Magyar Katalin

Megörökített halál almáriumszagában kallódik képe valamelyik fiókban, ő maga lapátolt földben, időn túli soványan, lepréselt liliomszál félretéve. Van-e keresztje? vagy már kimosódott, isten tudja hová lett, mint az én véres ingem, Magyar Katalint kiégették az őszből, szabadjon élni megint, ballonkabátom én is elégettem. Ballonkabátok ősze! A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal, sárgára váltan vitorlázott a karomba; Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja, nem égett annyi gyertya az elsötétítésben: vörösréz töltény a szívkamra-sötétben. Kórházi ágyon pislákoltam. Most a kórházkert húsvéti tapéta korhadtcsont-színű falra, átvilágított szellő, reménylehellet. Minek gondolna Magyar Katalinra, ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest lefényképezte, akár a vadorzó, s a rossz fölvételt nekem adta? Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik barna homállyá, valahol fényes földi lakk pácolja nyakcsigolyáit. Nem látom, mintha látnám ballonkabátba csavartan, homlokán csuklya gyapja, szelíd arcával lepke-bárány, Jeanne d’Arc és Zója negatívja hanyatt a pesti járdán. Mindétiglen a járdán. Mennyi színházi topánka porozta, azóta mennyi uccaseprő söpörte hiányát, és hányszor hessegettem: Tűnj el szabadság! ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj, nem szabad szeretni engem! Hasonlított a lányaimra. Első lelőtt szerelmem, nincs emléke a rejtek szülőszobáról, szülőanyává hamisított nevemről, mikor a sebem bűn volt, s professzorokká taníttatott a század, szökevény- s disznóbújtatásra. Gézből szivárgott sebem vallomása: Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában.