-verés, vissza Bábel mögé! semmi se szép, ha pántlikás, minden hazugság, ha temetésre harangoznak. A költészet hortenzia-hímporral púderes, kenceficés nyomorék, s mintha semmi se változott volna, hajnal, rossz szekér- nyekergés kismadárból, borbogyóbokor-zenekar. Mennyi vigasztalás! Húzd ki megöletésedig! ha gyerekek is ratatásan társalognak, mentőautós szirénahangon áriáznak, mindent újra meg kell keresni. Fordított csodaszarvas-mítoszt Juliánusz barát! mondják, ahol a fekete kökörcsin nyílik arra van, haraszton fekete seb, a hívórím bolyhos növény, mégis remény. Van jövő, mondják a fegyvergyárosok, nincs jövő, mégis gyereket csinálok, gyomorfekélyre kolozsvári töltöttkáposzta a béke. Már elpirulni sem tudok, elpirul helyettem a hátam, zászlóm egyharmada, vérborbolya, pipacs. Mit elvesztettem, fáj magában, a csonk beforr, rossz időt jósol, ó, honi flórám, a heg esti eke-virága, fakopogtató madár mesterműve az éj.