Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás beleköltözik lábamba, áthűti, összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok, utszéli Krisztusok fejét rohasztja belém, valahonnan a távoli szabad terek felől, jaj, tudom én, egy ismeretlen pillanatra időzített, mától figyelem vándorlását a húsban, elképzelem lebegését a hártyák között, ahogy átszivárog a csontok tulsó oldalára, s visszakúszik, helyet keres rövid nyugvásra, leveleket ragaszt egymáshoz, utjában savak tűhegye karcol szívemig, megnő kormos hordalékával, üszög utána, egy félbemaradt építkezés minden szenny-kátrány-forgács- mész-fröccsenése, csupán a megengedő mód, a nézhetem, az ihatom nyakamat behúzva, de nem állíthatom, foszlat- és űzhetem, s egyszer a kijelentő mód, akár a novemberi nyárfa vázammá válok én is, csak ez a köd püffeszt föl, a halálom, ordas, vaddisznócsorda leple, ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt, megdolgoztat, de nem tudom kinek, valami felém nyúló válltalannak, nincs fej odább, sűrüjét szerelem bimbója üti át, s visszahervad külön, külön, külön, s fölmagasúl a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak, karnyujtásra sem tudhatom, ki van, köde a hangnak, kutyaugatás.