Jól vagy?

1977
 

 

 

 

Végső

Ha minden kegyelmet eltékozolnék,
nem lenne másom, csak egy ing a vállra,
maradna még a májusi öröklét
tojássárgája,
a napos alkony, mikor a kutágas
árnyához vékonyodva fölrepülnék,
nem is itthon, talán Normandiában.

 

 

 

Következel? Következem?

Következel, következem…
Furcsa ellenség tizedel meg,
ha, ki majd rámlő, nem lelem.
Kivel is verekedjek?
Következel? Következem?
Elég a féltő jóslatokból,
mindenki méreggel itat,
aki jósol!
Ő az ellenség! Éji szörny
védi belül s nem őt harapja
e ketreccel közösülő
kentauri nagy macskafajta.
Rámerőszakol hangokat,
ismerős hangok a homályból.
Következel, következem…
Párnám négy levele lesárgul.
Akik elmentek túl korán,
mert életük egy zseniális
percébe beugrott a szörny,
élhettek volna mint a másik,
vagy akkor megtudták a titkot?
s most bölcsebbek az összeszabdalt,
bejegelt, fölpuffadt, lenyelt,
tavaszba szivárgó halottak,
hogy itt már élni nem lehet,
s én meg még naívan tekintem,
akár az anya gyermekét,
zöldbe zsendülő földgömbjét az isten,
hogy itt még élni érdemes,
valaki hosszú, tarka sála
alámterül, mint hosszú rét
kikericslángú parcellája,
valaki kigombolt gallérja
az én kigombolt kockás ingem,
valaki nőstényangyalt küld rám,
hogy a mennyekkel szeplősítsen,
valaki hamutalpú, kék
cipőkkel kirug a tavaszba,
valaki játékká lett mozdony-kerekét
levágott kezével nekem gurgatja.

 

 

 

Ha látod az év

Ha látod az év első levelét lehullani
állj meg ne légy űzött mikor nem űznek
nem ismered a föld szagát az ég szinét
a szél erejét se már csak verejtékedet
orcád tojását a vízben
sírtál és elsirattál
még minden veszteséged él
árnyukat óriássá növeszted
míg nélküled rajzanak más alá
bánatuk sem tiéd
Fösvény vagy
Áruhalmozó
Megromlik minden
meztelenül hadd lássanak a fák
lásd meg a fákat mikor az év első levele lehullik
kérdezd meg tőlük, mi lesz teveled
mit ér egy könnycsepp
harmat dér eső csont piros talaj
varangyosbéka ha turbánja sár
halottak rongya
s virágtányér az ősz előtt
kivilágított börtönablak utak rácsával
a megváltatlan lepkék fényőrületével
s te ki vagy?
nőért halhattál volna meg csupán
baleset sárgitott hazád
nem kéri véredet
csak eltart a jó nagybácsi

 

 

 

A nyitott ablak halála

Szél fújása
nyitott ablak halála
arcom jégtükrét
 
kirántja
 
bevágja
először rettenti ráncba
másodszor rásujt koponyámra
 
kirántja
 
bevágja
hideg szél
ágak kartácsa
hajamat
bőrömre váltja
ingem lesz
testem lángja
halálba készülő ablak halálra
recsegő lobogása
 
kirántja
 
bevágja
föntről kitörő üstök
kés a kitörött szájra
kigurult szemem füstös
elveszett látomása
leeső fülem elnémult trombitája
 
kirántja
 
bevágja
ó egybemaradt ráma ráma ráma hideg szél
nyitott ablak halála

 

 

 

Egyszerre a köd

Egyszerre a köd, akár a sajgás
beleköltözik lábamba, áthűti,
összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok,
utszéli Krisztusok fejét
rohasztja belém, valahonnan
a távoli szabad terek felől,
jaj, tudom én, egy ismeretlen
pillanatra időzített, mától
figyelem vándorlását a húsban,
elképzelem lebegését a hártyák
között, ahogy átszivárog a csontok
tulsó oldalára, s visszakúszik,
helyet keres rövid nyugvásra,
leveleket ragaszt egymáshoz, utjában
savak tűhegye karcol szívemig,
megnő kormos hordalékával, üszög
utána, egy félbemaradt építkezés
minden szenny-kátrány-forgács-
mész-fröccsenése,
csupán a megengedő mód, a nézhetem,
az ihatom nyakamat behúzva, de nem
állíthatom, foszlat- és űzhetem,
s egyszer a kijelentő mód, akár a
novemberi nyárfa vázammá válok én is,
csak ez a köd püffeszt föl, a halálom,
ordas, vaddisznócsorda leple,
ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt,
megdolgoztat, de nem tudom kinek,
valami felém nyúló válltalannak,
nincs fej odább, sűrüjét
szerelem bimbója üti át, s visszahervad
külön, külön, külön, s fölmagasúl
a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak,
karnyujtásra sem tudhatom, ki van,
köde a hangnak, kutyaugatás.

 

 

 

Téli délelőtt Budán

A kártyás házmestereket
hiába keresem a kertben,
lebújtak kisszékestől
házuk barlangjába.
A kerti asztal madáretető,
a magvak és a bőrkék
forró bögyökbe vágynak,
oda, ahonnan olyan fájdalmasan
csuklik a cinkék csipogása.
Vörös emberke
tűze fölött kuporog,
tűze fölött az idő csontját rágcsálja.
A kártyás házmestereket
hiába keresném a kertben,
ülnek a földben, kisszéken
kártyáznak hahotázva.
Házaim, házmestereim
a fekete tábláról letörölve,
utánuk csak a hideg krétamáza.
Hazáim, vödörbe dobott címeim,
elkallódott rangjaim
átzsirosodva, kideresedve
a szemét városvégi dombjain
belehullottak gyűrődéseikbe.
A kártyás házmestereket
nem is keresem már a kertben,
csak erre járok,
aki a multját átaludta,
kétoldalt égbe ásott vegyes árkok,
temetőút az utca,
az ablakok homályos sirkövére
a jég ciprusát fölkarcolta,
idegenek a névtáblák, lakások,
kóválygok, mintha egy temetésre
túl korán jöttem volna.

 

 

 

Napforduló

Kihült nyári fekhelyem,
ahol a nap sütött,
lőporfüstbe tünt világ
az a föld, szélütött
lombot sározó világ,
sűrü eső esik,
álmom ablakán locsog
estétől reggelig,
folytatja az éjszakát
nappal égő lámpa
fejemnél esernyő
denevérszárnya,
felhőket cserél az ég,
a bőr ruhát cserél,
változnak látványaim,
velük a hús, a vér
elveszti aranykorát,
a szabadba valót,
a jászlakhoz állitó
kötelek már láthatók.

 

 

 

Az ősz Mihálya

Tompa Mihály lelke bolyong az ég
csalánzsákjában, döfködi, háborgatja,
fehér páráját fujja át a durva
vámon, az ázottszagú büdös mennyből
Tompa Mihály lelkének nem lehet
lejutni a parókiába, jaj,
csizmatalpnyomos, hidegvizes folyosókon
mászkálva gondolok magára, nem is
tudom miért, talán csak mert
ebben az őszben minden olyan, mint a
huzamos kórság, a veranda
olyan üres, mint a lehellet
Emília asszony halála után, s a gyerek
kóróvá sorvadása idején, kóró, bürök, csalán
félig rohadva, költő, kálvinista pap
vége Hanván, ágyi izzadtság, hurut
elbitangolt birtok, mikor a behordatlan
káposzta ráknál büdösebb, s az ember
fia is hasonlatos a vaddisznóhoz,
csatangol, túr, röfög,
orrával szurkálja a másikat,
talán ezért jutott eszembe, talán
azért, mert félek, mert nem is ősz van, hanem
január, nulla fok fölötti lét, lenyomva
a sárig a köd, s a ködben én
göthösen mímelem az énekest.

 

 

 

A jövő tavaszi napja

Jön, hogy élni segítsen,
el ne kallódjak én sem,
várja erős fogását
jobbkezem, rézkilincsem,
eloldoz a kályhától,
kienged a szobából,
ügyes-bajos napjaim
ravasz védő-árkából,
a szemnek értelmet ad,
szabadba visz, süt a nap,
süt a büdös zugokba,
szívem méltón dolgozhat,
háztetőkről fröcsköl rám,
kioltja cigarettám,
hátba üt, egyenesít,
kitárja sötét gunyám,
táncoltat lábujjhegyen,
szárnyak közül énekel,
szél a kallódó pihét,
énekéhez fölemel.

 

 

 

Március 24

Születésnapi alkonyatban borospohárral
kocsmakertben ahol még nagykabátban
magam egy percre gondolom azután
mert hirtelen hideg magamban
magamcsinálta énekelve
kocsmakertben százmillió évvel
az aggastyán nap kocsmakertben
mikor az ibolyák az utolsó
de a jácint soha többé még bürök
de a bodza megrepedt bimbó kopasz ágak
madártojás kénzáp madárhalála
az árnyak hosszú barnák és a házak
sohase lakályosodnak zöldben
csarnokaik a föld a rozsdás
vasrésekből kisarjaszt és levágja
mélye van lapálya madár-kereszttel
világvégi festők ecsete langyos
bajuszom részeg szobafestők pemzlije szakállam
sárga barna mohazöld zuzmókékes
mély mély mély fenéktől feneketlen
kocsmakertben ahol az eltünő nap
már nem kell gondolom 1973
husvétra megemésztett barátaim
születnek őszül
de arra sem hogy éppen nem lesz
kinek kinekse kifizethetetlen

 

 

 

Helyzetrajz tanulsággal

 

I

Rossz véleménnyel lehetnek rólam az emberek errefelé
ugyan mi dolgom a nyugágyban csütörtök délben
s minden délelőtti bevásárlásaim mögött
nem-e az elkezdetlen börtön
meg a kirugott hivatalnok
és miből él mikor állandóan a levegőbe
túl sok újság van a kezében
mindenkinek elég egy az se ér semmit ez meg
megint harmadik műszakos a férje?
Kérem fölöttem jelölték ki a nyugati légifolyosót
naponta többtucat caravell il tu dc és boeing
repülőcsaládtag vonul el életre halálra
általában jóval a hang elé szoktam nézni
hogy megtaláljam azt az áttetsző bálna-sárkányt
mely néhány mogyorórágó nagyravágyó
vagy éppen embertársamat röpteti légteremben
ilyenkor én is fölszállok mint egy üdvözlet kezdem
első műszakomat hogy azután az elvesző szuperszónikus zajban
kimenjek a postaládához
megetessem a más kutyáját
bemenjek cigarettáért
szódát igyak
meghallgassam a híreket
rávezessem papírjaimra lábnyomaim léptékes rajzát
 

II

Bevallom jobban szeretnék minden nap
időben kelni legboldogabbak akik sohasem késnek
mert mégis elkéshettek volna bent már minden
megszokott rendben s milyen jó kinézni!
keblekbe látni mikor egy ívpapírt leejtenek válluktól asztalukra
azért is jobb aromája a rabságból csöpögő kávé
mint a szabadság mert a szabadság közönséges
akár a víz s a rabság párlata hasonlít
a megtalált csöpp levegőhöz milyen jó!
Kérem én sokszor gondolkodtam a dolgon
de van mellettünk egy vitorlázó repülőtér
itt vontatják fölöttem az esendő magányt
szombat vasárnap a kiszolgáltatottságot
bár nem vitatom élmény lehet fölrepülni
én mégis azokat a nehezen látható
óriásgépeket kutatom fölöttük a földről
 

III

Aztán egyformák lehetünk
szeretnék templomba járni mert nem félem az istent
csak másnap nem tudok enni
szó nélkül ad konyakot a kocsmárosné
bár nem szereti ha sörrel keverem méginkább borral
szenvedek miatta megaláztattam testvérárulás
gyanujába keveredtem néha még
gyilkosságra is gondoltam
olyan sötét volt az az éjjel
azt mondják apámtól örököltem
de annyira szerette az embereket hogy sírva fakadt
én mindenesetre nem vagyok méltó hozzá
s ezekből a hisztériákból mindig a Mama
neve jött ki először a számon
mert visszaköltöztem az anyaméhbe
reggelenként olyan fáradtan és túlvilágian ébredtem
mint az ujszülöttek
Kérem én fekete rigók között lakom
a rigók nem törődnek a nomád verebekkel
megtűrik a divatos
fülemüléktől sem sárgulnak meg
tavaszig azt hittem megtűrtjük lehetek
de ajtónk elé fészkeltek az ezüstfenyőfára
s otthagyták fészküket mikor megláttam őket
most gondolok arra is hol lehetnek
ezek a főbizalmasok
s ha akkora vasgolyót hordoznának
mint amekkora ballábamban
milyen magasra tudnának repülni
 

IV

Nyugágyam számüzetésem
a tél pelenkacsöpögő hangyameleg sarkából
ahol csak bal könyökkel
nyáron azért jó mert a bal könyököm
nem vásik el legföljebb
de minden tavasszal láthatják pulóvereim és kabátjaim
stoppolt bal ujját gondolhatnák
mivégre élek
Kérem az én bal karom olyan erős lesz nemsokára
mint a vakond szája azzal a különbséggel
hogy én jobb karommal súlyt adok a pihének
viszont bal karommal támasztom azt a fejet
amely mindig a mélybe akar esni
a vakond szeme szükségtelen a sötétben
a vakondnak csákánya van szeme helyett
de egyszer láttam mikor feljött
ugy nézett hogy el ne felejtse
az alul szálló bogarat
s azt a dinoszauruszt akit nevemen hívnak
félve imádta gázló lépéseimet
akárcsak én a zuhanóbombázókat

 

 

 

Tavasz van barátom, tavasz van

Szabó Pistának

 
Tavasz van, barátom, tavasz van,
ibolyát árulnak az utcák
tavasz van, barátom, tavasz van
járom érted az utcák hosszát
hátha egy hentesüzlet sarában
vagy egy dohánybolt ajtajában
vagy egy söntésben panyókában
vagy egy ujságos mosolyában…
tavasz van, barátom, tavasz van,
most vetik el a mákot,
zsákolnak árpát, zabot, bükkönyt,
most vetik el a világot,
szólnak a rekvirált harangok,
mintha nem is lennének ágyuk,
tavasz van, barátom, leoldjuk
vállunkról a büdös kabátot,
ingünk a zászlónk, föltámadtunk,
énekeljük a Tedeum laudámuszt,
és rügyhöz érünk és virág
csiklandja kezünket kegyessé,
kuvikot fogok, hogy elengedd,
kulcsvirággal nyitod ki a vermet,
belépsz mint óvodába a gyermek.

 

 

 

Békességet!

Hóval kibélelt vidéket,
mezőkön úszó békességet,
nyugalmas éjjelt,
adj, Uram, üdvösséget!
– óhajtottam kamasz koromban,
testi maszatban kormos szívemre gondoltam,
mikor fekete odvak
kéményseprője voltam,
meszet oltottam oltalomban,
kaszát siklattam kígyó-nyomban,
és olyan békességgé lettem,
senki sem kivánhatná jobban,
dór-oszlopos házat terveztem,
két lányomat odasejtettem,
amint a Balatonban lassan
lépkednek hold-árnyékos esten,
én meg öregen lesek rájuk,
micsoda nők! de jó a lábuk!
nádat számlál az idősebbik,
a kisebbik halat utánoz,
mellettem, királynak királyné,
lehajtja fejét Nagy Istvánné,
kendőjét jobb oldalra tűzné,
ha nem tünődne a betűknél.
Hóval kibélelt vidéket,
mezőkön úszó békességet,
nyugalmas éjjelt,
adj, Uram, üdvösséget!
Találj örömet bennem,
indulok hozzád betlehemmel,
karomon kicsi házzal,
az élettel, a halállal.

 

 

 

A világ közepén

Talán el sem mozdultam innen
ahol a Somló meg a Ság
csúcsai közt valaha álltam
világ közepén világ
mert mindent tudok a világról
harminc éve is ő fakadt
szirmát vigyorgatta buzánkból
a ripacs kispipacs
s a búzavirág ég-derűje
medárdos borulat alatt
szarkaláb kékebb sarkantyúja
most is úgy őrzi hangomat
hallgatom nyárban mintha fáznék
apám volt így a tűz előtt
elévült tévesztett ajándék
kit menny helyett kapott a föld

 

 

 

Lom

Megrágott vers, egérrágta
hír, bűn, vád, rang, mit mindenki felejtett,
csak én verem föl, mint ahogy
vad csörteti az őszi berket:
másnapos ódák szent Józseffel,
apák szentjével összefüzve,
úttörő fogadalom és
jócselekedetek könyve,
szent Imre herceg szűzi ujja,
mely még ágyékhoz sem ért,
glóriázza az első
áldozó oklevelét,
meg, meg egy kémia irka meg
örökösödési akták,
szentvagyuram-könyvben
megakasztja a kótát a pókláb
födöztetési jegyzetek,
búzatermés 1941-ben,
51-ben,
61-ben,
úgy egymásba süllyednek itt
históriák, jelek és gondok,
mint arborétumban a fák,
családi kriptában a csontok,
várván, a tető leszakad,
de nem ám súlyától, magától –
egy elvetemült csillag
szabad akaratából.

 

 

 

Boba átszállóhely

Ködben az erdő alja.
A sárban úgy jár a kerék,
mintha a föld is széthasadna,
ha csillag veri szét.
Viszi batyunk a sötét.
Mire elérünk az első fáig
süllyedünk, tág hasadék
amit hasít a kerék,
alulról foszforos gyökér világít,
ásít lovaink hasaalja,
vagyis hiszi ki rágondolja
a szájuk sápadt belsejét,
összehuzódva, vonulva Bobáig,
pokrócba csavart nemzedék,
süllyedünk alá fától fáig.
A ló farkát meglengeti,
száraz tölgyekből is szagot ver,
a sár alatti sár alól
valami olyan fényt csihol,
akárha eldurranna fegyver.
Ha ezt látná Apollinaire!
bizony, nem lejtünk mi a jégen,
ülésdeszkástól süllyedünk,
nem jégtáncos a nemzedékem,
nem gráciás a siheder,
hanem gubancos, csatakos,
mint ahogy mi megyünk otromba
heréltjeink mögött kopott
nyolcórai gimnáziumba,
nyolc órától hideg pokolba.

 

 

 

Deklináció

Latin alkonyat, de nem ám
Róma piacán, hetérák haján,
szénázó csatalovak homlokán,
római romokon, nem ám római véren,
latin könyvemen,
deklinációk bokor-sűrüjében
nyugszik a nap,
s a latinbetűk árnyéka
levetett láncingem, kardom, sisakom taréja,
nyugszik a nap, lemerűl,
olyan sötét lesz,
a szavak is beülnek az alvó csibékhez,
pityegnek egyet-egyet,
aztán csak magamban mondom:
laudó, laudáre, laudétur,
dicsértessék dicsérő gondom,
az istálló aromája
beszivárog a hűlő szobába,
kőedényben ázik a háziasszony lába,
a kutya valami szolga-szorgalommal
ugatja körül a házat,
míg kutya lesz, ugatása is lesz a kutyáknak,
de laudétur, holtak nyelvén idézem
dicséretem, sötétbe békülésem,
szél, szál, széna, szalma,
más módon mondom másnapra.

 

 

 

Halljuk! miket mond a lekötött kalóz

Királyi ordré, készül a bableves,
fől finom szaggal, gőzölög és pöfög,
Horác orrába ondolálja
királyi konyha-szagait magának,
a konyha füstös, a világ árvalány,
árvalányhajjal lobogunk messzire,
talán a Ság-hegy megmutatja
mi az a szél ami rajta átjár.
Indul már Boreás, boltozatán a könny
gyémánt lesz, sohasem található,
furják csak robbogassák, de a gyémánt
lehunyt szemét nem nyitja föl senki,
csak az Uristen, érte fohászkodunk
leplesen rejtjük álmaink lényegét,
mint egy áradó patakban
akár a hab az ibolyát emészti.

 

 

 

Mohos tölgyfa árnyában

Vitéz, minden változatlan!
úgy az árnyak enyhhelye,
nympha ácsorog a habban,
ha képzelet él vele,
mint a patakparti ritkás
bokorból fénylik a tisztás
aranyverő műhelye.
Én is levetem gúnyámat,
bár nem csipkés, zsínoros,
szívem-lelkem éppugy bágyadt,
bőröm éppúgy sáppadoz,
ah, mondom, és újra élek
pillanatban kétszáz évet,
szeretnek az állatok.
Fa akartam volna lenni,
fényen járó lódarázs,
két felhő között a semmit
összekötő szárnycsapás,
virág, pillók, csak ne ember
kínját kelljen elviselnem,
bűnt és lelkifurdalást.
Leszáll az ágra a szajkó,
forog mozgó nap iránt,
röpül az aranymálinkó,
elvetemült kedvet szánt,
mai szarvaspatanyomba
kalaposodik a gomba,
pók sző rajta kardigánt.
Vitéz Mihály! te reménynek
fattya, száll lelked fele
gondolatom, mint a részeg
pór boros lehellete,
s mint a gyökéreres mélybe,
e második anyaméhbe
géniuszod alfele.
Csorda gurulgat a völgybe,
kutya csahog, fut, harap,
repedt kolomp kesergője
szól, mert itt az alkonyat,
úgy nyilnak a rózsa-tőgyek,
akár majd a fejőnőnek
ringanak és habzanak.

 

 

 

Ó-Kisfaludy Sándor!

Irigyelt idill, szürettől és pipától,
bazsalikomtól illatos,
pedig megírta Eötvös Károly,
micsoda rohamot kapott,
mikor Szegedy Róza válláról
karja ledobatott,
sarkantyúzta a pamlagot.
„Segítsd meg, Isten, új lovaddal”,
habzik a tarkóm, mint a hajnal,
érzem a bőrömet, timárok
lesik szikével, felejthető haraggal,
ténsuram, légy kirurgusom,
lenyúzott testemet árokba ne dobjátok!
„Segítsd meg, Isten, új lovaddal”
Ady pusztájából feketén nyargal
belém a szó, s nem „ülj mellém a
kandallóhoz”, mikor bitóhoz
rugdossák a betyárokat.
Mégis fölvarrnám arany zsinóromat,
könyökölgetnék kék mentében,
mögöttem tempevölgyi rétem
köpködné a virágokat.
Szeretnék kék mentében még,
arany zsinórban dülleszkedni,
bal lábamat karddal fedezni,
egy somfatörzshöz illeszkedni,
ha Balatonba ér az ég,
szeretnék élni még,
hogy ne lehessen elfeledni.

 

 

 

Marokkói tanító

Mi az a könyv a kezében,
szakálla penész-zuhanya alatt
az a bot hova visz?
Repedezett mennybolt alól,
a derékig elnyelő sivatagból
mibe tekint az a szem?
Nem a könyvbe, nem szakálla
ágazó fröccseire –
szemérmesen a te buta
tudásod előtt
magában mosolyog
kan Mona Lisa mosollyal,
Kép-Néző!
amíg előtte törtetsz, ölsz,
kazamatákat raksz a puszta végén,
s alkonyi napra ragyogtatod a vért,
hogy a nap pirosítsa a vásznat,
a csuklót, a tartó kéz ujja hegyét.
Förtelmeiddel várod.
Nem megyek! – mondja az agg,
s egy félfordulással talál
újabb pusztához irányt.

 

 

 

Interjú Kondor Bélával

Á.: Te, földbe foszlott fej, fölösleges rágóizmokból, pépes
      velőből fölszabadult koponya, végső tökéletesség,
      piócamakacs hajszálereken, mikor téli talajba bomoltál
      a legelső túli télen, s kiverte sód, véred, bolyhod és
      ondód a temetőt, a tavaszt fölismerted-e? vagy még
      mindig mint fűtetlen hétvégi házban fáztál, s hiába
      melengetett a nap, aztán a nyár tetemek bűzével kerítve?
K.: Á…
Á.: Boldogított-e téleleji halálod,
      örökké hűtötten a csöndben,
      hogy nem foszlódsz el olyan hamar,
      mint a túlérett körte?
K.: Á…
Á.: Van-e ott valami társaság? Tudom,
      mindig azokkal társalogtál, akik
      most jó barátaid lehetnek, Gábriel,
      Rafael, Mihály satöbbi?
K.: Á…
Á.: Melyik csöndes, melyik hangos barát,
      szárnyas és szőrös, koronás, keresztes,
      ki engedelmes, szolgálatos, ki gőgös,
      ki mos mindig kezet, kikezdhetetlen,
      ki babrálja a szoknyát, vagy sirós,
      ivós, ki szervez ezredet,
      ármánykodnak-e még fölötted?
K.: Á…
Á.: Cigarettára gyújtasz, lángra hajolsz,
      akár ahogy megnézem kockás inged,
      bal hüvelyked, mintha skatulya lenne,
      s meggyulladna jobbod mutatóujja,
      szemed takarja szemüvegkeret,
      hajad bárányfelhőjét szél fújja délre,
      órádon kivehetetlen az idő, fölösleges –
      fölvágysz-e még a régi hiú képre?
K.: Á…
Á.: S ha lekerülök, megkereshetlek-e,
      mint az idősebb katonát, mutasd meg,
      hogy rakjam össze a szerelésemet,
      fekhelyet miféle módra vessek,
      hogyan köszönjek istenem előtt?
K.: Á…

 

 

 

A nyárfák titka

Tegnap éjjel mikor a lombok
levél-radarja zsongott-forgott
titokra leltem a nyárfalombok
naponta kifülelnek engem
és éjszakánként közvetítik
valami furcsa hatalomnak
nem istennek sem angyaloknak
pokolnak purgatóriumnak
hanem annak adják örökbe
aki talán kisujjam körme
mit művelek és hogyan nőlök
míg utca-kosszal mérgeződök.

 

 

 

Csöndes fehér eső

Úgy indult, akár e vers,
hosszú, csöndes ásitással,
nem hirtelen, csak úgy omlott rá
a földre, mint az ejtőernyő
valami lassított filmen, és fehér
gerezdjeibe rejtegette magvát.
A fák félrehúzódtak volna,
képtelen kapuk alá lépni,
hát fölcsúcsozták magukat,
zölddé festették az esőt.
A járdák négerré nemzették az esőt,
szűzzé tisztították az ablakok.
Lenne még alkalom elmondani
a zavart autókat, törtető makacs mozdonyokat is,
s hova megy, aki elköszön?
s a csuromvíz piacokon, ahogy a paprikák
hasonfektükből fölállnak,
lecsurgatják a cseppeket
félrohadt deszkáikra.
Lenne még alkalom.
A törzsnél szelíden buslakodik a vad,
lábát elfelejtette – vár.
Vadászkabátok gumilehellete,
irhák faggyas vérszaga szivárog át a függönyön.
Esőben terel a gulyás,
nélküle félnek a marhák.
Hát ilyenformán lenne még –
mégis én
arról a nyárfáról gondolkodom,
ki nekem rezeg már halálomig,
s most virág- sugár- és madártalan
beszélget az esővel;
„Hiába nyirkosítasz minket,
meglötyögteted kapcsolatainkat,
mégis te ügyeltetsz arra, hogy
alattunk halottak vannak és
ég a fejünk fölött.”

 

 

 

Mihály arkangyal

 

 

 

 

Szőllősi oltárkép

Lomtárban szelídkori képem,
mester alkotta fiatalra:
szárnyas ifjúság szabdalja a sátánt,
mintha tepsiben hurkát vagdalna.
Nyaka sarlója megáll az időben,
felnő hozzá a kalász, kicsirázik.
Tekintete, becsukott gyöngyház-bicska,
új borok törött fényeivel játszik.
Búcsumásnapos, napos bárányarca
már korszerűtlen, túlságos szelídség.
Otthona lomtár, mért kell, hogy az isten
angyalát hóhérával helyettesítsék?
Mert megszelídült kis keresztelőktől,
esküvői gyűrüktől glóriásult,
nagypénteken sírt, végigénekelte
húsvétkor a Tedeum laudámuszt?
Levált a képről, alakja helyében
üresség, körül a mennyországi gőzzel,
s csukott szárnyai jól besávosodtak,
ahogy szoktak a mulatságban ősszel.
Ha nem lehettem olyan, mit akartam,
kifarolok enkardomtól, magamtól.
Kiűzettem, hová űztem magam
az orgonás, gyertyás paradicsomból?

 

 

 

Remetekerti szobor

Arkangyallá kövül az éjszaka,
súlya, magától konduló harang szava,
beroppantja az ablaküveget
mész- márvány- sószaga.
Fordított szakadék, világ
repülőroncsaiból szobrozza föl magát
az időn kívül, rettenetesnél
túlibbá ezt a téli éjszakát.
Még fagy nélkül is megfagyasztana,
farkas se lenne, megenne farkasa,
halhatatlanná dermeszt, a halál
kínja ne hagyjon el soha,
átszül, hogy mégis értelme legyen,
gyilkossá tesz, bár élek bűntelen,
deleje holdvilág-örvényei
nem e világon történnek velem.
Combjai között öngyilkos az anyaöl,
feje fölött fekete füst sürül:
szárnyashangyák belülről kivilágított
rajzása a lidérc körül.

 

 

 

Bolgár ikon

Akarom, mondjam múlt időben,
akár a halott életét!
Elherdált napjaim időtlen
hullottak, mint a törmelék,
mint asztalról pohár, ha csörren,
locs-poccsal veri szét magát,
akár lelőtt madár, ha ingen
fröccsent vérével képirást.
Mondani akarom, vége van már,
az időből kiszaggatott
napok kihúnytak a partnál,
akár a tegnapi habok.
Sok ablak elé meredésem,
sok orr-fül-gége, szőrszúrás,
szőrből vergődő ébredésem,
okádás, búba-borulás
befejeződött és a fényből
a méltatlan, izzadt fejek
eltüntek, ki-ki hazaszédült,
nem láttam mást, csak fejüket,
mintha Mihály arkangyal tála
Szent János fejét tartaná.
Mennék egy hideg, józan tájra,
az Északi csillag alá,
de hol vagy fejemvédő csillag,
talán a másvilág fölött?
vagy ez a másvilági kínpad,
ahol ülök?

 

 

 

Kő a szivárványban

Kő voltam szivárványban,
szivárványos az árnyam,
fekete görcs a magvam,
szív alakban,
szivárványod hídjára
dobtál, fönnmaradásra,
bombát képzeltél alattam,
mikor zuhantam,
lábad előtt a földben
magamat csillagnak hittem,
mennyed emeleteit bejárva,
kilyuggatva, lerántva,
mondd meg nekem, te gyapjak furcsa
szőke-fekete kentaurja,
ki vagyok én, kő vagy bomba,
csillag vagy szoknyád bolondja?
De ne szólj semmit! olyan málé,
bárdolatlan és ordenáré
gyermek vagyok akár a gyermek,
fogadj el gyermekednek!
fiadnak, akit előbb szültél,
mint te is e világra jönnél;
csígass a teremtés előtt
mint jövendő ködét a köd.

 

 

 

Elmosolyodtam

Elmosolyodtam álmomban,
a boldogságtól úgy ébredtem,
könnyembe keveredtem,
elképzelt, kivert aranyfogam,
akár a hajnalcsillag,
fájt fölöttem.
Mintha bársonyra jár a szellő,
mintha nyakról esik a muszlinkendő,
úgy éreztem az üres ágyban,
e félig rendezett halálban,
mi a jövendő.
Nélküledi jövendölésem
elaltatott újabb mosolyra,
cirógatott párnám csikossa,
úsztam a víztelen vizekben,
hinárosodott a mellem,
hasam iszapos sűrü mély lett,
lábam botladozva indult érted
oda, a lekésett vonathoz,
ahhoz a vörösorrú fekete gyorshoz,
ahonnan mindig szembe találkozhatunk,
álmainkban is mosolyoghatunk,
ha nincs víz, vizzé változhatunk,
ha nincs föld, földdé váltódhatunk,
s kérdezgethetjük, mi lesz mivelünk,
ki ér előbb halála mosolyához,
kinek ki áldoz?
Sírodba hullanék,
lennék majd másvilági léted,
hulladék lennék, hulladék,
lehullanék teérted
falevélnek gyászolók cipője sarkán,
te, drágám, Drávám, Daccám és Havannám,
hóviharom! engedd a képzelődést,
hadd gondolkodjak, mi lesz mivelünk,
ki ér előbb halála mosolyához,
kit szeret legjobban a föld,
élő gyertyával ki áldoz?

 

 

 

Varázslat karácsonyfára

Burkolózz barna kabátba,
de ha hó jön, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
a havak, mint fára ömölnek,
nem kopasz ágra,
de karácsonyfára,
csöndíts, lehelj rám örökzöldet!
Legyél egy pillanatra, mint a fa
mozdulatlan, aztán egy kedves
mozdulattal indulj el kedves,
mintha gyökered lábad volna,
mintha a lábad földanolna
az első emelethez.
Karácsony este van. Manók
és mókusok csöngetyüznek
ezüst dióval.
Te itt állsz álmaim között
diszítve aranyozott utravalóval.
Jagellók kivénhedt jegenyéihez,
Dubrovnik cédrus-illatába menjünk,
vagy a Keleti-pályaudvar langyos
forralt borával legyünk együtt?
Karácsony este, másnapi,
másnap másnapja ez az élet,
fölnyitom szememet, foszló
díszeid között mégis csak engem nézlek,
meg azt, hogy hullik belőled,
belőlem, ami szép volt.
Vizkereszt nem csordít ereszt,
jéghegy az égbolt.
Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs,
burkolózz barna gyümölcsbe,
de ha hó lesz, vedd föl a zöldet,
öltözködj havazásba,
lehelj rám örökzöldet.

 

 

 

Boldog vérem

Vér
koponyám felén
párnán vér
vér festett virágon
esik a hó
bepólyált vér
tetőn
fülön
Föld vérzik
e Föld nagyságú koponyám
bepólyálva fehér
steril gézzel
s az anyám mint a Hold
s az apám mint a Nap
gyerekeim Merkur és Vénusz
feleségeim Skorpió és Halak
távolról pátyolgatnak
puhára eresztenek
keringetnek a világ végezetéig
kipirosodva hó alól
vérem
átfestve szőlővesszők nedvére
kaucsukfák nyálkáira
cserebogarak kiömlő belsejére
a hó utáni pocsolyákra
boldog vagyok
szülni is tudtam
egy kimondhatatlan gondolatot
én férfinak fogantatott
mikor e vér
nem is vér hanem fehér
virág túl korán nyíló hóvirág

 

 

 

És én ki életemben

NAGY szelekben élek
akár a vadmadár
két erdő között szállván
feketén fehér űrbe száll
FAILLATÚ holdvilág
híznak harmattól a fák
kivilágít a gaz a gomba
permetezik génjeink gondja
gőzölög lágy vadtetem
fölnyilallván virágzó csalánban
égre játszó sziven
vízcsepp meg szentjánosbogár van
MEGINDULNAK a temetők
holtak világra jönnek
elöl sárga csecsemők
mohos bölcsőben rengnek
az ifjak kéken mint a jég
asszonyok Északi-fényben
öregek éjfeketében
öregek hófehérben
NEM kérhetek mást
csak a testet
aki egy tüskés
évadot elfed
FELHŐ mögé szökött csillag
szemem hasztalan áhít
hűtlenségeddel tanítod
csodáid csodáid
zöldillatú estén madár
kinek ejtetted udvarára
a vágyak útját nem talál
és visszafordul önmagába
szerelem első szerelem
majd ócskán is visszavarázsol
elsápadt virágnak hiszem
a kút melletti körtefáról
NYÁR susogott vagy a sör
komló-fellegekkel
bíbor-rum – hajnali öröm
ébresztett engem
roskadtam roskadoztam én
pockosan mint a kéve
hajoltak eldőltek nekem
trombiták ütemére
megsikálták a szelet is
halott bozótok lelkét
a nők s a trombiták ölét
fényestől lelegelték
tükrös uton szél a társam
lelke halott bozótnak
ragyogtam s a lakomában
megkérdezték te jól vagy?
HALDOKLÓK megpofoztak
vért csöppentgettek hajamra a holtak
ezres rengetegükből kiálltam
visszafordultam lángoló kabátban
talán az isten
kapujától azért lökött el
mert ekkora szüzesség bűn
a teljes élet jele nélkül
nem emel térdére engem
MÉRGES angyal röpdösődik
csillagos palástja csapkod
hegytetőről vihar jön ránk
nagy csikorgó hátgerinc
RÉTEK ködében vadmadárcsapat
sajog a tavon piros alkonyat
valakik sétálnak ezüstprémesen
sétálnék én is gyere énvelem
JÉGBE fagyott vad sikoltoz
január de sötét ország
örömömet meggyilkolták
meggyilkolták meggyilkolták
DÉR csillog kék a rét
gyöngyök angyala gyöpre lép
kibontja fátyolát
gyöngyök angyala délre megy
fényesen lépeget
fekete erdőkön át
MINDEN régi mesterség
pompázik új címerrel
próféták mártírok szüzek
szikrát csiholnak hamvvederrel
királyok és miniszterek
kötélen vezetnek négy egeret
katonák ostort durrogatnak
nőszagú kendőt lobogtatnak
meztelen lovagolnak a ringyók
költőn betyáron
delejes magiszterháton
tomporuk vánkosba süpped
mint mikor vezércsillagok
felhőkre ültek
parasztok proletárok
zsákban hozzák a világot
és én ki életemben
a sírok fölött dadogtam
markomban földet viszek
e föltámadott sorban
ítéletem hogy őt kimondjam
talán apám vagy asszonyom
vagy csak egy sorstalan majom
a végtelen homokban

1956-1958, 1974

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]