Napvilág

1981
 

 

 

 

Az első hó

Mikor az első hó lehullott,
nem ez a mostani hó,
nem ez a játszani való,
hanem az ősemberi,
mikor a dél-afrikai menet
az első hópelyhekbe ért
meztelenül, s az életért
kitalálta a tüzet remegve,
úgy állok jövendőm előtt,
úgy gyújtok tüzet, húst sütök,
nappalom deres úritök,
sült tökkel eszem a húst,
éjjel meg ifjúságomat
álmodom, mormogom:
Meg ne nyúzd! meg ne süsd!

 

 

 

Ebben a függőlegességben

Ebben a függőlegességben,
a balatoni őszeleji fényben
fordított felkiáltójel,
vagy egy akasztott betyár
függök az összességben.
Mintha fejsze vágta volna
ketté a világot,
a fejszeél hasítékában
lábujjhegyen, befog a végtelen,
satupad a fát,
hóhér a betyárt.
Van-e tekintetem
magasságból mélységig eltűnődnöm?
Itthon vagyok-e ezen az őszön?
mikor a garda-rajok
döngetik a Siót,
engem is vár a Fekete-tenger,
becsapott garda-raj vagyok?
Még Afrika is várna engem,
megfeketedik ínségemben.
Fejemnél fecskék gyülekeznek,
rájuk bízom a gondjaim,
disszidáljatok már előlem
kis-koporsó-madaraim!
A sirály átváltozik
nagy éjszakai suhanássá,
károg a varjú, mintha várná
feketére mikor sütik,
forgatva pörkölik
széljelző alkonyati tűzben.
Leülök sötétkék kérdőjellé.
Senki sem kérdez, csak a víz
pontoz körül vakká, süketté,
elvinne engem is,
ahogy sugarat visz,
oda a szárcsák kvártélyára,
a tó nádasi ingóságára,
pirosszárnyú keszegvárba
vízszintesen vinne a víz,
hogy már valaki jusson át
aranyhídján a Somogyi partra,
jelezvén a Fogaskirályt.

 

 

 

Csodálkozom

Újra légifolyosó alatti élet
de már lejjebb a gépek
Nem gondolok a magasságra
inkább a zuhanásra
Csodálkozom hogy nem esett
rám mint a lelkiismeret
kidöntve égő belsőségét
egy rozsdásfarkú repülőgép

 

 

 

Napvilág

Én meg itt az emelvényen,
éjfélnél nem feketébben,
aztán meg a telő holdon
holdból süt le néhány holdam.
Ide illettem sokáig,
kalapom nincs, hát nem ázik,
büszke csizmám sincs a sárig
cipős félparaszt vagyok,
félcipőm akár a csónak
elvisz pénztelen adósnak.
Nyárfa kukacvirága araszol mellemen,
fűzfa gyönge fátyla gondozza a fejem,
a Nap szelíd oroszlán,
nem ordít, ásítozik,
micsoda békesség lenne,
ha nem lennénk mi itt!
Micsoda virágbomlás
a lelőtt vére nélkül,
micsoda békesség az ember léte nélkül!
Mezítláb jártam sehova!
Már készül a jövő idő,
itthagyott lábaim nyoma.
Az őrmesternél is alább
ragadt rangomat most lerázom,
hadd essenek csontcsillagok,
gyűjtsék össze gyerekeim,
kapjanak piros pontot,
mert sok a földalatti csont,
ha fönt még a csontcsillagok.
Élem ezt a tavaszt,
a hímrigónak sárga csőre van,
s nem holló, aki fölöttem száll át,
a napvilágban jól érzem magam,
nem mint a penészes rakéták,
ó, egyik fám kukacvirága,
a másik gyönge fátyla,
míg húsom oda nem mohásodik.
Zöldellve hűl a kiürült fazék,
fekete bársonyban vagyok,
megfújom nappalom trombitáját,
nem hallja senki,
elment mindenki,
korahajnalban rámvilágít a szemközt,
zöldellve hűl a kiürült fazék,
megszárad estig.
Nyomottan járom saramat,
idegen puli a barátom,
csak ne az autó alá másszon.
Felhős az ég.
Kikiáltom köztársaságom,
várhatom, mikor lesz a puccs.
Olyan békés ilyen sorokat írni,
már csak a napot estig kell kibírni,
aztán tovább az éjszakával bagzó alkony
kék-vörös habjait.

 

 

 

Adalék

Rövid az éjjel, mintha éppen kezdeném,
ábrás zugában zsebmetszőként jár a fény,
álarca füst, a körmeéle kőkemény,
mintha csak ez a pince volna otthona.
Gyerünk haza!
Megtudtam ezt is, akartam valamikor,
most mint a ringyó ringat áramán a bor,
nevetésemből nyíló fogsorom, vigyor,
vagy a halottak mennybe szálló mosolya?
Vég-hahota!
De így csak akkor fogalmazgatok, ha már
az eső reggel otthonomban rámtalál,
lombsátor züllik, mint elázott ruhatár
plattyog az utca. Gyerünk vissza amoda
a búcsúba!
Vese hasítja kétfelé a derekat,
máj zuborog és emlő, here leszakad,
mit érez ebből, mikor viharban az agy?
még a pofon se fáj, csak másnapi nyoma.
Gyerünk haza!
Hajnalban nyit a Bosnyák-téri nagypiac,
Kiss néni süti legjobban az oldalast,
jönnek és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz?
Befeküdnék egy halom rózsakrumpliba.
Megváltana.

 

 

 

Zuglói kocsmák

Az Amerikai út és a Korong
utca sarkán a Csalogató, aztán
a Thököly úton az Aranyhal,
a Mexikói út sarkán a Vadász,
hátul a Juci meg két mocsok
fűrészpor-sáros, húgyos
italbolt, s középen a Columbus
utcai villa alján a válogatott
csatár Omnia borozója.
Egymásba keverednek, a főnevek berúgnak,
japánakácos Amerika, József
Attila-kisded, meg a fekete
szakácsnő pirított hagymaszagú
bőség, kurucok, akvárium és Puskin,
kétcsövű puskára méltók vadvacsorája,
s Juci asszony, „most is azt aranyom?”
aztán a hajó feneke, nem a columbusi
„föld!”, s a válogatott balszélső
törzsvendégei, nyugállományú rendőrtisztek
délután 1-től este 8-ig.
Étel és italféleségek! A Csalogató
Attilát nem csalogatná, nem lenne
pénze fröccsre, émelyít különben is,
mint az édeském Jolánka, hi-he,
„maga az embéegyben játszik művészkém”,
alma a pult mögött, haltalan Aranyhal,
kedélytelen, Krúdy és Berda
elkárhozott marhapörköltjei, hagymás
rostélyosai, menjünk tovább a Juciba,
habcsók, lengyel sör, Poldi
a nyolcvanötéves zsidó kirschwasser mellett
zoknit, gatyát kínál, tovább, oda
ahol a húspogácsába beledaráltak
minden nyomort, táplálja önmagát,
két razzia között, akár csak az az élet,
csúsztatva szemeltrizlinggel, a Vadásznál
a vak zongorista hazamegy éppen
hegedűsével, „záróra kedves vendégek!
záróra van, tűnés a…!”

 

 

 

Én piciny fölszabadulásom

Végre észreveszem,
nem elítéltek tolakodnak,
a villamos is eltűnő derű,
a mentőautó ment, habár
sikoltoz, derülnek a robotosok
a kocsmakertben, ő piciny
fölszabadulásuk az enyém,
korsó lassúdan apadó habja fölött,
kutyát nem lehet sétáltatni mogorván,
gyereket öltöztetni unottan,
a télből kivedlett nők
idomai minden napszakban,
járásuk változatai, nagyléptűek,
pipiskedők a tűsarok fölött,
amint mellükkel ütköznek a térrel
csicsegésüket nem utálom,
vígjáték a vének veszekedése,
nem érdekes az újság csak az
elvált falevelek találkozása,
bokszmeccs, szeretkezés
kotló gerlém fölött, madár-anyóm
majd elhagy búcsú nélkül,
s minden olyan mint régen.

 

 

 

Mintha vidámak lennénk

Rigók, verebek, cinkék –
micsoda vidámság a télben,
billegés, bukás, pityergés,
varjak díszelgő repülése,
mintha csak játszanának
a tíz fokos hidegben, mintha
szivecskéjükben fagy nem is ketyegne,
ilyen lehetek én is,
ha mosolygósra görcsölöm az arcom.

 

 

 

Anyám lábai

Lábnyomodban összeállnak
azok a rozsdás darák,
lábaid olyan fehérek,
amilyen kesék a disznók,
közülük emelkedtél
visszeres kékségedbe.

 

 

 

Az utolsó paraszt kivonulása

Már csak én tudok szólni róla,
érett kukoricását átkozom:
ne szaggattasson, ne verettessen sorra,
ne fogja be a gyom,
ha elesik, fölállhasson alóla!
Kukoricása sárgán megbosszulja,
irigykedik, arcába belevág,
hogy körméből vérzik az ujja,
eszik a lófogú kukoricák.
Nem szüret ez, nem is törés, szedés,
inkább halálos tévedés.
Rohadt arany, jaj, te átkozott vénség!
Az októberi dél lehetne jó is:
25 fok meleg, háborítatlan mély ég,
mezei zöld fa koppintgatja dióit,
fácán surrog, a gulya gömbölyög,
gurgula döge itt már trón lehetne,
ráülhetne anyám s ez a dög
alatta nyekeregne.
De itt a kényszer aranymáza summáz,
rabszolga ő, ha nem paraszt, se summás.
Vége! Fölszedte a diót,
fölszedte, lemászott, kiszedte,
káromkodott, imádkozott,
tüzet köpött ólat pusztító nyestre,
vértelen csirkéit megette.
Vége, ha az utolsó sornak is vége,
aztán pakolást hoz az este
istene kegyelmére
elgurul bútora ütemére
fájdalmas Szent Erzsébet képe.

 

 

 

Küldjél csomagot

Küldjél csomagot olyan kosárban,
minek vesszejét én vágtam,
én fontam gömbölyítve,
én címeztem címemre,
én veszem át, ha jön a postás.
Tedd bele az akácos nótát,
dió kis agyát, apám csontját,
nagyfiad velejét, könnyeidet dunsztos üvegbe
savanyított ringlóval keveredve,
tedd bele, add föl a postán.
Majd én kiváltom,
megrágom, lenyelem, kihányom
múltunk utolsó csomagját,
megélek belőle,
mint ez az ország.

 

 

 

Sárgában feketében

Ne szállj le fekete madár
a sárga lombú fára,
november van, legyél
hazám fekete polgára,
fölosztottam a temetőket,
síronként más az ára.
Figyellek fekete madár,
mert te rám nem figyelgetsz,
rászállsz a sárga lombú fára.
Cigarettázom, eszem, megfigyellek,
ráköhögök ingem gallérjára.
Megyek a gyászmenetbe,
fekete feketéhez,
hazám fekete polgárai
halottak nemsokára,
megyek a gyertyafényhez,
mint ama fényképészhez,
aki orromat dorgálja.
Elvesztettem fekete madár
mindent, mi kellett volna,
mellettem úgy szakadt le a nyár,
mintha csak dolga volna.
Síronként más az ára,
apám kulcscsontja,
apám koponyája.
Ne szállj le fekete madár
a sárga lombú fára!

 

 

 

L. Z.-nak, 8636. Balatonszemes

Zoltán! olyan boldog vagyok,
és azt is tudom, hogy hiába mondom,
elvetemült árvaságomban ragyogok,
gondtalan gondolat a gondom.
Zoltán! Most hadd magázzam önt,
szeretném kilakkoztatni cipőjét
olyan hegyesre, mintha ölt
volna és lábáról lebillegne önként.
Zoltán! Most hadd tegezzelek,
ahogy a madár beszél a virággal,
gomblyukamban trombitát viselek,
nem zenélhetek trombitámmal.
Zoltán! Megtudtuk, hogy a test
üres tartálya a halálnak,
s a halál, mint tündökletes
meteor, ebbe az üres tartályba támad.
Zoltán! Egy pocsékolható
pocsolyában hófehér lábbal
kiáltok, bár fölösleges –
egyezzünk ki a halállal.
Zoltán! Hadd mondjam, hallod-e?
Isten, ha vagy, engedd meg nékem,
már felejteni kellene
elvesztett szüzességem.
És táncot járni Zolikám!
kirurgusok közt erre-arra,
bicegve, mint egy csontváz,
érdemrendekkel megvasalva.
És várni, drága Zolikám!
midőn a koponya beszélhet
valami illetlent, sírod
elföldelt hajnali ének.
„Vak ügetését hallani
Eltévedt hajdani lovasnak,
Volt erdők és ó-nádasok
Láncolt lelkei riadoznak.”
És Ványa bácsi ráokád
erre az asztalszéli létre,
oly pontosan tudjuk okát,
hogy nem tudjuk, minek jött létre.

 

 

 

Alkalom voltam

Huszárik Zoltánnak

 
Eltűnő ország tagjai,
mit húzunk a zsebünkből?
Már azt se látjuk látszani,
ahogy a Mátra füstöl.
Csak kéményseprő, zólyomi
Balassi-fatty leszármazottja,
csak Tátra gondoltat hajdani
disznóöléses hajnalokra.
Tördelem a kilincsemet,
érzem, olyan bandában húzok,
hol lenyúzott gyötrelmeket,
csontokat esznek a hiúzok.
Mondtam ezt én, vagy voltam én?
Bár mindig élettel vetekszem.
Alkalom voltam, mint a vér,
vérből lettem disznóölés,
véremet dermeszti a reggel,
a Tarpataki vízesés
fröccsei, vörös sziporkái,
s a sziklákon jégből a kés,
fenyőrigók Csontváry-áriái.

 

 

 

Mégcsonkább családi kör

Béla apám Magyarország
sehonnai nem-mennyország
László világít helyette
mondtam – de már ő se ő se
egyszer elvette az ország
rá az örökkévalóság
magafaragta facsillag
lehullt kezéből leroskadt
kihűlt mellére csóvája
levert sárgarigó szárnya
s én mint a Három Királyok
csillag nélkül nem találok
se haza se Betlehembe
csak fagyos temetőkertbe
gyász füstjébe hang hangjához
hol a hó fekete sáros
anyánk fekete ruhája
omlik fekete ruhámra
Margit fekete kendője
szállna fehér szemfedőre
László! éppen két hónapja
László! éppen két hónapja
hétfő reggel sohanapján
hirtelen mint hulló hajszál
súlyosan mint ama omlás
mint kisgyerek bölcsőjében
mintha csak aludnál éppen
hihetetlen piciségben
Rólad eddig nem álmodtam
álmomtól ma megváltódtam
bementél az Országházba
tettél-vettél szép sorjába
papírjaidat leraktad
megsimogattad az asztalt
de már senkinek se szóltál
de már ott senki se szólt rád
aztán csöndben elindultál
mintha csak haza indulnál
tumultusból tolakodtam
feléd édes-testvér joggal
élő volt a kézfogásod
megvetetted nyavalygásom
Menjünk akkor vacsorázni!
Ma estére engem más hí!
Az iszkázi két harangok
hangja idáig hallatszott
szülőházunk két szobája
leszállt a pesti utcára
két szállító repülőgép
hozta ifjúságod népét
gyerekkorom kislányai
ifjúságod koszorúi
gyerekkorom nagylányai
ifjúkorod ápolói
gyerekkorom legényei
ifjúkorod testvérei
ittak ettek mulatoztak
porban füstölgött az aszfalt
De te hűtlenül eltüntél
Kormos Pista mellé ültél
Kondor Béla mellé ültél
Szabó Pista mellé ültél
Simon Pista mellé ültél
Ma értettem meg halálod
ki álmomban élő voltál
Földi füvek kizöldellnek
égi csillagok tüzelnek
vízi halak víz hártyáját
orrukkal törik luggatják
balkánod szürke gerléi
röpdösődnek cicerélni
kiscsikók anyjuk becézni
az ég a vizeket kérdi
föld a holtat miért érti
halott meg a földet kéri
mért nem lehet már kinézni
a nélküled jött tavaszra
soha-soha új tavaszra
én meg László tőled kérdem
szabad-e szemeddel néznem
aki édes bátyám voltál
halott apánk helyett voltál
mígnem te is halott voltál
édes játszótársam voltál
szerető ítélőm voltál
felsőbb egyetemem voltál
Fogjuk be azt a vad csődört
el a szőllősi szabóhoz
rendeljük meg új ruhádat
aranysújtásos selyemből
gombjait fekete könnyből
ahogy szakadnak szememből
egyetlen nagy pofonodtól.

 

 

 

Ott valahol

Kék ég, alulról nézvést a zsúfolt szilvafán át
hiányzik-e vagy éppen ott él valaki messze
kéksége van meg könnyen elszálló szivarfüstje
a szilvák kék egéből fújja füstkarikáját
fölgyűrűzi a földet mint a Szaturnuszt az Isten
aztán gyűrűs szivarját eloltja a kupámon
hiányzik-e vagy éppen úgy teszi hogy ne fájjon.

 

 

 

Megyek élő testvéremhez

Reguly Antal emlékére

 
Bakony-erdő sűrűjéből kiszakadok,
bal zsebemben falevelet őrizgetek,
a világon végig,
testvéreim bal zsebéig
megyek, futok, táncolok.
Nincsen levelemre írva semmi sem,
minthogy nincsen írás baljós szívemen,
planétái kilenc fényét
őrzi a jég, akár gazda az erszényét,
úgy a szívem, levelem.
Medve-bunda gunnyaszt rajtam,
jaj, a hírem meg ne fázzon,
nyelvem alá teszem őt,
jobb kezem szívem fölötti,
nyelvem most tanul köszönni.
Jó napot! Jó napot!
Reguly Antal vagyok.
Galléromon jégcsapok,
ha nem megyek, megfagyok,
megyek élő testvéremhez,
cirbolya-fenyvesben áll,
ebcseresznyés úton jár.
Előttem szánom páros lófara,
mögöttem farkasok habos fogsora,
mögöttem a haza,
körülöttem az elveszett haza.
Mordul a jég, szövetkezik a hóval,
rémlő az ég sörétté sűrült hóval,
fortyognak medvék álmai.
Láttyátuk feleim szümtükhel,
mik vagymuk.
Isa pur es homuu vogymuk.
Megérkeztem, nem értetek meg engem,
engem, ki mégis értetek születtem,
hulló leveletekért.
Bakony-erdő sűrüjéből kiszakadtam,
ott százat, itt százezreket szánoztam,
mielőtt meg nem haltam,
irományomba pólyáltam magam,
gyönge testemet fagyos papír-repkénybe csavartam.

 

 

 

Az ő nagy barna szemében

Csucsa alatt októberi esőben
a Körös, mint a bélcsavarodás,
mint az ország eltűnőben, visszajövőben,
de forrásától tudja a Tiszát,
valaki néz a rohasztó időben,
lát romkirályt és romkirályleányt,
Ady Endre,
csucsai méltóság,
s ott jár egy árnyék cserkészvezér-fővel,
nem ül le saját asztalához Boncza Mikulás.
Ne is üljön, mert Ady úr az Úr,
utolsó árpádházi király,
utolsó költő, végső kálvinista,
de televény a magvető cipőjén,
de vörös borral véresített abrosz,
kimoshatatlan, akár Ágnes asszony
vászna a Sebes-Körös jobb felén,
Ady Endre,
haláloságyi zsenialitás,
fehér fityulás túlvilági nők
mellére szálló költemény,
akit hiába ér tetten a piktor,
dísztemetés, tor.
Nem azért jött, mert paszományos menték
alkonyatát pipázta volna át,
nem hogy nepper, tollas svihák,
századeleji minnesänger énekelje a tavasz
bimbaját,
nyisson új szóbazárt,
Ady Endre,
Nagyvárad, Káptalan utca 10,
ahogy vonata Párizsba visz,
aláveti magát Latinovits.
Nagy szeme barnájában,
ahogy kiköthetem tekintetemet,
száz év óta,
ahogy nem ereszt,
követ a teste,
vagy kísérem, mint árnyékát a láb,
Ady Endre,
szilágysági láp,
ahogy ebbe a nagy barna szemgödörbe
belehullok, mint könnycsepp a gödörbe,
ott ragyogok,
míg el nem száradok.

 

 

 

Idézem Alexandr Blokot

A szalon tükre megrepedt magától,
a kristályváza eltörött,
valaki meghal, mondják, a családból,
öreg vagy újszülött?
vagy éppen Krisztus tükörképe?
vagy kristály-dekadenciánk?
Szemünk sugara összetépve,
rongyos a Miatyánk.
Oda se neki! – legyint Balmont,
Andrej Belij, mint egy hiúz,
nézi azt az ó-bársony sezlont:
Zinaida Hippiust.
Bársony puhog, a fényes szamovár
lohog, a kandalló tüzel,
a könyvtár, mint szláv sziklavár
cirillikák rózsafüzér-férgeivel.
Magától reped hó alatt a jég,
valami meghal a hazából,
szalon vagy kocsma? nem is tudja még
a hócsatakos fekete kabátból
Alexander Blok, Mengyelejev veje,
a fölfedezetlen elemből
föltámad s bukik a mélybe le,
hol kocsmalárma gőzöl,
összehúzódik a tangóharmonika,
kitágul a nagy rózsaszínű lárva.
Krisztus nevében gyertek a muriba,
e vöröslámpás mulatságba!
Cafkák közül „Ljuba! Ljuba! Ljuba”!
kiáltja, míg a konflisáig ér el,
hóvihar sáljába csavart kocsisa
vagyonért fuvarozza címére.
Hova, hova, te, elvesztett Ljuba?
mindegy, de itt már olyan mély a kórság,
esik a hó, egy ország búcsúja
fehéríti a lovak orrát.

 

 

 

Korong utca 6.

József Attila ablakából
nem néz ki senki,
ki élhet most a csöpp szobában?
Remete-lélek, vagy egy hetvenötéves
kalapos agg, mindenségbe békült ideg?
Így néz rám az ablaküveg
az álmodó toronyszobából,
félárbócra ejtett magasság,
nyárvégi szénapadlás-ábránd
kínálja megváltozott életemet.
Ősnyomtatvány, családregény,
félórás szundítás a priccsen,
tyukhúrszedés lehetne sorsom.
Mért adtad ezt a szörnyű mesterséget, isten,
hogy válasszak közted s magam között,
ha föltámadó ködmönöd
csücskéhez föl nem érek?
de mindig csak lábujjhegyen,
fölfelé kapkod jobb kezem,
József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd
a koránkelők megváltása végett.
A Korong utcai ablakból
nem néz ki senki,
hát nézem én a semmit,
amit egy rigó sötét röpte megáld,
aztán ideje tovább menni.

 

 

 

Kedves D!

Ez a sok körémnyüzsgő hangszer,
gépszavú színészek tüsténkedése,
zuhany-zuhogás, konyhai csendülések,
fölöttem és alattam más életek takarítása,
rekamié-láb r-betűvel kezdődő igéje,
amit nem tudok kifejezni,
s az alkonyatban fölgyulladt kórház,
tűzoltóautó, de nem arrafelé,
hiszen az idegsebészet boldog,
a reggeli köd elszabadult repülői
mint a versenypályáról, itt dörögnek fölöttem,
s a fekete fák kivirágzandó csontváztürelme,
belül pepita minden,
vibrálok ettől a sok kiolvasatlan könyvtől,
konyhaflasztertől, írógéptől, hírektől,
kedves D! üdvözlöm a tündérvölgyi társaságot,
pincétek déli ablakait,
elmegyek nemsokára pinceszerre,
én leszek az az ablak, aki a szegény síkság
fölött számolja a Nap perceit, a felhők
vonulását, így telik nappali gondom,
s borosan belesötétedek az éjszakába,
aztán én is felejtek napot és éjjelt,
s másnap újra átengedem magamon a múlandóságot,
akár a pinceablak, akár ti, lenti robotosok,
fönti öreg gyerekek játékos társasága,
hegyetek magasáig ér föl egyetlen léptetek,
szomjas a kis demizson, türelmetlen
a kibontatlan tündérvölgyi zászló,
nem országzászló, nem a világesemények lobogója,
a hegy spekulál,
én meg abban sem vagyok biztos, hogy a kialudt vulkánok
nem törnek-e ki egyszer,
láván sül majd a szalonna,
kén gőzölög a forraltborból,
elmegyek nemsokára az ösvény csatatér egérútjain,
mi lett a nyárból, kedves D!
mi lett a hóból, mi lett mindenből, ami volt?
megjött-e a tavalyi cinkéd? és a virágok?
s majd bemocskolom alant kantündér-nagykabátom félkiló
sárral, másnap esendőbb leszek a világnál,
esendő svejci sapkád a bicikli-nyergen,
te meg én a sötétkék vasutasok árnyékában,
karácsonyfával utaznak elsőosztályon
lelketlen hideg falujukba,
sem itt – most szombat délután
sem ott – most szombat délután,
akár érted semleges zászlód,
értem szentülő családom,
mégis fölöttem a légifolyosó,
a tető holdi tája fölötted mégis,
mi lesz itt, ha a nagy bazaltbányász újra megjelenik,
s megtették dolgukat a berepülő pilóták?
addig is áldjon minket az isten,
kedves D! köszöntöm utadat a Tündérvölgybe,
ganyézz a szőlővirágért, rizlingbogyóért,
talánt talánért, akkor is, ha,
mások megvennék a teliholdat,
a napfogyatkozást bezárnák álomi garázsukba,
de nekünk fönt a hold, márcsak
Krisztus hiányzik alóla az Olajfák hegyén,
nem baj, ha a nap nem enged magába nézni,
mégis látók vagyunk nagy vakságunkban,
hozzád mennek a kincs-gyűjtők,
te vagy a birtokos, ne add ki árendába se,
egy éjszaka is hosszú telihold nélkül,
ha egy pohárral vendégeskedel nekik, holnap
borús az ég, ha ráadással, nincsen azután,
oh, mondanám most, mint fohászkodók
égre tárt karral, oh!
ne vendégelj kufárokat, szarjelző készüléked,
s lázmérőd otthon ne feledd!
furcsa február ez megint, mindig
olyan furcsa az idő, áprilisi hőmérséklet,
akkor meg verselhetek a havazásról,
unok ilyen természetet kísérni,
de ő nem unt meg engem, belegyömöszöl
a tavaszban posztómba, pedig én mezítláb
akarok járni, kigombolt fehér ingben,
virágporos fehér pantallóban,
jégkorszak minden évben sivataghővel elkeverve,
s a szilveszteri trombitákra
okádott múlt a kujtorgó kutyáknak,
alkalmas vagyok az alkalmatlanságra,
többet nem mondok rekviemet, hátha
megsértődik a halál ekkora szemtelenségen,
s nem hal meg senki,
Kedves D! elmegyek nemsokára,
én leszek az az ablak, aki a szegény síkság
fölött számolja a Nap perceit, a felhők
vonulását, így telik nappali gondom,
azután elsötétítek.

 

 

 

Zöld szoba

Ma délután az erdő megtalált,
ajtón, ablakon zörgettek a fák,
elől a redves, kehes, hasadt fűzfa
újzöldnek mutatta be magát,
akár egy zöldre festett elefánt,
akiről még habokban hull a festék,
ormánya, füle csupa rücskös vénség,
mégis újzölden mutogatta magát,
a többiről nincs is mit mondanom,
erdő volt, fű, fa, virág és bokor,
meg egy boglárka gomblyukamba tűzve,
én délutáni sárga csillagom,
meg egy ökörszem elpityeredőben,
s én csörtettem ebben a zöld erdőben
a kicserélt berendezés között,
míg a sötétség kipakolta tőlem.

 

 

 

Csontig-haza

Évente vesztek erdőt, vizet,
szülőfalum elesve,
tilos utak a Bakonyban,
engedély kell a Balatonhoz,
mindennek emlékképe csak,
mely álmaimban könnybe oldoz,
mint visszanéző Lear király:
mit ér, ami még megmaradt?
A tavasz nem tavasz!
és igy tovább a többi évszak
szólítatlanul hagynak el,
Dunán a hajók lefelé.
halak, sirályok, vándormadarak,
szerelmek, társaságok,
csontig csonkuló hazám
még luxus-börtön,
ablakomon sárgáll a függöny,
rádió szól, de vakít a papír.
Mellettem csonkuló családom,
kezemet nézegethetem,
szív-ütememre lélegezhetem,
bár megzörren egy pillanatra,
mint babakocsi piros kereke gödörben,
fülelhetem, szűkülő körömben
hogy szuszognak a hódítók,
hozván hegyeim tölgyszagát,
könyökük, térdük sírmohás.
Míg leszek csontomig kopár,
míg koponyámba költözöm,
kérek csak annyi engedelmet,
míg mihez van közöm,
nem olcsó föld-felesleg.

 

 

 

Új s újabb évre

Nézem a képem, mikor tiszta voltam,
mikor még csodás jövőmre gondoltam,
nézem a képet, aki néz valahová.
Nem az emberek szűk istállójába,
buta tehénre, leláncolt bikára,
de Ezékiel ékköves gépezetére.
Nézek az égre, milyen madarak szállnak?
Nézek régi szemembe, árnya az ifjúságnak,
ismerős gerlék, ülve, a madarak.
Mit kellett azóta ábrándoznom,
nevethessenek rajtam, a bolondon,
vagy szavaikkal megkövessenek?
S hogy szívemet hajnalban tépjem széjjel,
maradjak olyan sötét, mint az éjjel,
kinek már nem lesz nappala.
Apám élt nyolcvan évet, én meg
fele időmmel legyek ily kiégett,
ilyen ostoba-mostoha?
Ki veti el az árpát márciusban,
ki arat péterpáltól szakadatlan,
októberben a répát ki hordja haza?
Kiégetett, akár az üres korsó?
Mégis magamhoz maradok hasonló.
Nézem a képem, mikor tiszta voltam.
Tisztább vagyok most is az élő tűznél,
fölszállhatok, akár a felnőtt tündér,
sármom növeszti szárnyamat,
– mondom, hogy éljek, élve gyanakodjak,
ne mint sírjukban epedő halottak
magukért, jobb magamért.
Nézem a képem, mikor tiszta voltam,
mikor még csodás jövőmre gondoltam,
nézem a képet, aki néz valahová.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]