Most, mikor nem vagy

Most, mikor nem vagy itthon, kutató tolvajnak érzem magamat, visszalopni a fotográfikus mosolyt, nincs időm emlékezni, csak azt a pillanatot akarom zsebre vágni, mikor aláírtuk jövőnk anyakönyvét fölgyűrűzetlen kézzel. Most kellene megvenni azt a tizennégykarátos jegygyűrűt, ujjam alól ne csak szavak potyogjanak, ne csak a cigarettafüst foszlódjon, hadd lássanak aranylani, ha elcsavargok, hadd legyek szerelmes gyűrűs ujjamba, mikor nem vagyok itthon. Nem vagyok otthon, nem vagy itt, magamat nem tudom helyedbe kitalálni, karácsony kellene, de mintha nyaralóban aranycirkalmas mennyezet alatt, özvegyi nászágyon, rendetlenségem agressziójában, félig nyirokban, befelé vénít a tükör, esetleges, viszonylagos, időleges a cigarettaíz, a füst, a füstben magam is, átlépek a sötétkék függönyön, nézhetek bodobács-autót, fésűs-fenyőt, kullancsos tölgyet, száradó törölközőt, világoskék a strandkerítés, szabadság lágerében keresem pokrócom fűhelyét, idevalósi önérzetemet, míg anyanyelvem elfelejtem, s elvesztem a tömegben, édesanyját a kisgyerek, mintha egy hegyvidéki fürdő vendége volnék, balkáni dallam, légáramban kéjelgő sas lassú ereszkedése a húsok körlete felé, fölijednek a hellénszobrú nők, szökőkútszéli férfitorzók és megszólalnak magyarul, máskor bizalmasa mindennek, mint a macska, megszimatoltam hirtelen, mi hol milyen? máskor az újdonságos fák olyan szagúak voltak, mint egy fűrésztelep, hó kellene, ebben a nélkülözésben el ne vesszek, magány hogy itt lehess, mintha nem is kórházban párosodó halálfélelemben, nyárvégi korareggelt vágyakoznánk a havazásban istvánkirályos névnapom kölyökkutyáival, álmot hintázó gyerekünkkel.