L. Z.-nak, 8636. Balatonszemes

Zoltán! olyan boldog vagyok, és azt is tudom, hogy hiába mondom, elvetemült árvaságomban ragyogok, gondtalan gondolat a gondom. Zoltán! Most hadd magázzam önt, szeretném kilakkoztatni cipőjét olyan hegyesre, mintha ölt volna és lábáról lebillegne önként. Zoltán! Most hadd tegezzelek, ahogy a madár beszél a virággal, gomblyukamban trombitát viselek, nem zenélhetek trombitámmal. Zoltán! Megtudtuk, hogy a test üres tartálya a halálnak, s a halál, mint tündökletes meteor, ebbe az üres tartályba támad. Zoltán! Egy pocsékolható pocsolyában hófehér lábbal kiáltok, bár fölösleges – egyezzünk ki a halállal. Zoltán! Hadd mondjam, hallod-e? Isten, ha vagy, engedd meg nékem, már felejteni kellene elvesztett szüzességem. És táncot járni Zolikám! kirurgusok közt erre-arra, bicegve, mint egy csontváz, érdemrendekkel megvasalva. És várni, drága Zolikám! midőn a koponya beszélhet valami illetlent, sírod elföldelt hajnali ének. „Vak ügetését hallani Eltévedt hajdani lovasnak, Volt erdők és ó-nádasok Láncolt lelkei riadoznak.” És Ványa bácsi ráokád erre az asztalszéli létre, oly pontosan tudjuk okát, hogy nem tudjuk, minek jött létre.