Interjú Kondor Bélával

Á.: Te, földbe foszlott fej, fölösleges rágóizmokból, pépes       velőből fölszabadult koponya, végső tökéletesség,       piócamakacs hajszálereken, mikor téli talajba bomoltál       a legelső túli télen, s kiverte sód, véred, bolyhod és       ondód a temetőt, a tavaszt fölismerted-e? vagy még       mindig mint fűtetlen hétvégi házban fáztál, s hiába       melengetett a nap, aztán a nyár tetemek bűzével kerítve? K.: Á… Á.: Boldogított-e téleleji halálod,       örökké hűtötten a csöndben,       hogy nem foszlódsz el olyan hamar,       mint a túlérett körte? K.: Á… Á.: Van-e ott valami társaság? Tudom,       mindig azokkal társalogtál, akik       most jó barátaid lehetnek, Gábriel,       Rafael, Mihály satöbbi? K.: Á… Á.: Melyik csöndes, melyik hangos barát,       szárnyas és szőrös, koronás, keresztes,       ki engedelmes, szolgálatos, ki gőgös,       ki mos mindig kezet, kikezdhetetlen,       ki babrálja a szoknyát, vagy sirós,       ivós, ki szervez ezredet,       ármánykodnak-e még fölötted? K.: Á… Á.: Cigarettára gyújtasz, lángra hajolsz,       akár ahogy megnézem kockás inged,       bal hüvelyked, mintha skatulya lenne,       s meggyulladna jobbod mutatóujja,       szemed takarja szemüvegkeret,       hajad bárányfelhőjét szél fújja délre,       órádon kivehetetlen az idő, fölösleges –       fölvágysz-e még a régi hiú képre? K.: Á… Á.: S ha lekerülök, megkereshetlek-e,       mint az idősebb katonát, mutasd meg,       hogy rakjam össze a szerelésemet,       fekhelyet miféle módra vessek,       hogyan köszönjek istenem előtt? K.: Á…