Idézem Alexandr Blokot

A szalon tükre megrepedt magától, a kristályváza eltörött, valaki meghal, mondják, a családból, öreg vagy újszülött? vagy éppen Krisztus tükörképe? vagy kristály-dekadenciánk? Szemünk sugara összetépve, rongyos a Miatyánk. Oda se neki! – legyint Balmont, Andrej Belij, mint egy hiúz, nézi azt az ó-bársony sezlont: Zinaida Hippiust. Bársony puhog, a fényes szamovár lohog, a kandalló tüzel, a könyvtár, mint szláv sziklavár cirillikák rózsafüzér-férgeivel. Magától reped hó alatt a jég, valami meghal a hazából, szalon vagy kocsma? nem is tudja még a hócsatakos fekete kabátból Alexander Blok, Mengyelejev veje, a fölfedezetlen elemből föltámad s bukik a mélybe le, hol kocsmalárma gőzöl, összehúzódik a tangóharmonika, kitágul a nagy rózsaszínű lárva. Krisztus nevében gyertek a muriba, e vöröslámpás mulatságba! Cafkák közül „Ljuba! Ljuba! Ljuba”! kiáltja, míg a konflisáig ér el, hóvihar sáljába csavart kocsisa vagyonért fuvarozza címére. Hova, hova, te, elvesztett Ljuba? mindegy, de itt már olyan mély a kórság, esik a hó, egy ország búcsúja fehéríti a lovak orrát.