Orgona-fújtató

Nagypénteki szakadt templomhajóban – de valaha én fújtattam ezt a szótlan orgonát, kiselejtezett imazsámolyról tiportam a kupásra vásott fapedált, ha a parázna-ábrás fogodzóba nem kapaszkodom, port és botrányt vertem volna föl szárnyaimmal, akár a toronyból letévedt gyöngybagoly. Pap, hívek és kántor fölött, Istenhez legközelebb, fújtattam a paraszt-gregoriánba tömjénfüstös, illetlen bagófüstös levegőt, még a tüdőkbe is, azt hittem, még a templom is nekivetemedik, fölfújódik, mint ama Zeppelin, száll, száll, a virágvasárnapi lelkekkel megzsúfolva, Mindenszentek képe a kisoltáron, a szentély pattogzó boltja csillaggá vágyott gyulladozni. Repülés túlélője, fölállok az orgonaroncsból, föltámadok deszkába vésett nevemből, az egész helybeli század monogram-lajstromából, a passió irkalapjait zsebre vágom, legyen az Utolsó Ítéletre valami bizonyíték: Valóban Isten fia volt ez. Csak a nép hangja a gyermek írásban, se Jézus, se Júdás, se Péter, se Pilátus.