Az utolsó paraszt kivonulása

Már csak én tudok szólni róla, érett kukoricását átkozom: ne szaggattasson, ne verettessen sorra, ne fogja be a gyom, ha elesik, fölállhasson alóla! Kukoricása sárgán megbosszulja, irigykedik, arcába belevág, hogy körméből vérzik az ujja, eszik a lófogú kukoricák. Nem szüret ez, nem is törés, szedés, inkább halálos tévedés. Rohadt arany, jaj, te átkozott vénség! Az októberi dél lehetne jó is: 25 fok meleg, háborítatlan mély ég, mezei zöld fa koppintgatja dióit, fácán surrog, a gulya gömbölyög, gurgula döge itt már trón lehetne, ráülhetne anyám s ez a dög alatta nyekeregne. De itt a kényszer aranymáza summáz, rabszolga ő, ha nem paraszt, se summás. Vége! Fölszedte a diót, fölszedte, lemászott, kiszedte, káromkodott, imádkozott, tüzet köpött ólat pusztító nyestre, vértelen csirkéit megette. Vége, ha az utolsó sornak is vége, aztán pakolást hoz az este istene kegyelmére elgurul bútora ütemére fájdalmas Szent Erzsébet képe.