Új s újabb évre

Nézem a képem, mikor tiszta voltam, mikor még csodás jövőmre gondoltam, nézem a képet, aki néz valahová. Nem az emberek szűk istállójába, buta tehénre, leláncolt bikára, de Ezékiel ékköves gépezetére. Nézek az égre, milyen madarak szállnak? Nézek régi szemembe, árnya az ifjúságnak, ismerős gerlék, ülve, a madarak. Mit kellett azóta ábrándoznom, nevethessenek rajtam, a bolondon, vagy szavaikkal megkövessenek? S hogy szívemet hajnalban tépjem széjjel, maradjak olyan sötét, mint az éjjel, kinek már nem lesz nappala. Apám élt nyolcvan évet, én meg fele időmmel legyek ily kiégett, ilyen ostoba-mostoha? Ki veti el az árpát márciusban, ki arat péterpáltól szakadatlan, októberben a répát ki hordja haza? Kiégetett, akár az üres korsó? Mégis magamhoz maradok hasonló. Nézem a képem, mikor tiszta voltam. Tisztább vagyok most is az élő tűznél, fölszállhatok, akár a felnőtt tündér, sármom növeszti szárnyamat, – mondom, hogy éljek, élve gyanakodjak, ne mint sírjukban epedő halottak magukért, jobb magamért. Nézem a képem, mikor tiszta voltam, mikor még csodás jövőmre gondoltam, nézem a képet, aki néz valahová.