Ének elvetélt versekért
| A vers előtti töredékek szentek, harmatosak, |
| még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa |
| alatt, csak a zsigerek zsibogása, |
| ahogy szereti a talajt a láb, s az öl |
| cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát. |
| Sápadt a hajnal, nem tudni halva született |
| nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek. |
| Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok, |
| aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját, |
| koravén Arany, gazdálkodósan motyogott, |
| Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában, |
| hogy lerészegedjen a lorcai Hold, |
| pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke |
| mosolyt megkékült záptojásban. |
|
| Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? – |
|
| Szörnyűek a vers előtti töredékek. |
| Féligérett világ, melyben búgni lehet, |
| s kijönni háború, amikor meg lehetett |
| halni az udvarért, s minden |
| megerőszakolt asszony szülte öcséimet. |
|
| Apám haja, kisült fű, zöldfakó. |
| A költemény megszüli a halált! |
|
| Majd terem az idén is ez a szilvafa |
| hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas, |
| mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang. |
|
| jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető, |
| fémbillentyűvé korhadott fekete oboa |
|
|
Orgona-fújtató
| Nagypénteki szakadt templomhajóban – |
| de valaha én fújtattam ezt a szótlan |
| orgonát, kiselejtezett imazsámolyról |
| tiportam a kupásra vásott fapedált, |
| ha a parázna-ábrás fogodzóba |
| nem kapaszkodom, port és botrányt |
| vertem volna föl szárnyaimmal, |
| akár a toronyból letévedt gyöngybagoly. |
|
| Pap, hívek és kántor fölött, |
| Istenhez legközelebb, fújtattam a |
| paraszt-gregoriánba tömjénfüstös, |
| illetlen bagófüstös levegőt, |
| még a tüdőkbe is, azt hittem, |
| még a templom is nekivetemedik, |
| fölfújódik, mint ama Zeppelin, |
| száll, száll, a virágvasárnapi |
| Mindenszentek képe a kisoltáron, |
| a szentély pattogzó boltja |
| csillaggá vágyott gyulladozni. |
|
| fölállok az orgonaroncsból, |
| föltámadok deszkába vésett nevemből, |
| a passió irkalapjait zsebre vágom, |
| legyen az Utolsó Ítéletre valami |
| bizonyíték: Valóban Isten fia volt ez. |
| Csak a nép hangja a gyermek írásban, |
| se Jézus, se Júdás, se Péter, se Pilátus. |
|
|
A nagy herélés balladája
| A faluvég kutyája mind szagot fogott, |
| kajla falka, tökre mohó nyüszítő bélpokol, |
| tavasz gyöpén lovat herélni mit jelent? |
| vörös eb varjúval kétszeres halált jelent. |
|
| Ingujjas kísértet-brigád, pompa-miskárolók |
| kimetszik kéjhasznából gügye igássá ezt a mént, |
| gyűrik akár a gyász patás lófogas bársonyát, |
| kéj hosszú bánatot jegyez, |
|
| Összegubancolódva hanyattra kábitott |
| csődör inaival, akár a sasok |
| jegyeznek idegent, ki végett baj szakad, |
| csánkot feszítenek, lábai közé hajlanak |
| horpaszát elszorítják, térdelnek bordáira, |
| szusszuk késpenge-roszogás, attól hasad ki a |
| tenyérnyi glóbusz, tajtékos kinti szív, |
| ne lássa szűz! csak szégyent hozna rá, |
| felcser elvándorlást jelent, |
| vérző szív fájdalmas sértést jelent. |
|
| Elvánszorog az elitélt, szakadt |
| arkangyal istállójáig, roskatag |
| léptére sötét ágyékából csöpög, |
| utálatos, gonosz dolgokkal lesz közös, |
| ki hozzá szól az oszló csődületből, |
| majd még kifőzött koponyája sem kell, |
| hogy rontás ellen kitegyék a fára, |
| jobb lenne egy gidára elcserélni, |
| a kecske bajt okoz, hazugságot mekeg, |
| fehér ördög, az özvegyet kísérti, |
| ha padláson zörög, nagy időváltozás. |
|
| De mit jegyez a megőrült herélt, |
| ha szabadul Szent Mihály lovaként, |
| gazdája koporsójával hánykolódik a |
| dűlőút kupáiban, vemhes tehénre ront vakon, |
| nem hosszú életet, tán végitéletet jelent, |
| ostoba pört jegyez, véres templomfalat. |
|
|
Magyar Katalin
| Megörökített halál almáriumszagában |
| kallódik képe valamelyik fiókban, |
| ő maga lapátolt földben, időn túli soványan, |
| lepréselt liliomszál félretéve. |
|
| Van-e keresztje? vagy már kimosódott, |
| isten tudja hová lett, mint az én véres ingem, |
| Magyar Katalint kiégették az őszből, |
| ballonkabátom én is elégettem. |
|
| A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal, |
| sárgára váltan vitorlázott a karomba; |
| Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja, |
| nem égett annyi gyertya az elsötétítésben: |
| vörösréz töltény a szívkamra-sötétben. |
|
| Kórházi ágyon pislákoltam. |
| Most a kórházkert húsvéti tapéta |
| korhadtcsont-színű falra, |
| átvilágított szellő, reménylehellet. |
| Minek gondolna Magyar Katalinra, |
| ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest |
| lefényképezte, akár a vadorzó, |
| s a rossz fölvételt nekem adta? |
|
| Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik |
| barna homállyá, valahol fényes földi |
| lakk pácolja nyakcsigolyáit. |
| Nem látom, mintha látnám ballonkabátba |
| csavartan, homlokán csuklya gyapja, |
| szelíd arcával lepke-bárány, |
| Jeanne d’Arc és Zója negatívja |
|
| Mennyi színházi topánka porozta, |
| azóta mennyi uccaseprő söpörte hiányát, |
| ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj, |
| nem szabad szeretni engem! |
|
| nincs emléke a rejtek szülőszobáról, |
| szülőanyává hamisított nevemről, |
| mikor a sebem bűn volt, s professzorokká |
| szökevény- s disznóbújtatásra. |
| Gézből szivárgott sebem vallomása: |
| Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre |
| véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában. |
|
|
Tűz volt
| Ahogy ebben a gumitalpú cipőben |
| lábolok le a hegyről a havat nadrágomba |
| törölve, s a csontváz-vendéglőbe |
| fölülről belenézvést eszembe jut, hogy |
| ezt a kocsmát én gyújtottam föl, |
| visszajött a gyújtogató, le sem |
| tartóztatják, hát megszemlélem |
| eredményemet, van mit nézni rajta, |
| de sajnos nem fecseghetek, |
| ám, azt mindenki tudhatja, hogyan sült |
| a tojásrántotta, a sárga palacsinta |
| hogyan repült a plafonra, zengett, |
| lángok között ágált ott felejtett árnyam, |
| a konyhában micsoda főzés folyik! |
| tűzvészem hamar kész az ünnepi vacsorával, |
| s mert nincs ki a lángot igazgassa, |
| minden nyersanyagot egyszerre fölteszek, |
| mi történt akkor a sparheldeken, |
| hogy pöfögött a főzelék, a sólet |
| durrogatott amúgy, gulyásvörös láva |
| szutyorgott az üstben, az alumínium- |
| fazékban a marhahúslevest kavarták-e |
| égi hatalmasok, megnyalták-e kisujjukat? |
| a képzelődést másokra hagyom – |
| fölülről jött a tűz, a szakácsok |
| már rég elégtek, mikor a lángoló |
| palacsintát föltálalták a pincérek. |
|
| Immár a művem, bevégzett oltottmész-szagú |
| fenyőgerenda-sült, pörkölt benzinesrongy, |
| kátránypapír-tortalapokkal bekerített |
| fiatalságom a szénné égett legyintés alatt, |
| én meg kívül, majdnem kalucsniban, |
| zsebretett ujjlenyomatommal lelakatolva. |
|
| Végre jó nagyot pazaroltam! |
| micsoda hőség volt, s kéremszépen |
|
|
Kismartonné őszikéje
| hadverte szükséglakását betölti, |
| szódás, kalapos, órás és a többi. |
|
| tök-kapor-szőlő-körte-karfiolnak, |
| ha a homály filoxérái savanyodnak. |
|
| házmester-posztját túlélő söprűs földi, |
| rokon talán s nem merek ráköszönni. |
|
|
Vakmargitka
| Lehallgatta világosságom is, |
| legalább bensejében lásson, |
| egyebe sincs e vak világon, |
|
| besöpör minden kelekótya hírt, |
| összerakja külön kupacba, |
| ki kivel, mennyit és ki mit? |
|
| S én, amit csak a drót kibír, |
| összehordtam a telefonba, |
| lettem trágár, hamis, otromba, |
| szoknyapecér, piás azóta is, |
|
| sajnálom leples marhaságom, |
| azt hiszem szeretett titokban, |
| s hogy kapcsolatunk el ne rontsa, |
| tán azt akarta, sose lásson. |
|
|
Első nyár Elvira nélkül
| arany-, kékpaklis cigaretta, |
|
| a szobakutyák nem cibálják, |
|
| voltak a legjobb kuncsaft, |
|
|
Zuglói maskarás
| Lát, akinek gyöngyhályog van szemén, |
| lampionos, konfettis ketrecet, |
| Télre kerül a sor. Nyers hódarát |
| szór a kalácsra. Rózsa nincs. |
| Virágos pongyolát bunda-nadrágra húz, |
|
| Hóhányók! Jobbra át! Nem dekkolunk! |
| Pályázgatunk? Szuronyt szegezz! Föláll, |
| hónaljból vekni kenyeret elő- |
| Rukkol a szobakutyák térfelén, |
| míg sámliját agár suhintja meg. |
|
| Jaj, asszonyom! Lefagynak bimbai! |
| Lőtávolába lépek, rám tüzel. |
| Kocsmárolnak a spiclik téged is! |
| Kék szaténboglya, fönt ádvent-lila |
| taréja ráng. A mikulási hó… |
| Nem szaporítom. A túlsó szeren |
|
|
Eposz-töredék
| S jő a farkaskutyás nő kinek járása |
| vadbika-jártatás súlyos méltósága |
| szigora mintha egy egész regimentre |
| nemcsak erre a zord kanra felügyelne |
| amelyik szíjánál fogva az alanti |
| szagok áramában vágyik uralkodni |
| oly mohó szimattal hogy már teste hossza |
| orrától farkáig ráfeszül a nyomra |
| amit helyi szukák fröccsentettek széjjel |
| vagy arzént ugató kanok rúgtak éppen |
|
| Sértődékeny gőggel mennek egy ütemre |
| egyik csörömpölve másik süppedezve |
| bámulatom illik a Bevonuláshoz |
| mit csinálna egymás nélkül ez a páros? |
| ha a trampli bakkancs mellett nincs rugalmas |
| mancs ruganyzó lábszár s meghökkentő marja |
| amint a házőrző komondorra támad |
| nem adna önbizalmat roggyant gazdájának?… |
|
|
A Látófai Poszt fölajánlása egy gyöngyhályogos öregnek
|
a Maga helyében fölrepülnék |
|
a japán Akácra mikor neje |
|
kimosta Trógerkék köpenyét |
|
közt vén-japán Araszos csápoló |
|
zsebében a pintesüveg ne Súly |
|
legyen inkább repültető motor Oda |
|
úgyse néz senki föl régi jó |
|
béke Világban kandúr lenne szatócsa |
|
társai Stiglicek cinkék megtisztult |
|
lelkei Zupás őrmestereknek akasztófára |
|
való Kocsmárosoknak mindenféle profósznak |
|
Józsikája lenne a fogyó holdnak |
| CSAK ÖN LÁTNÁ MEG ŐT AKI NEM JÖN SOHA VISSZA |
| ÉJFÉLSÖTÉT VAKABLAKÁT LÁTHATNÁ VILÁGÍTANI |
|
Egy Babits-sor megfejtése
| Szúnyogtetemmel cirkalmazom az abroszt, |
| nem érdekel Babits: Költő szeresd a legyeket! |
| se Berzsenyi magasztos tárgyai, |
| hogy a költészet nagy legyen. |
|
| Most én kínlódok itt, nem ők, |
| bőrömet eszem magam is, csupa kelés, |
| csuklómra nyálam csókolom, dühöngök, |
|
| Hát magasztos a vers és tragikus, mint a |
| honvédő háború, véremet vérzi el, ha megölöm |
| ezt a dögöt, ki itt zönög, s magam |
|
| És komikus, mert a mai újsággal űzném, |
| ami épp 27 kivégzést közöl, |
| fegyverek ellen tüntet, s nem kapható |
|
| Mért csípnek minket, ha mi nem? – kérdi |
| a lányom, vad kuruc, hírlappal |
| kardolok: Vissza te kurvanyádba! |
|
| Kéjesen fejtem a lenvászonra írt |
| szúnyog-dög hieroglifát, mint a kínai |
| betűt vagy a havas sztyeppére zuhant |
|
| S elcsodálkozom, micsoda tökély! |
| mintha a Mester fortélyos szeretettel, |
| hajszálcsipesszel mintázta volna egy |
|
|
A Somló-hegyen Bartók muzsikál
| És fölgyalogolt a család csomagostól, |
| megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól |
| hol ez a ház? akár a szőlőművesek |
| letelepedtünk, hajnalt lestem, míg |
| aludt a család, heteltünk melegített |
| húson, granadirmarson, hűtött boron, |
| repkény futosó árnyában, ha a nap |
| kibírhatatlan, hosszas délutáni |
| szunyák, málnázás, séta vizeskorsóval, |
| pincepörkölt a lenti fogadóban. Észreveszem, |
| versem muzsikálóra vált az idillikumtól, |
| melyhez egy rádió is tartozik. |
|
| Csönd hangja. Venyigéken hegedül |
| a megbukó nap, hordó és rézüstdobokon |
| hüppög, sikít, míg a nap maga is |
| döndül egy utolsót, olyan szorongás |
| támad, a beszorult messzi macska idemiákol. |
| Megpendül az első csillag, s a lenti |
| vonósok fölvontatják a zenét a mennybe, |
| ahol mégis evilági művész zongorázik |
| olyan akusztikában, a billentyű-pöccintés |
| idehallik, annál inkább a trapp, csikorgatás. |
|
| S ha nem vonók a venyigék, |
| hordók nem üstdobok, a menny |
| nem zongorál, akkor belül a csönd, |
| csont-, ér-, bél-, gyomor-, máj-, |
| szív-orcheszter feszít bőrt, koponyát, |
| a rezonanciától belázasul a lélek. |
|
| Ide se lehet menekülni, soha sehová. |
|
|
Összeütközött utazások
| Kicsi országom, már a határtól landolunk. |
| Télhajnali magányok, fölvirrad a Bakonyra, |
| a sorra-sorra hegy között öl-odúk pásztázott |
| karéja. Egyszer leérkezem, máskor megérkezem. |
| S mindig a hála isten, a hideg van, |
| a 45 fokos belgrádi pályaudvar |
| dúc-árnyékába bújtom fejemet. |
| Csak menj és gyere vissza! Szibéria |
| istenverte tajgáira lógatom lábamat, |
| és itt ez a szipirtyó Szombathelyig. |
| Aludni nem tudok, olvasni sem a gondom, |
| mint marhavagonból bővül tekintetem, |
| a sárga repcetáblát le akarom legelni, |
| de mintha farba verne a gulyás, tovább, |
| át a gyakorlóterek elavult csataterein! |
| Kellett nekem Segesvár! „Csókoljuk a Mariskát!” |
| És így a jeggyel bal belső zsebemben, |
| míg nekiver a szív, igazolványtalan, címtelen. |
| Ó, én éj martaléka, rablók negyedik árnya! |
| Hamiska brosstűjével bököd a Balaton. |
| Ha várnak, nem késnek-e el? |
| ha várnak, nem késem-e le? |
| vagy összeütköznek az utazások, |
| s a roncsra ítéltetett roncs roncsra talál? |
| Milyen is volt a Gare Saint Lazare, |
| Normandián át a fűszagú expressz? |
|
A Mecsek-expressz ütemére
| végtelenek a napraforgók! |
|
|
Sírnak siratnak
| Sírnak az őszikék siratnak |
|
| Sírnak az őszikék siratnak |
| ahogy a csillagok mihaszna |
| sajgatja kényszerképzetét |
|
|
Ábránd a szép halálról
| Ki tudná, mennyi apró énekes |
| szárnya emeli ágyamat salakos |
| álomból prémes tetőkön túlra, |
| zöldszagú szemfedővel, én meg |
| kéjbe vetemedett gerinccel |
| hanyatt, repülő gályámról |
| legyintve, fejemet félrevetve |
| nézem a szurdokos Ördögárkot, |
| mert betelt sorsom az ég, |
| megbokrosodva, füttyöt zihálva, |
| rubint prüszkölve röptetnek |
| félvakra szakadtan, meghasadt |
|
E hatalmas
| minden új levele zöldebb, |
| pikkelyes szára begörbed, |
|
| kilehelem művem szusszát, |
| szétfeszíti, rontják-bontják |
|
| ha máshoz nincs kedvem már |
|
|
Süvöltők
| Világ legkisebb süvöltözése udvari |
| fámról ebben a megtelepedett télben, |
| van ok pirinyó csodálkozásra, |
| megjöttek a süvöltők, letelepedtek |
| csütörtök délutánra, de mintha csak |
| ez az akácfa lenne jó, a többi |
| a süvöltők mára honfoglalók, |
| otthonosabbak nálam e hazában, |
| úgy csőrözik az ágat, mintha |
| szétvernék a fát, idehallik a magvak |
| roszogása, olyan öntudat süvölt |
| e madárból, még a bögye is lángol, |
| s hogy magát föl ne gyújtsa, |
| szürke szárnyait jól magára húzza, |
| csak az isten nem csodálkozik rajtunk, |
| egynapos ittlét, hatvan, ezer év? |
|
Jóslat szerint
| vörös kánya fészkel a tölgyfán |
| Ilyen hideg a föld magában? |
| Ennyire egyedül lehet hagyni |
| mint ezt a deres félcipőt? |
|
|
Szenteste
| mellesztett hattyúm tollait |
| fújják az arktikus szelek |
|
| megkockáztassam van-e még |
| vagy megfagyni ha sohasincs? |
| kulcsára járó zár nyílik? |
| mintha egy állatkerti rém |
| medve farkas veszettkutya? |
|
| S közülük én s oly azonos |
|
|
A gyertyaszentelő tragédiája
| Ez a becsapós jóidő ide tojatta |
| vadgalambomat, kis szürke rongy |
| lapult napokon át selymessé aranyodva, |
| s egyszerre visszaállt a tél, |
| a fa alatt a két tojás kiloccsant |
| sárga velejével, a héj akár a jégszilánk, |
| mintha belőle ömlene a hó, |
| s mintha az udvar is galamb levert |
| tojása lenne úristeni magasból, |
|
| Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája, |
| megdermedt lángok hajnala! |
| midőn költészetem kvártélya a halálnak, |
| a két törött galambtojásnak üzenem: |
| pótolhatatlan, jaj, pótolhatatlan! |
| hiányzik majd a karból ez a két |
| elvetélt lírikus, csak versben búg tovább. |
|
| Hány léprecsalt remény zúzaléka |
| egyetlen élet háborús telében, hány |
| patkóig égett katonacsizma a |
| pokoli autóvázban! én meg ebben a házban! |
| mint bedöglött szerelvénybe rekedve, |
| lekésve a legfontosabb találkozást, |
| vagy mint sebesült hatalmas, fehér |
| ápolónők között, ha botjai sem |
| viszik lábait – mire való az élet? |
|
| Olyan hirtelen virradt a fagyra |
| ez a tojómadár, s mintha csak tolla |
| volna, röptette valahová a havazást, |
| valaholi Holdba, valaholi alkonyatba |
| talán, megérteném ha vissza sose |
| szállna, ha visszajönne mégis, azt hiszem |
| nem költ többet a nyárfaágra, láthatatlan |
| odahordja szálanként régi fészkét, |
| ott eteti a másik nemzedéket, |
| amihez nem lesz már közöm, |
|
|
Most, mikor nem vagy
| Most, mikor nem vagy itthon, kutató |
| tolvajnak érzem magamat, visszalopni |
| a fotográfikus mosolyt, nincs időm |
| emlékezni, csak azt a pillanatot |
| akarom zsebre vágni, mikor aláírtuk |
| jövőnk anyakönyvét fölgyűrűzetlen kézzel. |
|
| Most kellene megvenni azt a |
| tizennégykarátos jegygyűrűt, ujjam |
| alól ne csak szavak potyogjanak, |
| ne csak a cigarettafüst foszlódjon, |
| hadd legyek szerelmes gyűrűs ujjamba, |
|
| Nem vagyok otthon, nem vagy itt, |
| magamat nem tudom helyedbe kitalálni, |
| karácsony kellene, de mintha nyaralóban |
| aranycirkalmas mennyezet alatt, |
| özvegyi nászágyon, rendetlenségem |
| agressziójában, félig nyirokban, |
| esetleges, viszonylagos, időleges |
| a cigarettaíz, a füst, a füstben magam is, |
| átlépek a sötétkék függönyön, |
| nézhetek bodobács-autót, fésűs-fenyőt, |
| kullancsos tölgyet, száradó törölközőt, |
|
| világoskék a strandkerítés, |
| szabadság lágerében keresem |
| pokrócom fűhelyét, idevalósi önérzetemet, |
| míg anyanyelvem elfelejtem, s elvesztem |
| a tömegben, édesanyját a kisgyerek, |
| mintha egy hegyvidéki fürdő vendége volnék, |
| balkáni dallam, légáramban kéjelgő sas |
| lassú ereszkedése a húsok körlete felé, |
| fölijednek a hellénszobrú nők, |
| szökőkútszéli férfitorzók és megszólalnak magyarul, |
| máskor bizalmasa mindennek, mint a macska, |
| megszimatoltam hirtelen, mi hol milyen? |
|
| máskor az újdonságos fák olyan |
| szagúak voltak, mint egy fűrésztelep, |
| hó kellene, ebben a nélkülözésben |
| el ne vesszek, magány hogy itt lehess, |
| kórházban párosodó halálfélelemben, |
| nyárvégi korareggelt vágyakoznánk |
| a havazásban istvánkirályos névnapom |
| kölyökkutyáival, álmot hintázó gyerekünkkel. |
|
|
A Békás szorosban
| Sorsomat megforgatja ez a magnetikus |
| nyakcsigolya-roppantó szűkösség, mikor |
| az ég csupán egy pallos-él, szememnek |
| új irány, tekintetem gyakorlatlan |
| alpinista fölfelé, látásom lezuhan |
| ide, ahol majdnem kiszakad szemgolyóm, |
| pusztai lovas, Árpád vezér közlegénye, |
| és nem tudom hová, s mikor lesz vége, |
| s mikor záródik össze barlangsötétté, |
| denevérré vetkőznek ki magukból a |
| fenyörigók, a kőbarázdabillegetők |
| az éj puha baglyaivá, visszhangom |
| pletykája kő, kőszáli sas, kötél, költő, |
| úristen, kiáltom, Költő!!! tripla írásjelek |
| alól a pontok sortüze, lógó gyökér. |
|
| Csupa haszontalanság, minden munkám |
| gyanús, idegen és felejthető, a másoké |
| sem érdemes, vissza kell fordulni az |
| örömnek! de nem mint aki integet és megy |
| tovább, hanem ki zsebre gyűri a kendőt, |
| elkap, visszafut velem, karácsonnyá |
| tesz, tavasszá, születésnapommá. |
| Örülni akár nevetségesen! |
|
| Mostanáig, legalább nyolcvan évig vissza |
| csupa ideiglenesség, félelem, fölerősödött |
| hipochondria, üldözési mánia, üldözés, |
| írógép-utálat, íráskényszer-modor, |
| háromlábú suszterszék, dömhec író- |
| asztal, botrányba virradó éjszakáim, |
| idegek kancsukái, kimagyarázkodás. |
| Én többet nem magyarázkodom! |
| Semlegesül a rossz, Testvérem, magyaráz- |
| hatatlan világban, ravasz öntudatosok, |
| céltalan célratörők között meditálsz |
| három rádköpött pofonnal: Te gecihuszár! |
|
| Könyörögjünk a földrengés elodázásáért! |
| Vonz taszít a föld hatalma, Hangyakis |
| vendég, milyen egyszerű lenne imádni |
| koldus szavakkal, monumentális mágnespatkó, |
| s mit esznek azok a fenyők, hogy élnek |
| semmiből érthetetlenül? a forrásig |
| kiiható Békás évmilliós műve mélyén |
| még nagyobb félelem a legparányibb szívben, |
| agyidegbénulás a perc és helytudatban, |
| a Nagyhatalom díszszemléje alatt mégis |
| nekiszekerezik Philemon, Baucis s két |
| lovacska szemben, találkozunk-e visszafelé, |
| látjuk-e megpihenni egymást? |
|
|
Fekete kökörcsin
| Újra kell megtanulnom, megkeresnem |
| ami nincs, növényhatározóval fekete |
| kökörcsint, azt mondják, ahol |
| nyílik, arra az elvesztett haza. |
|
| Kezemet zsebre rakom, félkezűségre |
| gyakorlatozom, gödörbe állok, féllábúságom |
| mutatom, mankóim körtefa-husángok a faiskolából, |
| Isten kalácsát vacsorázom, s fekélyt emészt |
| a gyomor. Úgy látszik egyről másról |
|
| többet tud állandó készenlétben |
| mindenféle vizsgálatokhoz, |
| nincs memória-zavara, s valami |
|
| Csökkent szellemi létem néha |
| virágba borul és vándormadár-hangot ad, |
| országos italozás törli el a borvidéket, |
| nincs Badacsony, forr az alföldi rézüst. |
|
| Nem az a sárgarigó-fütty, ami volt, |
| nem az a gerleszív-verés, vissza Bábel |
| mögé! semmi se szép, ha pántlikás, |
| minden hazugság, ha temetésre harangoznak. |
|
| A költészet hortenzia-hímporral púderes, |
| kenceficés nyomorék, s mintha semmi se |
| változott volna, hajnal, rossz szekér- |
| nyekergés kismadárból, borbogyóbokor-zenekar. |
|
| Mennyi vigasztalás! Húzd ki megöletésedig! |
| ha gyerekek is ratatásan társalognak, |
| mentőautós szirénahangon áriáznak, |
| mindent újra meg kell keresni. |
|
| Fordított csodaszarvas-mítoszt Juliánusz |
| barát! mondják, ahol a fekete kökörcsin |
| nyílik arra van, haraszton fekete seb, |
| a hívórím bolyhos növény, mégis remény. |
|
| Van jövő, mondják a fegyvergyárosok, |
| nincs jövő, mégis gyereket csinálok, |
| gyomorfekélyre kolozsvári töltöttkáposzta |
|
| elpirul helyettem a hátam, |
|
| Mit elvesztettem, fáj magában, |
| a csonk beforr, rossz időt jósol, |
| ó, honi flórám, a heg esti eke-virága, |
| fakopogtató madár mesterműve az éj. |
|
|
Amit Illyés mutat be
| mintha belsőm vizslatnám, |
|
| marék-szív, kapanyél-csont, |
|
|
Megmondanád az öregség kezdetét?
| Személytelen és tárgytalan történetek |
| eszenciája ez a szárakat rebbentgető fuvallat |
| késik a jelenés nem késik el se jön |
| akár első szerelmem ekkora kánikulában |
| szomorkodik a pipitér helyettem is |
| árnyékingét magához gombolgatja |
| átnézek rajta mintha giccsen |
| megmondanád az öregség kezdetét? |
|
| Távoli hang érthetetlen álombeszéd |
| honnan? úgy érdekel hogy itt van |
| hulló hajszál fülkagyló-peremen |
| megmondanád az öregség kezdetét? |
| mit röhögnek rajtam a hullahordók? |
| az az idő még megfogalmazatlan |
| mint csigaház búgása szivárványa |
| egymásba csavart sejtelem |
|
| Ez a vázásvirág akár a nyári délután |
| töpreng ünnepi unalmában szép falusi légyről |
| megmondanád az öregség kezdetét? |
| most emlékezni kellene de többé fontos sose lesz |
| az az áldott álmodozás ahonnan ideértem |
| minden mintha otthagyták volna |
| leborítva apám fekete kalapjával |
| azt a végsőt magának mondani |
|
| Azt a végsőt magamban megtalálni |
| és eltitkolni mint zsugorgatást |
| a pánikot bugyuta rigolyákkal |
| az öregség kezdetét megmondanád? |
| gyakori tetszelgés a halállal? |
| semmit el nem halasztani mikor az utolsó lehet? |
| befejezve is édesmindegy? aztán tovább |
|
| (Leülök a piros kerti padra |
| csekély otthonosságom járul történetéhez |
| nem kevesebb mint hazámban megszokottan |
| mások szeme láttára észrevétlen |
| nekidűlök megszívom cigarettámat |
| fejem fordítom amerre a lump kandúr |
| élvetegen súrolja fűcsiklandós hasalját |
| talán keresztbe rakom a lábam |
| míg nézem aznap boxolt cipőm orrát |
| olyant gondolok amit elfelejtek |
| mintsem eszembe jutna fölösleges mivoltom) |
|
|
Keseredik a föld héja
| Keseredik a föld héja, keserű |
| fáim malommá készülődnek, |
| majd elkezdődik az őrjöngő pörgés, |
| őrlik a szárazságot nemsokára |
| korpának feneketlen zsákba. |
|
| A halál névről ismerős kutyája, |
| míg gazdája a betegeket tologatja, |
| a földet ellepő lapu fonnyadt, |
| keserű lélegzetében szuszog |
| a lét csörtető kanjaként, |
| mibe a mérsékelt égöv évente beleborzad, |
| gyökerestől az ég, nem félem már, |
| lebukó nap, a függöny leeresztve. |
|
| Inkább jut hely a kocsmakertben, |
| bal kézzel koccintottam két hete még |
| favirágszirmos sörrel, jobbkezetlen, |
| mintha bátyám régi rajza valósággá válna: |
| egy rokkant lábú meg egy félkarú testvér |
| indul a halhatatlanságba. |
|
| Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat! |
| nyári, őszre furdaló vágyakozás! |
| éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak, |
| csak elviseljem, amit mai napom ád, |
| akár a földműves, mindent a maga idejében, |
| az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten. |
|
| Lomb belsejében kísértő sárga szellem, |
| rebbegő szemem káprázata csak? |
| lobogó lepedőben valami külön szélben |
| tán, amit mondana az a legfontosabb: |
| hogyan öli meg egymást napra nap, |
| s amit elkezdtem már be is fejeztem. |
|
|
Télizöld
| Holtáig lát a lélek én meg |
| nem vágyok semmi csillogót |
| csak átveszem a túlélő levél |
| ajándékát mert ajándék magának is |
|
| Madár-módra szelíden megereszkedett |
| vállal akár a csöndes teremtmények |
| rövidke röpttel eledeltől eledelig |
| utca szélárnyék-menedékén |
| törzsek délfelén üres szatyorral |
| jó vagyok mint a télizöld |
|
| Nem magamért nem másokért még |
| Kisjézusért sem köszönhetetlen |
| jó vagyok péktől hentesig |
| teszem a dolgom a napra úgy tekintek |
| számban vérnarancs-gerezd |
| csurgatja ízét létem édessége |
|
|
Váróterem a törött csonthoz
| Micsoda békesség esetünk okulása! |
| ülünk, állunk, fekszünk, várunk sorunkra, |
| levert csapat, nem volt kiért, miért, |
| hát kínunk kínosabb és megalázóbb |
| egy egész frontkórháznál, |
|
| történetünk közönséges, pedig halálos, |
| ugyanúgy nevetséges mint förtelmes-árva, |
| biztosított botok, mankók, csontsín- |
| evezőink keresztbe, hosszába, leejtve, |
| jaj, ha mégegyszer megbotolnál! |
|
| akár a múltkor s megint újra?… |
| nem mondok semmit csak mint a fehér szín |
| kifejezek bizalmas aggodalmat |
| és hálát, mert ha lovak volnánk, |
| most ez a váróterem dögkút, |
|
| függélyesen, nem így földszint vízszintes |
| lépcső- s küszöbtelen kinyújtva, |
| a gravitációval talpunkhoz igazítván, |
| csápolhasson szabadság látszatában |
| az a sok átabota, kimarjult, |
|
| nézdeljük leletünket, régész |
| vizsgálja így a csontot nem az orvos, |
| mi volnánk? inkább kövült liliomszál, |
| bujdosó kenyérmorzsa, szilva-aszalékból |
| kibökő mégfeketébb csonthéj, |
|
| néhány tapadó hasonlattal lezárom |
| a tűnődést, akár a borítékot, |
| ahogy a gipszkötés, a pólya |
| egyenlővé havazza jellegünket, |
| s valami képzelhető öröklét. |
|
|
Nyárfádat nézem
| Tiszát sodrattál alattunk zöld árnyban, szivárványban, |
| ránk hoztál kiűzött emberpárt, csököttet, feketét, |
| mint a folyópart korhadó fatuskóit, |
| elküldted a halál sárga postását, részeget |
| avas zubbonyban szálláshelyére fuvarozni, |
| tombolt az Alföld reccsenésünk előtt, megjósoltattad, |
| a kalászérést meg sem érhetjük akár. |
|
| A reccsenés után beguríttattál a kínok termébe, |
| Uram, hányszor, jaj, mennyiszer! |
| mi a szándékod avval az ágyúgolyóval, ötszörös karambollal? |
| mi lesz végső ítéleted? aztán csak bámuldoztam |
| ablakon túl egy kifeszített csöndes test |
| csigás kötelein át a májusi rigóra, |
| megilletődvén teremtményeid embertelen örömén, |
| a fákon, a fák félárbocra eresztett merengésén |
|
| Kimúlni madáregyszerűséggel, mikor úgy esnek |
| ki az égből, akár a koravén falevél! nem így |
| csúnyán, sárgás-lilán, meztelenül odavetve |
| trógereknek, míg a leárazott múltat, ruhát, |
| ellopható szantálfapipát leltárba veszik, |
| ó, de utálom gyászvitéz targoncásaidat, |
| azt a kerekes, óriás, zöld hullabábot, |
| amelyből nem száll mennyei pille, |
| kizuhan vizenyős, döglött hernyó. |
|
| Kórházfal bánata színészed nagy szemében, |
| vagy az emberi nem irtózatát sétáltatja |
| az útakon? én már itthon vagyok, |
| udvarunkon a gyerekek megláthatják |
| jövőjük tükörképét ablakomban, |
| ráfogom törött karomat a korhadó emberpárra, |
| a sárga arcú avas zubbonyosra, |
| még ha Te küldted is fölmentelek, |
|
|
Kialudni
| Följegyzel mindent könyved világegyetemébe, |
| engem is szűkszavúan, szavaid között nincsen lélek, |
| mint ahogy elvesztettem, jövővel nem illetek |
| tavaszi lélegzetet, akár a párzó állat, |
| biztosan tegnapom is fölírtad: |
| a szombat nekem nem különös jelentés, |
| hozzáemlékszem – ébredés mindőnkkel együtt. |
|
| adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár, |
| pék a kenyérből, a húsból pásztor, hentes, |
| boromból szőlőhegy négyszárnyú vitorlája. |
| Megyek a szombati újságért. Régen a Filmgyár |
| felőli oldalon elgondoltam, hány históriát |
| kevernek vérből, könnyből, nemi nyálból? |
| Mióta barátomat levették a keresztről, |
| Miféle híreket akarok, ha nem érzem |
| mezőimet a túlsó zöldségeskirakatban? |
|
| Már annyian az utcán, mintha köztük se volnék. |
| Unalmasra ismertem teremtményeid, Isten, |
| könyved világegyeteméből mire emlékszel rólam? |
| és magammal is elfelejtetsz? spiritusz vagy? |
| napjaim kupicáiból rágsz lilára? |
| s mint ébredő a részegség után, |
| úgy emlékszik majd végsőnek az elme? |
|
| Lőn az Ige pofonná, óriás röhögéssé, |
| boszorkányszél-históriává, veres szájjá, |
| combok uszonnyá siklásává hasmánt? |
| lesznek-e benne anyák, viselős feleségek, |
| utódok gyerekágyban, menyasszonytáncban, |
| barátok koccintás előtt, ellenfelek a tisztességben? |
| Marad-e benne egyetlen verssor? |
| Én most még azt is elhiszem, Uram, |
| az aljasság bogárrá fordít, |
| pedig csak hanyatt fekszem az ágyon. |
|
|
| Kialudni! milyen álommal s mit, |
| micsodába fordulni át miféle ágyon? |
| testből a lelket? lélekből a testet? |
| mondd meg Uram! most veled kell beszélnem, |
| Kialudni magamból összes évem, |
| még születésemet is vagy csak a tegnapot, |
| mit tanácsolsz, ha nem rendelkedsz? |
| csillagos éggel a jövőt kialudni, |
| lassan, lassan, először hánykolódva |
| hányingersárga nyakkendőstől |
| ahol még néhány halott is teng-leng, |
| paplanból kitakarózva, mintha |
| Pleiadok aranycsirkéit rebbegetném. |
|
| Először lassan, lassan torkomat recsegtető |
| köhögéssel, belső celofánropogással kialudni |
| hazai, sárga kutya-harapta bal karommal, |
| a felhő-horkolásban olyan képes tankönyvet látok, |
| hol a vadludak nem repülnek. |
|
| Kialudni a szívszakadást, a szőrrel gombostűzött |
| arcot kellene-e? csavargásaimból a halál kígyóját, |
| növényi lélegzést, melyet emlékkel nem csodálok |
| a kosárbarna bokron három fehér bogyóval, |
| míg óriássá omlanának, hogy ömlene a hó, |
| s olyan lenne a Róna utca, |
| mint egy reggeli újság lábnyomom friss hírével. |
|
| Először lassan, lassan, azután begömbölyödve |
| csillagzó anyaméhbe áttetsző lüktetéssel. |
|
|
|
|