Keseredik a föld héja

1984
 

 

 

 

Ének elvetélt versekért

A vers előtti töredékek szentek, harmatosak,
még semmi koponyabelső-képzet a fűzfa
alatt, csak a zsigerek zsibogása,
ahogy szereti a talajt a láb, s az öl
cigánylányt képzelget magának, fekete dáliát.
Sápadt a hajnal, nem tudni halva született
nappalt tipornak-e a korán ébresztett gyerekek.
Jönnek a libatalpas rímek. Én vagyok,
aki Petőfi-köpenynek képzelte nagykabátját,
koravén Arany, gazdálkodósan motyogott,
Rimbaud volt, szesszé fülledt árnyékszék-aromában,
hogy lerészegedjen a lorcai Hold,
pöszmétemázas arccal kereste az Anci-szőke
mosolyt megkékült záptojásban.
Amit nem kapunk el, s amit nem érünk el? –
álmában beszél a gyerek.
Szörnyűek a vers előtti töredékek.
Féligérett világ, melyben búgni lehet,
s kijönni háború, amikor meg lehetett
halni az udvarért, s minden
megerőszakolt asszony szülte öcséimet.
Apám haja, kisült fű, zöldfakó.
S mi van a vers után?
A költemény megszüli a halált!
Majd terem az idén is ez a szilvafa
hamvaskék ringlót, bár oly féloldalas,
mint egy háborús rokkant, gégerákos fahang.
Semmi sem megbocsátható!
jaj, mennyi önérdekű csont, rabtemető a temető,
senki se férfi-nő;
fémbillentyűvé korhadott fekete oboa
a költő szájzávárzatán.

 

 

 

Orgona-fújtató

Nagypénteki szakadt templomhajóban –
de valaha én fújtattam ezt a szótlan
orgonát, kiselejtezett imazsámolyról
tiportam a kupásra vásott fapedált,
ha a parázna-ábrás fogodzóba
nem kapaszkodom, port és botrányt
vertem volna föl szárnyaimmal,
akár a toronyból letévedt gyöngybagoly.
Pap, hívek és kántor fölött,
Istenhez legközelebb, fújtattam a
paraszt-gregoriánba tömjénfüstös,
illetlen bagófüstös levegőt,
még a tüdőkbe is, azt hittem,
még a templom is nekivetemedik,
fölfújódik, mint ama Zeppelin,
száll, száll, a virágvasárnapi
lelkekkel megzsúfolva,
Mindenszentek képe a kisoltáron,
a szentély pattogzó boltja
csillaggá vágyott gyulladozni.
Repülés túlélője,
fölállok az orgonaroncsból,
föltámadok deszkába vésett nevemből,
az egész helybeli század
monogram-lajstromából,
a passió irkalapjait zsebre vágom,
legyen az Utolsó Ítéletre valami
bizonyíték: Valóban Isten fia volt ez.
Csak a nép hangja a gyermek írásban,
se Jézus, se Júdás, se Péter, se Pilátus.

 

 

 

A nagy herélés balladája

A faluvég kutyája mind szagot fogott,
kajla falka, tökre mohó nyüszítő bélpokol,
s egy varjú fent,
tavasz gyöpén lovat herélni mit jelent?
vörös eb varjúval kétszeres halált jelent.
Ingujjas kísértet-brigád, pompa-miskárolók
kimetszik kéjhasznából gügye igássá ezt a mént,
gyűrik akár a gyász patás lófogas bársonyát,
kéj hosszú bánatot jegyez,
nyugodalmat a hám.
Összegubancolódva hanyattra kábitott
csődör inaival, akár a sasok
jegyeznek idegent, ki végett baj szakad,
csánkot feszítenek, lábai közé hajlanak
horpaszát elszorítják, térdelnek bordáira,
szusszuk késpenge-roszogás, attól hasad ki a
tenyérnyi glóbusz, tajtékos kinti szív,
ne lássa szűz! csak szégyent hozna rá,
felcser elvándorlást jelent,
vérző szív fájdalmas sértést jelent.
Ne nézzétek olyan mohón
azt a Hatalmasat!
Elvánszorog az elitélt, szakadt
arkangyal istállójáig, roskatag
léptére sötét ágyékából csöpög,
utálatos, gonosz dolgokkal lesz közös,
ki hozzá szól az oszló csődületből,
majd még kifőzött koponyája sem kell,
hogy rontás ellen kitegyék a fára,
jobb lenne egy gidára elcserélni,
a kecske bajt okoz, hazugságot mekeg,
fehér ördög, az özvegyet kísérti,
ha padláson zörög, nagy időváltozás.
De mit jegyez a megőrült herélt,
ha szabadul Szent Mihály lovaként,
gazdája koporsójával hánykolódik a
dűlőút kupáiban, vemhes tehénre ront vakon,
nem hosszú életet, tán végitéletet jelent,
ostoba pört jegyez, véres templomfalat.

 

 

 

Magyar Katalin

Megörökített halál almáriumszagában
kallódik képe valamelyik fiókban,
ő maga lapátolt földben, időn túli soványan,
lepréselt liliomszál félretéve.
Van-e keresztje? vagy már kimosódott,
isten tudja hová lett, mint az én véres ingem,
Magyar Katalint kiégették az őszből,
szabadjon élni megint,
ballonkabátom én is elégettem.
Ballonkabátok ősze!
A szél zöld-piros, kék-fehér szárnnyal,
sárgára váltan vitorlázott a karomba;
Mindenszentek napjának nem volt még annyi halottja,
nem égett annyi gyertya az elsötétítésben:
vörösréz töltény a szívkamra-sötétben.
Kórházi ágyon pislákoltam.
Most a kórházkert húsvéti tapéta
korhadtcsont-színű falra,
átvilágított szellő, reménylehellet.
Minek gondolna Magyar Katalinra,
ki a Terézvárosban a tizenhatéves vöröskeresztest
lefényképezte, akár a vadorzó,
s a rossz fölvételt nekem adta?
Valahol itt, valamelyik fiókban oszlik
barna homállyá, valahol fényes földi
lakk pácolja nyakcsigolyáit.
Nem látom, mintha látnám ballonkabátba
csavartan, homlokán csuklya gyapja,
szelíd arcával lepke-bárány,
Jeanne d’Arc és Zója negatívja
hanyatt a pesti járdán.
Mindétiglen a járdán.
Mennyi színházi topánka porozta,
azóta mennyi uccaseprő söpörte hiányát,
és hányszor hessegettem:
Tűnj el szabadság!
ragályos halálod öröklődik, akár a vérbaj,
nem szabad szeretni engem!
Hasonlított a lányaimra.
Első lelőtt szerelmem,
nincs emléke a rejtek szülőszobáról,
szülőanyává hamisított nevemről,
mikor a sebem bűn volt, s professzorokká
taníttatott a század,
szökevény- s disznóbújtatásra.
Gézből szivárgott sebem vallomása:
Ülj az ágyamra! hadd fessek túlnagy köpenyedre
véremmel gyereket, pontosat, mint az iskolában.

 

 

 

Tűz volt

Ahogy ebben a gumitalpú cipőben
lábolok le a hegyről a havat nadrágomba
törölve, s a csontváz-vendéglőbe
fölülről belenézvést eszembe jut, hogy
ezt a kocsmát én gyújtottam föl,
visszajött a gyújtogató, le sem
tartóztatják, hát megszemlélem
eredményemet, van mit nézni rajta,
de sajnos nem fecseghetek,
ám, azt mindenki tudhatja, hogyan sült
a tojásrántotta, a sárga palacsinta
hogyan repült a plafonra, zengett,
mintha cintányér volna,
lángok között ágált ott felejtett árnyam,
a konyhában micsoda főzés folyik!
tűzvészem hamar kész az ünnepi vacsorával,
s mert nincs ki a lángot igazgassa,
minden nyersanyagot egyszerre fölteszek,
tanú vagyok és titkolom,
mi történt akkor a sparheldeken,
hogy pöfögött a főzelék, a sólet
durrogatott amúgy, gulyásvörös láva
szutyorgott az üstben, az alumínium-
fazékban a marhahúslevest kavarták-e
égi hatalmasok, megnyalták-e kisujjukat?
a képzelődést másokra hagyom –
fölülről jött a tűz, a szakácsok
már rég elégtek, mikor a lángoló
palacsintát föltálalták a pincérek.
Immár a művem, bevégzett oltottmész-szagú
fenyőgerenda-sült, pörkölt benzinesrongy,
kátránypapír-tortalapokkal bekerített
fiatalságom a szénné égett legyintés alatt,
én meg kívül, majdnem kalucsniban,
zsebretett ujjlenyomatommal lelakatolva.
Végre jó nagyot pazaroltam!
micsoda hőség volt, s kéremszépen
milyen hideg lett.

 

 

 

Kismartonné őszikéje

Mintha szülőhelyem
őslénye lakna itt,
Kismarton Józsefné
a kiírás szerint
hadverte szükséglakását betölti,
s ahogy idült neve
ütemre nem hajol,
őt is csak eltűri
e félföldszinti sor:
szódás, kalapos, órás és a többi.
S miként e versezet
gyümölcstől párlana,
zugát kinézte már
egy zöldséges kofa
tök-kapor-szőlő-körte-karfiolnak,
ne ez a dunyha-vár
aszott kaktusz, az arc
lebbencs-sápsága, míg
szellőztetése tart,
ha a homály filoxérái savanyodnak.
EI innen! Nem megyek
sehova! – mondaná,
lábtörlős grádicsa
levisz a föld alá,
házmester-posztját túlélő söprűs földi,
mosórongyfészkű vén,
csirkétlen hű madár
amint helyére ül
október derekán,
rokon talán s nem merek ráköszönni.

 

 

 

Vakmargitka

Lehallgatta világosságom is,
legalább bensejében lásson,
egyebe sincs e vak világon,
hát a sötétben takarít,
besöpör minden kelekótya hírt,
ujja hegyével válogatja,
összerakja külön kupacba,
ki kivel, mennyit és ki mit?
S én, amit csak a drót kibír,
összehordtam a telefonba,
lettem trágár, hamis, otromba,
szoknyapecér, piás azóta is,
sajnálom leples marhaságom,
azt hiszem szeretett titokban,
s hogy kapcsolatunk el ne rontsa,
tán azt akarta, sose lásson.

 

 

 

Első nyár Elvira nélkül

Sajnálom, drága Elvira,
nem pislogat továbbá,
bagolymód huhogászná,
oda az áruda,
hol kellem, s praktika
szenvtelen hátra csapva,
arany-, kékpaklis cigaretta,
pipadohány, gyufa,
ön meg előtt-alatta,
csont-bőrke Elvira.
Mióta hűs trafikja
szeparés kocsma-forma,
kupica, krigli, buksza
embert emberre űz,
hágatni szán a szűz,
tűnőben majd a kajla
palija meghasalja,
oda se ránt a rikkancs,
a hírt kinek sutyogja?
inkább iszik, zsidóz.
Hajára vágy a pók,
befonná Elviráját,
a szobakutyák nem cibálják,
vaus miákcsahók,
dögremart kancicája
tűnt lelkének utána,
nem lesz az utca rossza
soha Raszkolnyikov,
megszűnt a bolha-kuss
derékrongyát kirázvást.
E szabad nyári frászt
ne ám a mennyre hányja,
míg a pokol tornácán
trafikáz, Elviránk!
itt lenn a hulla-hordók
voltak a legjobb kuncsaft,
majd ők is odajutnak,
üzlete visszaáll,
komisz kapadohányból
Habána-szivar-illat.

 

 

 

Zuglói maskarás

Lát, akinek gyöngyhályog van szemén,
lampionos, konfettis ketrecet,
hőbe-hóba Amerikai ú-
 
ti büszke bálanyát.
Télre kerül a sor. Nyers hódarát
szór a kalácsra. Rózsa nincs.
Virágos pongyolát bunda-nadrágra húz,
 
s kiül a sámlira.
Hóhányók! Jobbra át! Nem dekkolunk!
Pályázgatunk? Szuronyt szegezz! Föláll,
hónaljból vekni kenyeret elő-
 
re ránt szegetlenül.
Rukkol a szobakutyák térfelén,
míg sámliját agár suhintja meg.
Aki elitta sanoáromat
 
megdöglik. Jóccakát!
Jaj, asszonyom! Lefagynak bimbai!
Lőtávolába lépek, rám tüzel.
Kocsmárolnak a spiclik téged is!
 
Dicsülni megcsücsül.
Kék szaténboglya, fönt ádvent-lila
taréja ráng. A mikulási hó…
Nem szaporítom. A túlsó szeren
 
robotos forgalom.

 

 

 

Eposz-töredék

S jő a farkaskutyás nő kinek járása
vadbika-jártatás súlyos méltósága
szigora mintha egy egész regimentre
nemcsak erre a zord kanra felügyelne
amelyik szíjánál fogva az alanti
szagok áramában vágyik uralkodni
oly mohó szimattal hogy már teste hossza
orrától farkáig ráfeszül a nyomra
amit helyi szukák fröccsentettek széjjel
vagy arzént ugató kanok rúgtak éppen
Sértődékeny gőggel mennek egy ütemre
egyik csörömpölve másik süppedezve
bámulatom illik a Bevonuláshoz
mit csinálna egymás nélkül ez a páros?
ha a trampli bakkancs mellett nincs rugalmas
mancs ruganyzó lábszár s meghökkentő marja
amint a házőrző komondorra támad
nem adna önbizalmat roggyant gazdájának?…

 

 

 

A Látófai Poszt fölajánlása egy gyöngyhályogos öregnek

 
én
 
a Maga helyében fölrepülnék
 
a japán Akácra mikor neje
 
kimosta Trógerkék köpenyét
 
nem alul Yoznék ikszek
 
közt vén-japán Araszos csápoló
 
zsebében a pintesüveg ne Súly
 
legyen inkább repültető motor Oda
 
úgyse néz senki föl régi jó
 
béke Világban kandúr lenne szatócsa
 
társai Stiglicek cinkék megtisztult
 
lelkei Zupás őrmestereknek akasztófára
 
való Kocsmárosoknak mindenféle profósznak
 
Igric mátyásmadár
 
gyöngyhályogos
 
Józsikája lenne a fogyó holdnak
 
Ókuláréja Zöld
 
levélrés Sandikálna
 
lE Fel
CSAK ÖN LÁTNÁ MEG ŐT AKI NEM JÖN SOHA VISSZA
ÉJFÉLSÖTÉT VAKABLAKÁT LÁTHATNÁ VILÁGÍTANI

 

 

 

Egy Babits-sor megfejtése

Szúnyogtetemmel cirkalmazom az abroszt,
nem érdekel Babits: Költő szeresd a legyeket!
se Berzsenyi magasztos tárgyai,
hogy a költészet nagy legyen.
Most én kínlódok itt, nem ők,
bőrömet eszem magam is, csupa kelés,
csuklómra nyálam csókolom, dühöngök,
mint a megcsalt szerető.
Hát magasztos a vers és tragikus, mint a
honvédő háború, véremet vérzi el, ha megölöm
ezt a dögöt, ki itt zönög, s magam
pofozva gyilkolom.
És komikus, mert a mai újsággal űzném,
ami épp 27 kivégzést közöl,
fegyverek ellen tüntet, s nem kapható
szúnyogirtót ajánl.
Mért csípnek minket, ha mi nem? – kérdi
a lányom, vad kuruc, hírlappal
kardolok: Vissza te kurvanyádba!
rohadt féreg, nesze!
Kéjesen fejtem a lenvászonra írt
szúnyog-dög hieroglifát, mint a kínai
betűt vagy a havas sztyeppére zuhant
messerschmidt roncsait.
S elcsodálkozom, micsoda tökély!
mintha a Mester fortélyos szeretettel,
hajszálcsipesszel mintázta volna egy
mikroszkóp alatt.

 

 

 

A Somló-hegyen Bartók muzsikál

És fölgyalogolt a család csomagostól,
megkérdeztük a kanyarban a Mária szobortól
hol ez a ház? akár a szőlőművesek
letelepedtünk, hajnalt lestem, míg
aludt a család, heteltünk melegített
húson, granadirmarson, hűtött boron,
repkény futosó árnyában, ha a nap
kibírhatatlan, hosszas délutáni
szunyák, málnázás, séta vizeskorsóval,
pincepörkölt a lenti fogadóban. Észreveszem,
versem muzsikálóra vált az idillikumtól,
melyhez egy rádió is tartozik.
Csönd hangja. Venyigéken hegedül
a megbukó nap, hordó és rézüstdobokon
hüppög, sikít, míg a nap maga is
döndül egy utolsót, olyan szorongás
támad, a beszorult messzi macska idemiákol.
Csönd.
Megpendül az első csillag, s a lenti
vonósok fölvontatják a zenét a mennybe,
ahol mégis evilági művész zongorázik
olyan akusztikában, a billentyű-pöccintés
idehallik, annál inkább a trapp, csikorgatás.
Jönnek. Csönd. Jönnek.
S ha nem vonók a venyigék,
hordók nem üstdobok, a menny
nem zongorál, akkor belül a csönd,
csont-, ér-, bél-, gyomor-, máj-,
szív-orcheszter feszít bőrt, koponyát,
a rezonanciától belázasul a lélek.
Ide se lehet menekülni, soha sehová.

 

 

 

Összeütközött utazások

Kicsi országom, már a határtól landolunk.
Télhajnali magányok, fölvirrad a Bakonyra,
a sorra-sorra hegy között öl-odúk pásztázott
karéja. Egyszer leérkezem, máskor megérkezem.
S mindig a hála isten, a hideg van,
a 45 fokos belgrádi pályaudvar
dúc-árnyékába bújtom fejemet.
Csak menj és gyere vissza! Szibéria
istenverte tajgáira lógatom lábamat,
és itt ez a szipirtyó Szombathelyig.
Aludni nem tudok, olvasni sem a gondom,
mint marhavagonból bővül tekintetem,
a sárga repcetáblát le akarom legelni,
de mintha farba verne a gulyás, tovább,
át a gyakorlóterek elavult csataterein!
Kellett nekem Segesvár! „Csókoljuk a Mariskát!”
És így a jeggyel bal belső zsebemben,
míg nekiver a szív, igazolványtalan, címtelen.
Ó, én éj martaléka, rablók negyedik árnya!
Hamiska brosstűjével bököd a Balaton.
Ha várnak, nem késnek-e el?
ha várnak, nem késem-e le?
vagy összeütköznek az utazások,
s a roncsra ítéltetett roncs roncsra talál?
Milyen is volt a Gare Saint Lazare,
Normandián át a fűszagú expressz?

 

 

 

A Mecsek-expressz ütemére

Kénlángú napraforgók
énvelem meg mi történt?
mintha megbolondult
gyorsvonattal köröznék
masiniszta nélkül
utazom a senkivel
Sárbogárd Sáregyes
Simontornya Pincehely
s mindig napraforgó-
rezesbanda s nem tudom
mért e zsongó pompa
érkezem vagy búcsúzom?
méregzöld cigányok
tányérozzák képemet
csak az én elgyávult
félelmem nem képletes
állj meg vonat állj meg
kék a te futásod hossza
állj meg vonat állj meg
végtelenek a napraforgók!

 

 

 

A bánat vasárnapja

Valami selymes állat
japánakác-sziromban
szaglássza cipőm orrán
az eltűnő időt
Morzsája hull a nyárnak
mintha lerázták volna
uzsonna után a tarka
asztalterítőt
És elborong a fákon
a jóllakott kísértet
talán szundít is egyet
vagy éppen rápipál
Minden csak valahonnan
és minden semmi végett
ahogy nyúlok az első
sárga levél után
s beledobom a posta-
ládás reménypirosba

 

 

 

Véletlen vendég

Kalitkás nagy ijesztő
üres családi fészek
a madár beleőrül
ha véletlen betéved
káprázat csalogatja
fűzlombos tükörablak
levélrésein drótok
csapdái csavarodnak
másféle rend van itt
baljóslatú és titkos
szögletek élein
tekergő labirintus
végén árnyék tápászkodik
s kinek a rigó szellem
én a rigónak szörnyeteg
ördögűzőnek öltözötten
gyorspulzusú aggodalom
kapcsol bennünket össze
talán Vörös Rébék húga
Poe hollójának öccse

 

 

 

Sírnak siratnak

Sírnak az őszikék siratnak
kisült kerti füvek
drótszála sugározza
szakadatlan jelzésüket
itt vannak ők is vannak
valami önfeledt
létből párolgó hangzat
isteni üzenet
Sírnak az őszikék siratnak
senkit és semmiért
ahogy a csillagok mihaszna
parazsazzák az éjt
beragadt kapucsengők
vendégtelen sötét
túlfelén ahogy a költő
sajgatja kényszerképzetét

 

 

 

Üres tollaim

Ágaskodnak csokorban
kiürült tollak
poros obsitosok
megannyi Háry János
tisztiszolga kifulladt
munkaszolgálatos
Mit is regélhetnének?
micsoda nagy kaland volt
amit hegyük rovott?
míg a papírt bejárták
Szibériát a foglyok
vér- és piszoknyomot
hagyva az öröklétre?
jaj ti színes és minden-
féle formáju tollak!
nekem hétköznapok
szűk utcáján a kézben
vak botja voltatok

 

 

 

Ábránd a szép halálról

Ki tudná, mennyi apró énekes
szárnya emeli ágyamat salakos
álomból prémes tetőkön túlra,
mennyi torkocska párája
taszigálja, s belehel
zöldszagú szemfedővel, én meg
kéjbe vetemedett gerinccel
hanyatt, repülő gályámról
legyintve, fejemet félrevetve
nézem a szurdokos Ördögárkot,
mert betelt sorsom az ég,
míg fényhámú igásaim
megbokrosodva, füttyöt zihálva,
rubint prüszkölve röptetnek
félvakra szakadtan, meghasadt
csőrük iránya szerint.

 

 

 

E hatalmas

E hatalmas filodendron
belepi asztalomat,
rámtenyerel a papírról,
vakarja kobakomat,
minden új levele zöldebb,
még nagyobb a réginél,
pikkelyes szára begörbed,
légfúró a léggyökér,
nemsokára sátorában,
karjaiban Laokoon
kígyónak vetett kínjával
egy irka-talapzaton
kilehelem művem szusszát,
míg a virágcserepet
szétfeszíti, rontják-bontják
asztalom a gyökerek,
fűrészpor és papírtörme-
lék, mit fúró és egér
kéjével és türelmével
aggasztó sorsomra mér,
itt marasztal, íróasztal
sarkára evakuál,
mosolyoghatnék is rajta,
ha máshoz nincs kedvem már

 

 

 

Süvöltők

Világ legkisebb süvöltözése udvari
fámról ebben a megtelepedett télben,
van ok pirinyó csodálkozásra,
megjöttek a süvöltők, letelepedtek
csütörtök délutánra, de mintha csak
ez az akácfa lenne jó, a többi
maradjon a honiaknak,
gerlék, verebek, rigók!
a süvöltők mára honfoglalók,
otthonosabbak nálam e hazában,
úgy csőrözik az ágat, mintha
szétvernék a fát, idehallik a magvak
roszogása, olyan öntudat süvölt
e madárból, még a bögye is lángol,
s hogy magát föl ne gyújtsa,
szürke szárnyait jól magára húzza,
de hogyan kerültek ide?
és én hogy kerültem ide?
csak az isten nem csodálkozik rajtunk,
egynapos ittlét, hatvan, ezer év?

 

 

 

Jóslat szerint

Kit érdekel mi készül
mikor a vad
torkán a hang megrémült
s fönnakadt?
cinkék barátkozása
kismókusok
szapora takarulása
toboz-kupac
az a meghökkent hörcsög
mért oly pufók?
félmeleg kályhacsücskön
mit sző a pók?
kiebrudalt próféták
siralmai
a zsuzsánnás pacsírtát
tessék kiirtani!
s megmarad ami eljött
s még hátra van
egy marék hó a szívben
az odúban
*
Nem melegít a nap
vörös kánya fészkel a tölgyfán
Ilyen hideg a föld magában?
Ennyire egyedül lehet hagyni
mint ezt a deres félcipőt?

 

 

 

Szenteste

Havas fametszet kívülem
ne nézzem belülről ahogy
szakad egem vakolata
elindulnék valahová
még passzióból résztvevő
karácsonyi képeslapon
viharlámpás éjjeliőr
kisded-vigyázó hósubás
Legendáimban áthűlök
nem is a hó esik fagyott
ábrándjaim töméntelen
legelső lélegzetemet
látom fejemre hullani
mellesztett hattyúm tollait
fújják az arktikus szelek
át sarkcsillagi réseken
Mennék hogy a befogadást
megkockáztassam van-e még
melegre nyíló rézkilincs
vagy megfagyni ha sohasincs?
csak az egyetlen önmagam
kulcsára járó zár nyílik?
mintha egy állatkerti rém
medve farkas veszettkutya?
S közülük én s oly azonos
szűkölésben vagyok honos
lekapcsolom a villanyom
csak a lámpátlan hóvilág
vetülék-árnyam a falon
családi magán-szeretet
duplázódik parancstalan
a kijárási tilalom

 

 

 

A gyertyaszentelő tragédiája

Ez a becsapós jóidő ide tojatta
vadgalambomat, kis szürke rongy
lapult napokon át selymessé aranyodva,
s egyszerre visszaállt a tél,
a fa alatt a két tojás kiloccsant
sárga velejével, a héj akár a jégszilánk,
mintha belőle ömlene a hó,
s mintha az udvar is galamb levert
tojása lenne úristeni magasból,
befejezett jövő.
Ó, jóidő! Gyertyaszentelő tragédiája,
megdermedt lángok hajnala!
midőn költészetem kvártélya a halálnak,
a két törött galambtojásnak üzenem:
pótolhatatlan, jaj, pótolhatatlan!
hiányzik majd a karból ez a két
elvetélt lírikus, csak versben búg tovább.
Hány léprecsalt remény zúzaléka
egyetlen élet háborús telében, hány
patkóig égett katonacsizma a
pokoli autóvázban! én meg ebben a házban!
mint bedöglött szerelvénybe rekedve,
lekésve a legfontosabb találkozást,
vagy mint sebesült hatalmas, fehér
ápolónők között, ha botjai sem
viszik lábait – mire való az élet?
Olyan hirtelen virradt a fagyra
ez a tojómadár, s mintha csak tolla
volna, röptette valahová a havazást,
valaholi Holdba, valaholi alkonyatba
talán, megérteném ha vissza sose
szállna, ha visszajönne mégis, azt hiszem
nem költ többet a nyárfaágra, láthatatlan
szomorú fűzre költözik,
odahordja szálanként régi fészkét,
ott eteti a másik nemzedéket,
amihez nem lesz már közöm,
nélkülem, emléktelenül.

 

 

 

Most, mikor nem vagy

Most, mikor nem vagy itthon, kutató
tolvajnak érzem magamat, visszalopni
a fotográfikus mosolyt, nincs időm
emlékezni, csak azt a pillanatot
akarom zsebre vágni, mikor aláírtuk
jövőnk anyakönyvét fölgyűrűzetlen kézzel.
Most kellene megvenni azt a
tizennégykarátos jegygyűrűt, ujjam
alól ne csak szavak potyogjanak,
ne csak a cigarettafüst foszlódjon,
hadd lássanak aranylani,
ha elcsavargok,
hadd legyek szerelmes gyűrűs ujjamba,
mikor nem vagyok itthon.
Nem vagyok otthon, nem vagy itt,
magamat nem tudom helyedbe kitalálni,
karácsony kellene, de mintha nyaralóban
aranycirkalmas mennyezet alatt,
özvegyi nászágyon, rendetlenségem
agressziójában, félig nyirokban,
befelé vénít a tükör,
esetleges, viszonylagos, időleges
a cigarettaíz, a füst, a füstben magam is,
átlépek a sötétkék függönyön,
nézhetek bodobács-autót, fésűs-fenyőt,
kullancsos tölgyet, száradó törölközőt,
világoskék a strandkerítés,
szabadság lágerében keresem
pokrócom fűhelyét, idevalósi önérzetemet,
míg anyanyelvem elfelejtem, s elvesztem
a tömegben, édesanyját a kisgyerek,
mintha egy hegyvidéki fürdő vendége volnék,
balkáni dallam, légáramban kéjelgő sas
lassú ereszkedése a húsok körlete felé,
fölijednek a hellénszobrú nők,
szökőkútszéli férfitorzók és megszólalnak magyarul,
máskor bizalmasa mindennek, mint a macska,
megszimatoltam hirtelen, mi hol milyen?
máskor az újdonságos fák olyan
szagúak voltak, mint egy fűrésztelep,
hó kellene, ebben a nélkülözésben
el ne vesszek, magány hogy itt lehess,
mintha nem is
kórházban párosodó halálfélelemben,
nyárvégi korareggelt vágyakoznánk
a havazásban istvánkirályos névnapom
kölyökkutyáival, álmot hintázó gyerekünkkel.

 

 

 

A Békás szorosban

Sorsomat megforgatja ez a magnetikus
nyakcsigolya-roppantó szűkösség, mikor
az ég csupán egy pallos-él, szememnek
új irány, tekintetem gyakorlatlan
alpinista fölfelé, látásom lezuhan
ide, ahol majdnem kiszakad szemgolyóm,
pusztai lovas, Árpád vezér közlegénye,
és nem tudom hová, s mikor lesz vége,
s mikor záródik össze barlangsötétté,
denevérré vetkőznek ki magukból a
fenyörigók, a kőbarázdabillegetők
az éj puha baglyaivá, visszhangom
pletykája kő, kőszáli sas, kötél, költő,
úristen, kiáltom, Költő!!! tripla írásjelek
alól a pontok sortüze, lógó gyökér.
Csupa haszontalanság, minden munkám
gyanús, idegen és felejthető, a másoké
sem érdemes, vissza kell fordulni az
örömnek! de nem mint aki integet és megy
tovább, hanem ki zsebre gyűri a kendőt,
elkap, visszafut velem, karácsonnyá
tesz, tavasszá, születésnapommá.
Örülni akár nevetségesen!
Mostanáig, legalább nyolcvan évig vissza
csupa ideiglenesség, félelem, fölerősödött
hipochondria, üldözési mánia, üldözés,
írógép-utálat, íráskényszer-modor,
háromlábú suszterszék, dömhec író-
asztal, botrányba virradó éjszakáim,
idegek kancsukái, kimagyarázkodás.
Én többet nem magyarázkodom!
Semlegesül a rossz, Testvérem, magyaráz-
hatatlan világban, ravasz öntudatosok,
céltalan célratörők között meditálsz
három rádköpött pofonnal: Te gecihuszár!
Könyörögjünk a földrengés elodázásáért!
Vonz taszít a föld hatalma, Hangyakis
vendég, milyen egyszerű lenne imádni
koldus szavakkal, monumentális mágnespatkó,
s mit esznek azok a fenyők, hogy élnek
semmiből érthetetlenül? a forrásig
kiiható Békás évmilliós műve mélyén
még nagyobb félelem a legparányibb szívben,
agyidegbénulás a perc és helytudatban,
a Nagyhatalom díszszemléje alatt mégis
nekiszekerezik Philemon, Baucis s két
lovacska szemben, találkozunk-e visszafelé,
látjuk-e megpihenni egymást?

 

 

 

Fekete kökörcsin

Újra kell megtanulnom, megkeresnem
ami nincs, növényhatározóval fekete
kökörcsint, azt mondják, ahol
nyílik, arra az elvesztett haza.
Kezemet zsebre rakom, félkezűségre
gyakorlatozom, gödörbe állok, féllábúságom
mutatom, mankóim körtefa-husángok a faiskolából,
Isten kalácsát vacsorázom, s fekélyt emészt
a gyomor. Úgy látszik egyről másról
többet tud állandó készenlétben
mindenféle vizsgálatokhoz,
nincs memória-zavara, s valami
semmire várakozás.
Csökkent szellemi létem néha
virágba borul és vándormadár-hangot ad,
országos italozás törli el a borvidéket,
nincs Badacsony, forr az alföldi rézüst.
Nem az a sárgarigó-fütty, ami volt,
nem az a gerleszív-verés, vissza Bábel
mögé! semmi se szép, ha pántlikás,
minden hazugság, ha temetésre harangoznak.
A költészet hortenzia-hímporral púderes,
kenceficés nyomorék, s mintha semmi se
változott volna, hajnal, rossz szekér-
nyekergés kismadárból, borbogyóbokor-zenekar.
Mennyi vigasztalás! Húzd ki megöletésedig!
ha gyerekek is ratatásan társalognak,
mentőautós szirénahangon áriáznak,
mindent újra meg kell keresni.
Fordított csodaszarvas-mítoszt Juliánusz
barát! mondják, ahol a fekete kökörcsin
nyílik arra van, haraszton fekete seb,
a hívórím bolyhos növény, mégis remény.
Van jövő, mondják a fegyvergyárosok,
nincs jövő, mégis gyereket csinálok,
gyomorfekélyre kolozsvári töltöttkáposzta
a béke.
Már elpirulni sem tudok,
elpirul helyettem a hátam,
zászlóm egyharmada,
vérborbolya, pipacs.
Mit elvesztettem, fáj magában,
a csonk beforr, rossz időt jósol,
ó, honi flórám, a heg esti eke-virága,
fakopogtató madár mesterműve az éj.

 

 

 

Amit Illyés mutat be

Ahogy ő a szavakban,
szavaihoz közöm van,
nemcsak a jelentésben,
gyökérben, kiejtésben,
abban is amit horgas
csöndjével megfogalmaz,
mintha belsőm vizslatnám,
ha röntgenorvos vizsgál:
ismerős ismeretlen
szerveim mélyén lelkem
szorong akárha borda-
siralomházban volna,
hiszen már annyit vétek
magam ellen, önélet-
rajzomat gyomrom írja
latinul a papírra,
oly esendő a testem,
pusztítható, egyetlen
lélegzetemre bízva
lüktet, akár a Puszta,
marék-szív, kapanyél-csont,
eke-gerinc, tüdő-lomb
ring-ráng, hasonlóképpen
országom röntgenképem,
amit Illyés mutat be
éppen Karácsony este
jövőbe hunyorgóan
a televízióban.

 

 

 

Megmondanád az öregség kezdetét?

Személytelen és tárgytalan történetek
eszenciája ez a szárakat rebbentgető fuvallat
késik a jelenés nem késik el se jön
akár első szerelmem ekkora kánikulában
szomorkodik a pipitér helyettem is
árnyékingét magához gombolgatja
átnézek rajta mintha giccsen
megmondanád az öregség kezdetét?
Távoli hang érthetetlen álombeszéd
honnan? úgy érdekel hogy itt van
hulló hajszál fülkagyló-peremen
megmondanád az öregség kezdetét?
mit röhögnek rajtam a hullahordók?
az az idő még megfogalmazatlan
mint csigaház búgása szivárványa
egymásba csavart sejtelem
Ez a vázásvirág akár a nyári délután
töpreng ünnepi unalmában szép falusi légyről
megmondanád az öregség kezdetét?
most emlékezni kellene de többé fontos sose lesz
az az áldott álmodozás ahonnan ideértem
minden mintha otthagyták volna
leborítva apám fekete kalapjával
azt a végsőt magának mondani
Azt a végsőt magamban megtalálni
és eltitkolni mint zsugorgatást
a pánikot bugyuta rigolyákkal
az öregség kezdetét megmondanád?
gyakori tetszelgés a halállal?
semmit el nem halasztani mikor az utolsó lehet?
befejezve is édesmindegy? aztán tovább
szívhasogatást lélegezve
(Leülök a piros kerti padra
csekély otthonosságom járul történetéhez
nem kevesebb mint hazámban megszokottan
mások szeme láttára észrevétlen
nekidűlök megszívom cigarettámat
fejem fordítom amerre a lump kandúr
élvetegen súrolja fűcsiklandós hasalját
talán keresztbe rakom a lábam
míg nézem aznap boxolt cipőm orrát
olyant gondolok amit elfelejtek
mintsem eszembe jutna fölösleges mivoltom)

 

 

 

Keseredik a föld héja

Keseredik a föld héja, keserű
lapu utolsó lélegzetében
fáim malommá készülődnek,
majd elkezdődik az őrjöngő pörgés,
őrlik a szárazságot nemsokára
korpának feneketlen zsákba.
A halál névről ismerős kutyája,
míg gazdája a betegeket tologatja,
a földet ellepő lapu fonnyadt,
keserű lélegzetében szuszog
a lét csörtető kanjaként,
mibe a mérsékelt égöv évente beleborzad,
gyökerestől az ég, nem félem már,
épp olyan, mint az este
lebukó nap, a függöny leeresztve.
Inkább jut hely a kocsmakertben,
bal kézzel koccintottam két hete még
favirágszirmos sörrel, jobbkezetlen,
mintha bátyám régi rajza valósággá válna:
egy rokkant lábú meg egy félkarú testvér
indul a halhatatlanságba.
Elegem volt a nyárból, ó, téli nyárimádat!
nyári, őszre furdaló vágyakozás!
éltem már annyi évet, hogy semmit ne kívánjak,
csak elviseljem, amit mai napom ád,
akár a földműves, mindent a maga idejében,
az égbolt évgyűrűs óralapjához mérten.
Lomb belsejében kísértő sárga szellem,
rebbegő szemem káprázata csak?
lobogó lepedőben valami külön szélben
tán, amit mondana az a legfontosabb:
hogyan öli meg egymást napra nap,
s amit elkezdtem már be is fejeztem.

 

 

 

Télizöld

Holtáig lát a lélek én meg
akárha föltámadtam volna
nem vágyok semmi csillogót
csak átveszem a túlélő levél
ajándékát mert ajándék magának is
zöldellni egyedül
Madár-módra szelíden megereszkedett
vállal akár a csöndes teremtmények
rövidke röpttel eledeltől eledelig
utca szélárnyék-menedékén
törzsek délfelén üres szatyorral
jó vagyok mint a télizöld
Nem magamért nem másokért még
Kisjézusért sem köszönhetetlen
jó vagyok péktől hentesig
teszem a dolgom a napra úgy tekintek
számban vérnarancs-gerezd
csurgatja ízét létem édessége

 

 

 

Váróterem a törött csonthoz

Micsoda békesség esetünk okulása!
ülünk, állunk, fekszünk, várunk sorunkra,
levert csapat, nem volt kiért, miért,
hát kínunk kínosabb és megalázóbb
egy egész frontkórháznál,
történetünk közönséges, pedig halálos,
ugyanúgy nevetséges mint förtelmes-árva,
biztosított botok, mankók, csontsín-
evezőink keresztbe, hosszába, leejtve,
jaj, ha mégegyszer megbotolnál!
akár a múltkor s megint újra?…
nem mondok semmit csak mint a fehér szín
kifejezek bizalmas aggodalmat
és hálát, mert ha lovak volnánk,
most ez a váróterem dögkút,
függélyesen, nem így földszint vízszintes
lépcső- s küszöbtelen kinyújtva,
a gravitációval talpunkhoz igazítván,
csápolhasson szabadság látszatában
az a sok átabota, kimarjult,
nézdeljük leletünket, régész
vizsgálja így a csontot nem az orvos,
mi volnánk? inkább kövült liliomszál,
bujdosó kenyérmorzsa, szilva-aszalékból
kibökő mégfeketébb csonthéj,
néhány tapadó hasonlattal lezárom
a tűnődést, akár a borítékot,
ahogy a gipszkötés, a pólya
egyenlővé havazza jellegünket,
s valami képzelhető öröklét.

 

 

 

Nyárfádat nézem

Tiszát sodrattál alattunk zöld árnyban, szivárványban,
ránk hoztál kiűzött emberpárt, csököttet, feketét,
mint a folyópart korhadó fatuskóit,
elküldted a halál sárga postását, részeget
avas zubbonyban szálláshelyére fuvarozni,
tombolt az Alföld reccsenésünk előtt, megjósoltattad,
a kalászérést meg sem érhetjük akár.
A reccsenés után beguríttattál a kínok termébe,
Uram, hányszor, jaj, mennyiszer!
mi a szándékod avval az ágyúgolyóval, ötszörös karambollal?
mi lesz végső ítéleted? aztán csak bámuldoztam
ablakon túl egy kifeszített csöndes test
csigás kötelein át a májusi rigóra,
megilletődvén teremtményeid embertelen örömén,
a fákon, a fák félárbocra eresztett merengésén
akaratod szerint.
Kimúlni madáregyszerűséggel, mikor úgy esnek
ki az égből, akár a koravén falevél! nem így
csúnyán, sárgás-lilán, meztelenül odavetve
trógereknek, míg a leárazott múltat, ruhát,
ellopható szantálfapipát leltárba veszik,
ó, de utálom gyászvitéz targoncásaidat,
azt a kerekes, óriás, zöld hullabábot,
amelyből nem száll mennyei pille,
kizuhan vizenyős, döglött hernyó.
Kórházfal bánata színészed nagy szemében,
vagy az emberi nem irtózatát sétáltatja
az útakon? én már itthon vagyok,
udvarunkon a gyerekek megláthatják
jövőjük tükörképét ablakomban,
ráfogom törött karomat a korhadó emberpárra,
a sárga arcú avas zubbonyosra,
még ha Te küldted is fölmentelek,
bozsgó nyárfádat nézem.

 

 

 

Kialudni

 

I

Följegyzel mindent könyved világegyetemébe,
engem is szűkszavúan, szavaid között nincsen lélek,
mint ahogy elvesztettem, jövővel nem illetek
tavaszi lélegzetet, akár a párzó állat,
biztosan tegnapom is fölírtad:
a szombat nekem nem különös jelentés,
hozzáemlékszem – ébredés mindőnkkel együtt.
Szombatom utca-mértan,
adás-vevés, kifelejtve földműves, molnár,
pék a kenyérből, a húsból pásztor, hentes,
boromból szőlőhegy négyszárnyú vitorlája.
Megyek a szombati újságért. Régen a Filmgyár
felőli oldalon elgondoltam, hány históriát
kevernek vérből, könnyből, nemi nyálból?
Mióta barátomat levették a keresztről,
másik oldalon járok.
Miféle híreket akarok, ha nem érzem
mezőimet a túlsó zöldségeskirakatban?
Már annyian az utcán, mintha köztük se volnék.
Unalmasra ismertem teremtményeid, Isten,
könyved világegyeteméből mire emlékszel rólam?
és magammal is elfelejtetsz? spiritusz vagy?
napjaim kupicáiból rágsz lilára?
s mint ébredő a részegség után,
úgy emlékszik majd végsőnek az elme?
Lőn az Ige pofonná, óriás röhögéssé,
boszorkányszél-históriává, veres szájjá,
combok uszonnyá siklásává hasmánt?
lesznek-e benne anyák, viselős feleségek,
utódok gyerekágyban, menyasszonytáncban,
barátok koccintás előtt, ellenfelek a tisztességben?
Marad-e benne egyetlen verssor?
Én most még azt is elhiszem, Uram,
az aljasság bogárrá fordít,
pedig csak hanyatt fekszem az ágyon.
 

II

Kialudni! milyen álommal s mit,
micsodába fordulni át miféle ágyon?
testből a lelket? lélekből a testet?
mondd meg Uram! most veled kell beszélnem,
ügyemben hozzád szólnom.
Kialudni magamból összes évem,
még születésemet is vagy csak a tegnapot,
mit tanácsolsz, ha nem rendelkedsz?
csillagos éggel a jövőt kialudni,
lassan, lassan, először hánykolódva
hányingersárga nyakkendőstől
Északi sarki faluban,
ahol még néhány halott is teng-leng,
s miféle ágyon?
paplanból kitakarózva, mintha
Pleiadok aranycsirkéit rebbegetném.
Valami vége-kezdete
őszülő állandóságban.
Először lassan, lassan torkomat recsegtető
köhögéssel, belső celofánropogással kialudni
hazai, sárga kutya-harapta bal karommal,
a felhő-horkolásban olyan képes tankönyvet látok,
hol a vadludak nem repülnek.
Nincs múlt- s jövőidő,
csak a perces jelenlét.
Kialudni a szívszakadást, a szőrrel gombostűzött
arcot kellene-e? csavargásaimból a halál kígyóját,
növényi lélegzést, melyet emlékkel nem csodálok
a kosárbarna bokron három fehér bogyóval,
míg óriássá omlanának, hogy ömlene a hó,
s olyan lenne a Róna utca,
mint egy reggeli újság lábnyomom friss hírével.
Először lassan, lassan, azután begömbölyödve
csillagzó anyaméhbe áttetsző lüktetéssel.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]