A gyertyaszentelő tragédiája

Ez a becsapós jóidő ide tojatta vadgalambomat, kis szürke rongy lapult napokon át selymessé aranyodva, s egyszerre visszaállt a tél, a fa alatt a két tojás kiloccsant sárga velejével, a héj akár a jégszilánk, mintha belőle ömlene a hó, s mintha az udvar is galamb levert tojása lenne úristeni magasból, befejezett jövő. Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája, megdermedt lángok hajnala! midőn költészetem kvártélya a halálnak, a két törött galambtojásnak üzenem: pótolhatatlan, jaj, pótolhatatlan! hiányzik majd a karból ez a két elvetélt lírikus, csak versben búg tovább. Hány léprecsalt remény zúzaléka egyetlen élet háborús telében, hány patkóig égett katonacsizma a pokoli autóvázban! én meg ebben a házban! mint bedöglött szerelvénybe rekedve, lekésve a legfontosabb találkozást, vagy mint sebesült hatalmas, fehér ápolónők között, ha botjai sem viszik lábait – mire való az élet? Olyan hirtelen virradt a fagyra ez a tojómadár, s mintha csak tolla volna, röptette valahová a havazást, valaholi Holdba, valaholi alkonyatba talán, megérteném ha vissza sose szállna, ha visszajönne mégis, azt hiszem nem költ többet a nyárfaágra, láthatatlan szomorú fűzre költözik, odahordja szálanként régi fészkét, ott eteti a másik nemzedéket, amihez nem lesz már közöm, nélkülem, emléktelenül.