Ábránd a szép halálról

Ki tudná, mennyi apró énekes szárnya emeli ágyamat salakos álomból prémes tetőkön túlra, mennyi torkocska párája taszigálja, s belehel zöldszagú szemfedővel, én meg kéjbe vetemedett gerinccel hanyatt, repülő gályámról legyintve, fejemet félrevetve nézem a szurdokos Ördögárkot, mert betelt sorsom az ég, míg fényhámú igásaim megbokrosodva, füttyöt zihálva, rubint prüszkölve röptetnek félvakra szakadtan, meghasadt csőrük iránya szerint.