Napvilág

Én meg itt az emelvényen, éjfélnél nem feketébben, aztán meg a telő holdon holdból süt le néhány holdam. Ide illettem sokáig, kalapom nincs, hát nem ázik, büszke csizmám sincs a sárig cipős félparaszt vagyok, félcipőm akár a csónak elvisz pénztelen adósnak. Nyárfa kukacvirága araszol mellemen, fűzfa gyönge fátyla gondozza a fejem, a Nap szelíd oroszlán, nem ordít, ásítozik, micsoda békesség lenne, ha nem lennénk mi itt! Micsoda virágbomlás a lelőtt vére nélkül, micsoda békesség az ember léte nélkül! Mezítláb jártam sehova! Már készül a jövő idő, itthagyott lábaim nyoma. Az őrmesternél is alább ragadt rangomat most lerázom, hadd essenek csontcsillagok, gyűjtsék össze gyerekeim, kapjanak piros pontot, mert sok a földalatti csont, ha fönt még a csontcsillagok. Élem ezt a tavaszt, a hímrigónak sárga csőre van, s nem holló, aki fölöttem száll át, a napvilágban jól érzem magam, nem mint a penészes rakéták, ó, egyik fám kukacvirága, a másik gyönge fátyla, míg húsom oda nem mohásodik. Zöldellve hűl a kiürült fazék, fekete bársonyban vagyok, megfújom nappalom trombitáját, nem hallja senki, elment mindenki, korahajnalban rámvilágít a szemközt, zöldellve hűl a kiürült fazék, megszárad estig. Nyomottan járom saramat, idegen puli a barátom, csak ne az autó alá másszon. Felhős az ég. Kikiáltom köztársaságom, várhatom, mikor lesz a puccs. Olyan békés ilyen sorokat írni, már csak a napot estig kell kibírni, aztán tovább az éjszakával bagzó alkony kék-vörös habjait.