Ó-Kisfaludy Sándor!

Irigyelt idill, szürettől és pipától, bazsalikomtól illatos, pedig megírta Eötvös Károly, micsoda rohamot kapott, mikor Szegedy Róza válláról karja ledobatott, sarkantyúzta a pamlagot. „Segítsd meg, Isten, új lovaddal”, habzik a tarkóm, mint a hajnal, érzem a bőrömet, timárok lesik szikével, felejthető haraggal, ténsuram, légy kirurgusom, lenyúzott testemet árokba ne dobjátok! „Segítsd meg, Isten, új lovaddal” Ady pusztájából feketén nyargal belém a szó, s nem „ülj mellém a kandallóhoz”, mikor bitóhoz rugdossák a betyárokat. Mégis fölvarrnám arany zsinóromat, könyökölgetnék kék mentében, mögöttem tempevölgyi rétem köpködné a virágokat. Szeretnék kék mentében még, arany zsinórban dülleszkedni, bal lábamat karddal fedezni, egy somfatörzshöz illeszkedni, ha Balatonba ér az ég, szeretnék élni még, hogy ne lehessen elfeledni.