A Békás szorosban

Sorsomat megforgatja ez a magnetikus nyakcsigolya-roppantó szűkösség, mikor az ég csupán egy pallos-él, szememnek új irány, tekintetem gyakorlatlan alpinista fölfelé, látásom lezuhan ide, ahol majdnem kiszakad szemgolyóm, pusztai lovas, Árpád vezér közlegénye, és nem tudom hová, s mikor lesz vége, s mikor záródik össze barlangsötétté, denevérré vetkőznek ki magukból a fenyörigók, a kőbarázdabillegetők az éj puha baglyaivá, visszhangom pletykája kő, kőszáli sas, kötél, költő, úristen, kiáltom, Költő!!! tripla írásjelek alól a pontok sortüze, lógó gyökér. Csupa haszontalanság, minden munkám gyanús, idegen és felejthető, a másoké sem érdemes, vissza kell fordulni az örömnek! de nem mint aki integet és megy tovább, hanem ki zsebre gyűri a kendőt, elkap, visszafut velem, karácsonnyá tesz, tavasszá, születésnapommá. Örülni akár nevetségesen! Mostanáig, legalább nyolcvan évig vissza csupa ideiglenesség, félelem, fölerősödött hipochondria, üldözési mánia, üldözés, írógép-utálat, íráskényszer-modor, háromlábú suszterszék, dömhec író- asztal, botrányba virradó éjszakáim, idegek kancsukái, kimagyarázkodás. Én többet nem magyarázkodom! Semlegesül a rossz, Testvérem, magyaráz- hatatlan világban, ravasz öntudatosok, céltalan célratörők között meditálsz három rádköpött pofonnal: Te gecihuszár! Könyörögjünk a földrengés elodázásáért! Vonz taszít a föld hatalma, Hangyakis vendég, milyen egyszerű lenne imádni koldus szavakkal, monumentális mágnespatkó, s mit esznek azok a fenyők, hogy élnek semmiből érthetetlenül? a forrásig kiiható Békás évmilliós műve mélyén még nagyobb félelem a legparányibb szívben, agyidegbénulás a perc és helytudatban, a Nagyhatalom díszszemléje alatt mégis nekiszekerezik Philemon, Baucis s két lovacska szemben, találkozunk-e visszafelé, látjuk-e megpihenni egymást?