A Somló-hegyen Bartók muzsikál

És fölgyalogolt a család csomagostól, megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól hol ez a ház? akár a szőlőművesek letelepedtünk, hajnalt lestem, míg aludt a család, heteltünk melegített húson, granadirmarson, hűtött boron, repkény futosó árnyában, ha a nap kibírhatatlan, hosszas délutáni szunyák, málnázás, séta vizeskorsóval, pincepörkölt a lenti fogadóban. Észreveszem, versem muzsikálóra vált az idillikumtól, melyhez egy rádió is tartozik. Csönd hangja. Venyigéken hegedül a megbukó nap, hordó és rézüstdobokon hüppög, sikít, míg a nap maga is döndül egy utolsót, olyan szorongás támad, a beszorult messzi macska idemiákol. Csönd. Megpendül az első csillag, s a lenti vonósok fölvontatják a zenét a mennybe, ahol mégis evilági művész zongorázik olyan akusztikában, a billentyű-pöccintés idehallik, annál inkább a trapp, csikorgatás. Jönnek. Csönd. Jönnek. S ha nem vonók a venyigék, hordók nem üstdobok, a menny nem zongorál, akkor belül a csönd, csont-, ér-, bél-, gyomor-, máj-, szív-orcheszter feszít bőrt, koponyát, a rezonanciától belázasul a lélek. Ide se lehet menekülni, soha sehová.