Az ősz Mihálya

Tompa Mihály lelke bolyong az ég csalánzsákjában, döfködi, háborgatja, fehér páráját fujja át a durva vámon, az ázottszagú büdös mennyből Tompa Mihály lelkének nem lehet lejutni a parókiába, jaj, csizmatalpnyomos, hidegvizes folyosókon mászkálva gondolok magára, nem is tudom miért, talán csak mert ebben az őszben minden olyan, mint a huzamos kórság, a veranda olyan üres, mint a lehellet Emília asszony halála után, s a gyerek kóróvá sorvadása idején, kóró, bürök, csalán félig rohadva, költő, kálvinista pap vége Hanván, ágyi izzadtság, hurut elbitangolt birtok, mikor a behordatlan káposzta ráknál büdösebb, s az ember fia is hasonlatos a vaddisznóhoz, csatangol, túr, röfög, orrával szurkálja a másikat, talán ezért jutott eszembe, talán azért, mert félek, mert nem is ősz van, hanem január, nulla fok fölötti lét, lenyomva a sárig a köd, s a ködben én göthösen mímelem az énekest.