Az első hó
| Mikor az első hó lehullott, |
| mikor a dél-afrikai menet |
| kitalálta a tüzet remegve, |
| úgy állok jövendőm előtt, |
| úgy gyújtok tüzet, húst sütök, |
| sült tökkel eszem a húst, |
| Meg ne nyúzd! meg ne süsd! |
|
Ebben a függőlegességben
| Ebben a függőlegességben, |
| a balatoni őszeleji fényben |
| vagy egy akasztott betyár |
|
| Mintha fejsze vágta volna |
| lábujjhegyen, befog a végtelen, |
|
| magasságból mélységig eltűnődnöm? |
| Itthon vagyok-e ezen az őszön? |
| engem is vár a Fekete-tenger, |
| becsapott garda-raj vagyok? |
|
| Még Afrika is várna engem, |
| Fejemnél fecskék gyülekeznek, |
| disszidáljatok már előlem |
|
| károg a varjú, mintha várná |
| széljelző alkonyati tűzben. |
|
| Leülök sötétkék kérdőjellé. |
| Senki sem kérdez, csak a víz |
| pontoz körül vakká, süketté, |
| oda a szárcsák kvártélyára, |
| vízszintesen vinne a víz, |
| hogy már valaki jusson át |
| aranyhídján a Somogyi partra, |
|
|
Csodálkozom
| Újra légifolyosó alatti élet |
|
| Nem gondolok a magasságra |
|
| Csodálkozom hogy nem esett |
|
| egy rozsdásfarkú repülőgép |
|
|
Napvilág
| Én meg itt az emelvényen, |
| holdból süt le néhány holdam. |
| kalapom nincs, hát nem ázik, |
| büszke csizmám sincs a sárig |
| elvisz pénztelen adósnak. |
|
| Nyárfa kukacvirága araszol mellemen, |
| fűzfa gyönge fátyla gondozza a fejem, |
| micsoda békesség az ember léte nélkül! |
|
| ragadt rangomat most lerázom, |
| hadd essenek csontcsillagok, |
| gyűjtsék össze gyerekeim, |
| mert sok a földalatti csont, |
| ha fönt még a csontcsillagok. |
| a hímrigónak sárga csőre van, |
| s nem holló, aki fölöttem száll át, |
| a napvilágban jól érzem magam, |
| nem mint a penészes rakéták, |
| ó, egyik fám kukacvirága, |
| míg húsom oda nem mohásodik. |
|
| Zöldellve hűl a kiürült fazék, |
| fekete bársonyban vagyok, |
| megfújom nappalom trombitáját, |
| korahajnalban rámvilágít a szemközt, |
| zöldellve hűl a kiürült fazék, |
| csak ne az autó alá másszon. |
| várhatom, mikor lesz a puccs. |
| Olyan békés ilyen sorokat írni, |
| már csak a napot estig kell kibírni, |
| aztán tovább az éjszakával bagzó alkony |
|
|
Adalék
| Rövid az éjjel, mintha éppen kezdeném, |
| ábrás zugában zsebmetszőként jár a fény, |
| álarca füst, a körmeéle kőkemény, |
| mintha csak ez a pince volna otthona. |
|
| Megtudtam ezt is, akartam valamikor, |
| most mint a ringyó ringat áramán a bor, |
| nevetésemből nyíló fogsorom, vigyor, |
| vagy a halottak mennybe szálló mosolya? |
|
| De így csak akkor fogalmazgatok, ha már |
| az eső reggel otthonomban rámtalál, |
| lombsátor züllik, mint elázott ruhatár |
| plattyog az utca. Gyerünk vissza amoda |
|
| Vese hasítja kétfelé a derekat, |
| máj zuborog és emlő, here leszakad, |
| mit érez ebből, mikor viharban az agy? |
| még a pofon se fáj, csak másnapi nyoma. |
|
| Hajnalban nyit a Bosnyák-téri nagypiac, |
| Kiss néni süti legjobban az oldalast, |
| jönnek és mondják, ki vagy, mi vagy, mit akarsz? |
| Befeküdnék egy halom rózsakrumpliba. |
|
|
Zuglói kocsmák
| Az Amerikai út és a Korong |
| utca sarkán a Csalogató, aztán |
| a Thököly úton az Aranyhal, |
| a Mexikói út sarkán a Vadász, |
| hátul a Juci meg két mocsok |
| italbolt, s középen a Columbus |
| utcai villa alján a válogatott |
|
| Egymásba keverednek, a főnevek berúgnak, |
| japánakácos Amerika, József |
| Attila-kisded, meg a fekete |
| szakácsnő pirított hagymaszagú |
| bőség, kurucok, akvárium és Puskin, |
| kétcsövű puskára méltók vadvacsorája, |
| s Juci asszony, „most is azt aranyom?” |
| aztán a hajó feneke, nem a columbusi |
| „föld!”, s a válogatott balszélső |
| törzsvendégei, nyugállományú rendőrtisztek |
|
| Étel és italféleségek! A Csalogató |
| Attilát nem csalogatná, nem lenne |
| pénze fröccsre, émelyít különben is, |
| mint az édeském Jolánka, hi-he, |
| „maga az embéegyben játszik művészkém”, |
| alma a pult mögött, haltalan Aranyhal, |
| kedélytelen, Krúdy és Berda |
| elkárhozott marhapörköltjei, hagymás |
| rostélyosai, menjünk tovább a Juciba, |
| habcsók, lengyel sör, Poldi |
| a nyolcvanötéves zsidó kirschwasser mellett |
| zoknit, gatyát kínál, tovább, oda |
| ahol a húspogácsába beledaráltak |
| minden nyomort, táplálja önmagát, |
| két razzia között, akár csak az az élet, |
| csúsztatva szemeltrizlinggel, a Vadásznál |
| a vak zongorista hazamegy éppen |
| hegedűsével, „záróra kedves vendégek! |
|
|
Én piciny fölszabadulásom
| nem elítéltek tolakodnak, |
| a villamos is eltűnő derű, |
| sikoltoz, derülnek a robotosok |
| a kocsmakertben, ő piciny |
| fölszabadulásuk az enyém, |
| korsó lassúdan apadó habja fölött, |
| kutyát nem lehet sétáltatni mogorván, |
| gyereket öltöztetni unottan, |
| idomai minden napszakban, |
| járásuk változatai, nagyléptűek, |
| pipiskedők a tűsarok fölött, |
| amint mellükkel ütköznek a térrel |
| csicsegésüket nem utálom, |
| vígjáték a vének veszekedése, |
| nem érdekes az újság csak az |
| elvált falevelek találkozása, |
| kotló gerlém fölött, madár-anyóm |
| majd elhagy búcsú nélkül, |
| s minden olyan mint régen. |
|
Mintha vidámak lennénk
| micsoda vidámság a télben, |
| billegés, bukás, pityergés, |
| varjak díszelgő repülése, |
| a tíz fokos hidegben, mintha |
| szivecskéjükben fagy nem is ketyegne, |
| ha mosolygósra görcsölöm az arcom. |
|
Az utolsó paraszt kivonulása
| Már csak én tudok szólni róla, |
| érett kukoricását átkozom: |
| ne szaggattasson, ne verettessen sorra, |
| ha elesik, fölállhasson alóla! |
| Kukoricása sárgán megbosszulja, |
| irigykedik, arcába belevág, |
| hogy körméből vérzik az ujja, |
| eszik a lófogú kukoricák. |
| Nem szüret ez, nem is törés, szedés, |
|
| Rohadt arany, jaj, te átkozott vénség! |
| Az októberi dél lehetne jó is: |
| 25 fok meleg, háborítatlan mély ég, |
| mezei zöld fa koppintgatja dióit, |
| fácán surrog, a gulya gömbölyög, |
| gurgula döge itt már trón lehetne, |
| ráülhetne anyám s ez a dög |
| De itt a kényszer aranymáza summáz, |
| rabszolga ő, ha nem paraszt, se summás. |
|
| fölszedte, lemászott, kiszedte, |
| tüzet köpött ólat pusztító nyestre, |
| vértelen csirkéit megette. |
| Vége, ha az utolsó sornak is vége, |
| aztán pakolást hoz az este |
| fájdalmas Szent Erzsébet képe. |
|
|
Küldjél csomagot
| Küldjél csomagot olyan kosárban, |
| minek vesszejét én vágtam, |
| én veszem át, ha jön a postás. |
|
| Tedd bele az akácos nótát, |
| dió kis agyát, apám csontját, |
| nagyfiad velejét, könnyeidet dunsztos üvegbe |
| savanyított ringlóval keveredve, |
| tedd bele, add föl a postán. |
|
| megrágom, lenyelem, kihányom |
| múltunk utolsó csomagját, |
|
|
Sárgában feketében
| Ne szállj le fekete madár |
| fölosztottam a temetőket, |
|
| mert te rám nem figyelgetsz, |
| rászállsz a sárga lombú fára. |
| Cigarettázom, eszem, megfigyellek, |
| ráköhögök ingem gallérjára. |
|
| Elvesztettem fekete madár |
| mindent, mi kellett volna, |
| mellettem úgy szakadt le a nyár, |
| Ne szállj le fekete madár |
|
|
L. Z.-nak, 8636. Balatonszemes
| Zoltán! olyan boldog vagyok, |
| és azt is tudom, hogy hiába mondom, |
| elvetemült árvaságomban ragyogok, |
| gondtalan gondolat a gondom. |
|
| Zoltán! Most hadd magázzam önt, |
| szeretném kilakkoztatni cipőjét |
| olyan hegyesre, mintha ölt |
| volna és lábáról lebillegne önként. |
|
| Zoltán! Most hadd tegezzelek, |
| ahogy a madár beszél a virággal, |
| gomblyukamban trombitát viselek, |
| nem zenélhetek trombitámmal. |
|
| Zoltán! Megtudtuk, hogy a test |
| üres tartálya a halálnak, |
| s a halál, mint tündökletes |
| meteor, ebbe az üres tartályba támad. |
|
| pocsolyában hófehér lábbal |
| kiáltok, bár fölösleges – |
|
| Zoltán! Hadd mondjam, hallod-e? |
| Isten, ha vagy, engedd meg nékem, |
|
| kirurgusok közt erre-arra, |
| bicegve, mint egy csontváz, |
| érdemrendekkel megvasalva. |
|
| midőn a koponya beszélhet |
|
| Eltévedt hajdani lovasnak, |
| Láncolt lelkei riadoznak.” |
|
| erre az asztalszéli létre, |
| oly pontosan tudjuk okát, |
| hogy nem tudjuk, minek jött létre. |
|
|
Alkalom voltam
|
Huszárik Zoltánnak
| Már azt se látjuk látszani, |
| Csak kéményseprő, zólyomi |
| Balassi-fatty leszármazottja, |
| csak Tátra gondoltat hajdani |
|
| érzem, olyan bandában húzok, |
| hol lenyúzott gyötrelmeket, |
| csontokat esznek a hiúzok. |
|
| Mondtam ezt én, vagy voltam én? |
| Bár mindig élettel vetekszem. |
| Alkalom voltam, mint a vér, |
| vérből lettem disznóölés, |
| véremet dermeszti a reggel, |
| fröccsei, vörös sziporkái, |
| s a sziklákon jégből a kés, |
| fenyőrigók Csontváry-áriái. |
|
|
Mégcsonkább családi kör
| mondtam – de már ő se ő se |
| egyszer elvette az ország |
| lehullt kezéből leroskadt |
| s én mint a Három Királyok |
| csillag nélkül nem találok |
| gyász füstjébe hang hangjához |
|
| László! éppen két hónapja |
| László! éppen két hónapja |
| hirtelen mint hulló hajszál |
| mint kisgyerek bölcsőjében |
| mintha csak aludnál éppen |
| tettél-vettél szép sorjába |
| de már senkinek se szóltál |
| de már ott senki se szólt rád |
| aztán csöndben elindultál |
| mintha csak haza indulnál |
| feléd édes-testvér joggal |
|
| Menjünk akkor vacsorázni! |
| porban füstölgött az aszfalt |
|
| mért nem lehet már kinézni |
| én meg László tőled kérdem |
| szabad-e szemeddel néznem |
| halott apánk helyett voltál |
| mígnem te is halott voltál |
| Fogjuk be azt a vad csődört |
| ahogy szakadnak szememből |
| egyetlen nagy pofonodtól. |
|
|
Ott valahol
| Kék ég, alulról nézvést a zsúfolt szilvafán át |
| hiányzik-e vagy éppen ott él valaki messze |
| kéksége van meg könnyen elszálló szivarfüstje |
| a szilvák kék egéből fújja füstkarikáját |
| fölgyűrűzi a földet mint a Szaturnuszt az Isten |
| aztán gyűrűs szivarját eloltja a kupámon |
| hiányzik-e vagy éppen úgy teszi hogy ne fájjon. |
|
Megyek élő testvéremhez
|
Reguly Antal emlékére
| Bakony-erdő sűrűjéből kiszakadok, |
| bal zsebemben falevelet őrizgetek, |
|
| Nincsen levelemre írva semmi sem, |
| minthogy nincsen írás baljós szívemen, |
| őrzi a jég, akár gazda az erszényét, |
|
| Medve-bunda gunnyaszt rajtam, |
| jaj, a hírem meg ne fázzon, |
| jobb kezem szívem fölötti, |
| nyelvem most tanul köszönni. |
|
| ha nem megyek, megfagyok, |
|
| Előttem szánom páros lófara, |
| mögöttem farkasok habos fogsora, |
| körülöttem az elveszett haza. |
|
| Mordul a jég, szövetkezik a hóval, |
| rémlő az ég sörétté sűrült hóval, |
| Láttyátuk feleim szümtükhel, |
| Isa pur es homuu vogymuk. |
|
| Megérkeztem, nem értetek meg engem, |
| engem, ki mégis értetek születtem, |
|
| Bakony-erdő sűrüjéből kiszakadtam, |
| ott százat, itt százezreket szánoztam, |
| irományomba pólyáltam magam, |
| gyönge testemet fagyos papír-repkénybe csavartam. |
|
|
Az ő nagy barna szemében
| Csucsa alatt októberi esőben |
| a Körös, mint a bélcsavarodás, |
| mint az ország eltűnőben, visszajövőben, |
| de forrásától tudja a Tiszát, |
| valaki néz a rohasztó időben, |
| lát romkirályt és romkirályleányt, |
| s ott jár egy árnyék cserkészvezér-fővel, |
| nem ül le saját asztalához Boncza Mikulás. |
|
| Ne is üljön, mert Ady úr az Úr, |
| utolsó költő, végső kálvinista, |
| de televény a magvető cipőjén, |
| de vörös borral véresített abrosz, |
| kimoshatatlan, akár Ágnes asszony |
| vászna a Sebes-Körös jobb felén, |
| fehér fityulás túlvilági nők |
| mellére szálló költemény, |
| akit hiába ér tetten a piktor, |
|
| Nem azért jött, mert paszományos menték |
| alkonyatát pipázta volna át, |
| nem hogy nepper, tollas svihák, |
| századeleji minnesänger énekelje a tavasz |
| Nagyvárad, Káptalan utca 10, |
| ahogy vonata Párizsba visz, |
| aláveti magát Latinovits. |
|
| ahogy kiköthetem tekintetemet, |
| vagy kísérem, mint árnyékát a láb, |
| ahogy ebbe a nagy barna szemgödörbe |
| belehullok, mint könnycsepp a gödörbe, |
|
|
Idézem Alexandr Blokot
| A szalon tükre megrepedt magától, |
| valaki meghal, mondják, a családból, |
|
| vagy éppen Krisztus tükörképe? |
| vagy kristály-dekadenciánk? |
| Szemünk sugara összetépve, |
|
| Oda se neki! – legyint Balmont, |
| Andrej Belij, mint egy hiúz, |
| nézi azt az ó-bársony sezlont: |
|
| Bársony puhog, a fényes szamovár |
| a könyvtár, mint szláv sziklavár |
| cirillikák rózsafüzér-férgeivel. |
|
| Magától reped hó alatt a jég, |
| szalon vagy kocsma? nem is tudja még |
| a hócsatakos fekete kabátból |
|
| Alexander Blok, Mengyelejev veje, |
| föltámad s bukik a mélybe le, |
|
| összehúzódik a tangóharmonika, |
| kitágul a nagy rózsaszínű lárva. |
| Krisztus nevében gyertek a muriba, |
| e vöröslámpás mulatságba! |
|
| Cafkák közül „Ljuba! Ljuba! Ljuba”! |
| kiáltja, míg a konflisáig ér el, |
| hóvihar sáljába csavart kocsisa |
| vagyonért fuvarozza címére. |
|
| Hova, hova, te, elvesztett Ljuba? |
| mindegy, de itt már olyan mély a kórság, |
| esik a hó, egy ország búcsúja |
|
|
Korong utca 6.
| ki élhet most a csöpp szobában? |
| Remete-lélek, vagy egy hetvenötéves |
| kalapos agg, mindenségbe békült ideg? |
| az álmodó toronyszobából, |
| félárbócra ejtett magasság, |
| nyárvégi szénapadlás-ábránd |
| kínálja megváltozott életemet. |
| Ősnyomtatvány, családregény, |
| félórás szundítás a priccsen, |
| tyukhúrszedés lehetne sorsom. |
|
| Mért adtad ezt a szörnyű mesterséget, isten, |
| hogy válasszak közted s magam között, |
| de mindig csak lábujjhegyen, |
| fölfelé kapkod jobb kezem, |
| József Attila-dac, sótlan Hölderlin-ebéd |
| a koránkelők megváltása végett. |
| amit egy rigó sötét röpte megáld, |
| aztán ideje tovább menni. |
|
|
Kedves D!
| Ez a sok körémnyüzsgő hangszer, |
| gépszavú színészek tüsténkedése, |
| zuhany-zuhogás, konyhai csendülések, |
| fölöttem és alattam más életek takarítása, |
| rekamié-láb r-betűvel kezdődő igéje, |
| amit nem tudok kifejezni, |
| s az alkonyatban fölgyulladt kórház, |
| tűzoltóautó, de nem arrafelé, |
| hiszen az idegsebészet boldog, |
| a reggeli köd elszabadult repülői |
| mint a versenypályáról, itt dörögnek fölöttem, |
| s a fekete fák kivirágzandó csontváztürelme, |
| vibrálok ettől a sok kiolvasatlan könyvtől, |
| konyhaflasztertől, írógéptől, hírektől, |
| kedves D! üdvözlöm a tündérvölgyi társaságot, |
| elmegyek nemsokára pinceszerre, |
| én leszek az az ablak, aki a szegény síkság |
| fölött számolja a Nap perceit, a felhők |
| vonulását, így telik nappali gondom, |
| s borosan belesötétedek az éjszakába, |
| aztán én is felejtek napot és éjjelt, |
| s másnap újra átengedem magamon a múlandóságot, |
| akár a pinceablak, akár ti, lenti robotosok, |
| fönti öreg gyerekek játékos társasága, |
| hegyetek magasáig ér föl egyetlen léptetek, |
| szomjas a kis demizson, türelmetlen |
| a kibontatlan tündérvölgyi zászló, |
| nem országzászló, nem a világesemények lobogója, |
| én meg abban sem vagyok biztos, hogy a kialudt vulkánok |
| láván sül majd a szalonna, |
| kén gőzölög a forraltborból, |
| elmegyek nemsokára az ösvény csatatér egérútjain, |
| mi lett a nyárból, kedves D! |
| mi lett a hóból, mi lett mindenből, ami volt? |
| megjött-e a tavalyi cinkéd? és a virágok? |
| s majd bemocskolom alant kantündér-nagykabátom félkiló |
| sárral, másnap esendőbb leszek a világnál, |
| esendő svejci sapkád a bicikli-nyergen, |
| te meg én a sötétkék vasutasok árnyékában, |
| karácsonyfával utaznak elsőosztályon |
| lelketlen hideg falujukba, |
| sem itt – most szombat délután |
| sem ott – most szombat délután, |
| akár érted semleges zászlód, |
| mégis fölöttem a légifolyosó, |
| a tető holdi tája fölötted mégis, |
| mi lesz itt, ha a nagy bazaltbányász újra megjelenik, |
| s megtették dolgukat a berepülő pilóták? |
| addig is áldjon minket az isten, |
| kedves D! köszöntöm utadat a Tündérvölgybe, |
| ganyézz a szőlővirágért, rizlingbogyóért, |
| talánt talánért, akkor is, ha, |
| mások megvennék a teliholdat, |
| a napfogyatkozást bezárnák álomi garázsukba, |
| de nekünk fönt a hold, márcsak |
| Krisztus hiányzik alóla az Olajfák hegyén, |
| nem baj, ha a nap nem enged magába nézni, |
| mégis látók vagyunk nagy vakságunkban, |
| hozzád mennek a kincs-gyűjtők, |
| te vagy a birtokos, ne add ki árendába se, |
| egy éjszaka is hosszú telihold nélkül, |
| ha egy pohárral vendégeskedel nekik, holnap |
| borús az ég, ha ráadással, nincsen azután, |
| oh, mondanám most, mint fohászkodók |
| ne vendégelj kufárokat, szarjelző készüléked, |
| s lázmérőd otthon ne feledd! |
| furcsa február ez megint, mindig |
| olyan furcsa az idő, áprilisi hőmérséklet, |
| akkor meg verselhetek a havazásról, |
| unok ilyen természetet kísérni, |
| de ő nem unt meg engem, belegyömöszöl |
| a tavaszban posztómba, pedig én mezítláb |
| akarok járni, kigombolt fehér ingben, |
| virágporos fehér pantallóban, |
| jégkorszak minden évben sivataghővel elkeverve, |
| s a szilveszteri trombitákra |
| okádott múlt a kujtorgó kutyáknak, |
| alkalmas vagyok az alkalmatlanságra, |
| többet nem mondok rekviemet, hátha |
| megsértődik a halál ekkora szemtelenségen, |
| Kedves D! elmegyek nemsokára, |
| én leszek az az ablak, aki a szegény síkság |
| fölött számolja a Nap perceit, a felhők |
| vonulását, így telik nappali gondom, |
|
Zöld szoba
| Ma délután az erdő megtalált, |
| ajtón, ablakon zörgettek a fák, |
| elől a redves, kehes, hasadt fűzfa |
| újzöldnek mutatta be magát, |
|
| akár egy zöldre festett elefánt, |
| akiről még habokban hull a festék, |
| ormánya, füle csupa rücskös vénség, |
| mégis újzölden mutogatta magát, |
|
| a többiről nincs is mit mondanom, |
| erdő volt, fű, fa, virág és bokor, |
| meg egy boglárka gomblyukamba tűzve, |
| én délutáni sárga csillagom, |
|
| meg egy ökörszem elpityeredőben, |
| s én csörtettem ebben a zöld erdőben |
| a kicserélt berendezés között, |
| míg a sötétség kipakolta tőlem. |
|
|
Csontig-haza
| Évente vesztek erdőt, vizet, |
| engedély kell a Balatonhoz, |
| mindennek emlékképe csak, |
| mely álmaimban könnybe oldoz, |
| mint visszanéző Lear király: |
| mit ér, ami még megmaradt? |
|
| és igy tovább a többi évszak |
| szólítatlanul hagynak el, |
| halak, sirályok, vándormadarak, |
| ablakomon sárgáll a függöny, |
| rádió szól, de vakít a papír. |
|
| Mellettem csonkuló családom, |
| szív-ütememre lélegezhetem, |
| bár megzörren egy pillanatra, |
| mint babakocsi piros kereke gödörben, |
| fülelhetem, szűkülő körömben |
| hogy szuszognak a hódítók, |
| hozván hegyeim tölgyszagát, |
| könyökük, térdük sírmohás. |
|
| Míg leszek csontomig kopár, |
| kérek csak annyi engedelmet, |
|
|
Új s újabb évre
| Nézem a képem, mikor tiszta voltam, |
| mikor még csodás jövőmre gondoltam, |
| nézem a képet, aki néz valahová. |
|
| Nem az emberek szűk istállójába, |
| buta tehénre, leláncolt bikára, |
| de Ezékiel ékköves gépezetére. |
|
| Nézek az égre, milyen madarak szállnak? |
| Nézek régi szemembe, árnya az ifjúságnak, |
| ismerős gerlék, ülve, a madarak. |
|
| Mit kellett azóta ábrándoznom, |
| nevethessenek rajtam, a bolondon, |
| vagy szavaikkal megkövessenek? |
|
| S hogy szívemet hajnalban tépjem széjjel, |
| maradjak olyan sötét, mint az éjjel, |
| kinek már nem lesz nappala. |
|
| Apám élt nyolcvan évet, én meg |
| fele időmmel legyek ily kiégett, |
|
| Ki veti el az árpát márciusban, |
| ki arat péterpáltól szakadatlan, |
| októberben a répát ki hordja haza? |
|
| Kiégetett, akár az üres korsó? |
| Mégis magamhoz maradok hasonló. |
| Nézem a képem, mikor tiszta voltam. |
|
| Tisztább vagyok most is az élő tűznél, |
| fölszállhatok, akár a felnőtt tündér, |
| sármom növeszti szárnyamat, |
|
| – mondom, hogy éljek, élve gyanakodjak, |
| ne mint sírjukban epedő halottak |
|
| Nézem a képem, mikor tiszta voltam, |
| mikor még csodás jövőmre gondoltam, |
| nézem a képet, aki néz valahová. |
|
|
|