Remetekerti szobor

Arkangyallá kövül az éjszaka, súlya, magától konduló harang szava, beroppantja az ablaküveget mész- márvány- sószaga. Fordított szakadék, világ repülőroncsaiból szobrozza föl magát az időn kívül, rettenetesnél túlibbá ezt a téli éjszakát. Még fagy nélkül is megfagyasztana, farkas se lenne, megenne farkasa, halhatatlanná dermeszt, a halál kínja ne hagyjon el soha, átszül, hogy mégis értelme legyen, gyilkossá tesz, bár élek bűntelen, deleje holdvilág-örvényei nem e világon történnek velem. Combjai között öngyilkos az anyaöl, feje fölött fekete füst sürül: szárnyashangyák belülről kivilágított rajzása a lidérc körül.