Ének elvetélt versekért

A vers előtti töredékek szentek, harmatosak, még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa alatt, csak a zsigerek zsibogása, ahogy szereti a talajt a láb, s az öl cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát. Sápadt a hajnal, nem tudni halva született nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek. Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok, aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját, koravén Arany, gazdálkodósan motyogott, Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában, hogy lerészegedjen a lorcai Hold, pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke mosolyt megkékült záptojásban. Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? – álmában beszél a gyerek. Szörnyűek a vers előtti töredékek. Féligérett világ, melyben búgni lehet, s kijönni háború, amikor meg lehetett halni az udvarért, s minden megerőszakolt asszony szülte öcséimet. Apám haja, kisült fű, zöldfakó. S mi van a vers után? A költemény megszüli a halált! Majd terem az idén is ez a szilvafa hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas, mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang. Semmi sem megbocsátható! jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető, senki se férfi-nő; fémbillentyűvé korhadott fekete oboa a költő szájzávárzatán.