Csontig-haza

Évente vesztek erdőt, vizet, szülőfalum elesve, tilos utak a Bakonyban, engedély kell a Balatonhoz, mindennek emlékképe csak, mely álmaimban könnybe oldoz, mint visszanéző Lear király: mit ér, ami még megmaradt? A tavasz nem tavasz! és igy tovább a többi évszak szólítatlanul hagynak el, Dunán a hajók lefelé. halak, sirályok, vándormadarak, szerelmek, társaságok, csontig csonkuló hazám még luxus-börtön, ablakomon sárgáll a függöny, rádió szól, de vakít a papír. Mellettem csonkuló családom, kezemet nézegethetem, szív-ütememre lélegezhetem, bár megzörren egy pillanatra, mint babakocsi piros kereke gödörben, fülelhetem, szűkülő körömben hogy szuszognak a hódítók, hozván hegyeim tölgyszagát, könyökük, térdük sírmohás. Míg leszek csontomig kopár, míg koponyámba költözöm, kérek csak annyi engedelmet, míg mihez van közöm, nem olcsó föld-felesleg.