Téli délelőtt Budán

A kártyás házmestereket hiába keresem a kertben, lebújtak kisszékestől házuk barlangjába. A kerti asztal madáretető, a magvak és a bőrkék forró bögyökbe vágynak, oda, ahonnan olyan fájdalmasan csuklik a cinkék csipogása. Vörös emberke tűze fölött kuporog, tűze fölött az idő csontját rágcsálja. A kártyás házmestereket hiába keresném a kertben, ülnek a földben, kisszéken kártyáznak hahotázva. Házaim, házmestereim a fekete tábláról letörölve, utánuk csak a hideg krétamáza. Hazáim, vödörbe dobott címeim, elkallódott rangjaim átzsirosodva, kideresedve a szemét városvégi dombjain belehullottak gyűrődéseikbe. A kártyás házmestereket nem is keresem már a kertben, csak erre járok, aki a multját átaludta, kétoldalt égbe ásott vegyes árkok, temetőút az utca, az ablakok homályos sirkövére a jég ciprusát fölkarcolta, idegenek a névtáblák, lakások, kóválygok, mintha egy temetésre túl korán jöttem volna.