Kismartonné őszikéje

Mintha szülőhelyem őslénye lakna itt, Kismarton Józsefné a kiírás szerint hadverte szükséglakását betölti, s ahogy idült neve ütemre nem hajol, őt is csak eltűri e félföldszinti sor: szódás, kalapos, órás és a többi. S miként e versezet gyümölcstől párlana, zugát kinézte már egy zöldséges kofa tök-kapor-szőlő-körte-karfiolnak, ne ez a dunyha-vár aszott kaktusz, az arc lebbencs-sápsága, míg szellőztetése tart, ha a homály filoxérái savanyodnak. EI innen! Nem megyek sehova! – mondaná, lábtörlős grádicsa levisz a föld alá, házmester-posztját túlélő söprűs földi, mosórongyfészkű vén, csirkétlen hű madár amint helyére ül október derekán, rokon talán s nem merek ráköszönni.