Mohos tölgyfa árnyában

Vitéz, minden változatlan! úgy az árnyak enyhhelye, nympha ácsorog a habban, ha képzelet él vele, mint a patakparti ritkás bokorból fénylik a tisztás aranyverő műhelye. Én is levetem gúnyámat, bár nem csipkés, zsínoros, szívem-lelkem éppugy bágyadt, bőröm éppúgy sáppadoz, ah, mondom, és újra élek pillanatban kétszáz évet, szeretnek az állatok. Fa akartam volna lenni, fényen járó lódarázs, két felhő között a semmit összekötő szárnycsapás, virág, pillók, csak ne ember kínját kelljen elviselnem, bűnt és lelkifurdalást. Leszáll az ágra a szajkó, forog mozgó nap iránt, röpül az aranymálinkó, elvetemült kedvet szánt, mai szarvaspatanyomba kalaposodik a gomba, pók sző rajta kardigánt. Vitéz Mihály! te reménynek fattya, száll lelked fele gondolatom, mint a részeg pór boros lehellete, s mint a gyökéreres mélybe, e második anyaméhbe géniuszod alfele. Csorda gurulgat a völgybe, kutya csahog, fut, harap, repedt kolomp kesergője szól, mert itt az alkonyat, úgy nyilnak a rózsa-tőgyek, akár majd a fejőnőnek ringanak és habzanak.