Csöndes fehér eső

Úgy indult, akár e vers, hosszú, csöndes ásitással, nem hirtelen, csak úgy omlott rá a földre, mint az ejtőernyő valami lassított filmen, és fehér gerezdjeibe rejtegette magvát. A fák félrehúzódtak volna, képtelen kapuk alá lépni, hát fölcsúcsozták magukat, zölddé festették az esőt. A járdák négerré nemzették az esőt, szűzzé tisztították az ablakok. Lenne még alkalom elmondani a zavart autókat, törtető makacs mozdonyokat is, s hova megy, aki elköszön? s a csuromvíz piacokon, ahogy a paprikák hasonfektükből fölállnak, lecsurgatják a cseppeket félrohadt deszkáikra. Lenne még alkalom. A törzsnél szelíden buslakodik a vad, lábát elfelejtette – vár. Vadászkabátok gumilehellete, irhák faggyas vérszaga szivárog át a függönyön. Esőben terel a gulyás, nélküle félnek a marhák. Hát ilyenformán lenne még – mégis én arról a nyárfáról gondolkodom, ki nekem rezeg már halálomig, s most virág- sugár- és madártalan beszélget az esővel; „Hiába nyirkosítasz minket, meglötyögteted kapcsolatainkat, mégis te ügyeltetsz arra, hogy alattunk halottak vannak és ég a fejünk fölött.”