Kedves D!

Ez a sok körémnyüzsgő hangszer, gépszavú színészek tüsténkedése, zuhany-zuhogás, konyhai csendülések, fölöttem és alattam más életek takarítása, rekamié-láb r-betűvel kezdődő igéje, amit nem tudok kifejezni, s az alkonyatban fölgyulladt kórház, tűzoltóautó, de nem arrafelé, hiszen az idegsebészet boldog, a reggeli köd elszabadult repülői mint a versenypályáról, itt dörögnek fölöttem, s a fekete fák kivirágzandó csontváztürelme, belül pepita minden, vibrálok ettől a sok kiolvasatlan könyvtől, konyhaflasztertől, írógéptől, hírektől, kedves D! üdvözlöm a tündérvölgyi társaságot, pincétek déli ablakait, elmegyek nemsokára pinceszerre, én leszek az az ablak, aki a szegény síkság fölött számolja a Nap perceit, a felhők vonulását, így telik nappali gondom, s borosan belesötétedek az éjszakába, aztán én is felejtek napot és éjjelt, s másnap újra átengedem magamon a múlandóságot, akár a pinceablak, akár ti, lenti robotosok, fönti öreg gyerekek játékos társasága, hegyetek magasáig ér föl egyetlen léptetek, szomjas a kis demizson, türelmetlen a kibontatlan tündérvölgyi zászló, nem országzászló, nem a világesemények lobogója, a hegy spekulál, én meg abban sem vagyok biztos, hogy a kialudt vulkánok nem törnek-e ki egyszer, láván sül majd a szalonna, kén gőzölög a forraltborból, elmegyek nemsokára az ösvény csatatér egérútjain, mi lett a nyárból, kedves D! mi lett a hóból, mi lett mindenből, ami volt? megjött-e a tavalyi cinkéd? és a virágok? s majd bemocskolom alant kantündér-nagykabátom félkiló sárral, másnap esendőbb leszek a világnál, esendő svejci sapkád a bicikli-nyergen, te meg én a sötétkék vasutasok árnyékában, karácsonyfával utaznak elsőosztályon lelketlen hideg falujukba, sem itt – most szombat délután sem ott – most szombat délután, akár érted semleges zászlód, értem szentülő családom, mégis fölöttem a légifolyosó, a tető holdi tája fölötted mégis, mi lesz itt, ha a nagy bazaltbányász újra megjelenik, s megtették dolgukat a berepülő pilóták? addig is áldjon minket az isten, kedves D! köszöntöm utadat a Tündérvölgybe, ganyézz a szőlővirágért, rizlingbogyóért, talánt talánért, akkor is, ha, mások megvennék a teliholdat, a napfogyatkozást bezárnák álomi garázsukba, de nekünk fönt a hold, márcsak Krisztus hiányzik alóla az Olajfák hegyén, nem baj, ha a nap nem enged magába nézni, mégis látók vagyunk nagy vakságunkban, hozzád mennek a kincs-gyűjtők, te vagy a birtokos, ne add ki árendába se, egy éjszaka is hosszú telihold nélkül, ha egy pohárral vendégeskedel nekik, holnap borús az ég, ha ráadással, nincsen azután, oh, mondanám most, mint fohászkodók égre tárt karral, oh! ne vendégelj kufárokat, szarjelző készüléked, s lázmérőd otthon ne feledd! furcsa február ez megint, mindig olyan furcsa az idő, áprilisi hőmérséklet, akkor meg verselhetek a havazásról, unok ilyen természetet kísérni, de ő nem unt meg engem, belegyömöszöl a tavaszban posztómba, pedig én mezítláb akarok járni, kigombolt fehér ingben, virágporos fehér pantallóban, jégkorszak minden évben sivataghővel elkeverve, s a szilveszteri trombitákra okádott múlt a kujtorgó kutyáknak, alkalmas vagyok az alkalmatlanságra, többet nem mondok rekviemet, hátha megsértődik a halál ekkora szemtelenségen, s nem hal meg senki, Kedves D! elmegyek nemsokára, én leszek az az ablak, aki a szegény síkság fölött számolja a Nap perceit, a felhők vonulását, így telik nappali gondom, azután elsötétítek.