Az ő nagy barna szemében

Csucsa alatt októberi esőben a Körös, mint a bélcsavarodás, mint az ország eltűnőben, visszajövőben, de forrásától tudja a Tiszát, valaki néz a rohasztó időben, lát romkirályt és romkirályleányt, Ady Endre, csucsai méltóság, s ott jár egy árnyék cserkészvezér-fővel, nem ül le saját asztalához Boncza Mikulás. Ne is üljön, mert Ady úr az Úr, utolsó árpádházi király, utolsó költő, végső kálvinista, de televény a magvető cipőjén, de vörös borral véresített abrosz, kimoshatatlan, akár Ágnes asszony vászna a Sebes-Körös jobb felén, Ady Endre, haláloságyi zsenialitás, fehér fityulás túlvilági nők mellére szálló költemény, akit hiába ér tetten a piktor, dísztemetés, tor. Nem azért jött, mert paszományos menték alkonyatát pipázta volna át, nem hogy nepper, tollas svihák, századeleji minnesänger énekelje a tavasz bimbaját, nyisson új szóbazárt, Ady Endre, Nagyvárad, Káptalan utca 10, ahogy vonata Párizsba visz, aláveti magát Latinovits. Nagy szeme barnájában, ahogy kiköthetem tekintetemet, száz év óta, ahogy nem ereszt, követ a teste, vagy kísérem, mint árnyékát a láb, Ady Endre, szilágysági láp, ahogy ebbe a nagy barna szemgödörbe belehullok, mint könnycsepp a gödörbe, ott ragyogok, míg el nem száradok.