Végső
| Ha minden kegyelmet eltékozolnék, |
| nem lenne másom, csak egy ing a vállra, |
| maradna még a májusi öröklét |
| a napos alkony, mikor a kutágas |
| árnyához vékonyodva fölrepülnék, |
| nem is itthon, talán Normandiában. |
|
|
Következel? Következem?
| Furcsa ellenség tizedel meg, |
| ha, ki majd rámlő, nem lelem. |
|
| Elég a féltő jóslatokból, |
|
| Ő az ellenség! Éji szörny |
| védi belül s nem őt harapja |
| kentauri nagy macskafajta. |
|
| ismerős hangok a homályból. |
| Párnám négy levele lesárgul. |
|
| mert életük egy zseniális |
| percébe beugrott a szörny, |
| élhettek volna mint a másik, |
|
| vagy akkor megtudták a titkot? |
| s most bölcsebbek az összeszabdalt, |
| bejegelt, fölpuffadt, lenyelt, |
| tavaszba szivárgó halottak, |
|
| hogy itt már élni nem lehet, |
| s én meg még naívan tekintem, |
| zöldbe zsendülő földgömbjét az isten, |
|
| hogy itt még élni érdemes, |
| valaki hosszú, tarka sála |
| alámterül, mint hosszú rét |
| kikericslángú parcellája, |
|
| valaki kigombolt gallérja |
| az én kigombolt kockás ingem, |
| valaki nőstényangyalt küld rám, |
| hogy a mennyekkel szeplősítsen, |
|
| cipőkkel kirug a tavaszba, |
| valaki játékká lett mozdony-kerekét |
| levágott kezével nekem gurgatja. |
|
|
Ha látod az év
| Ha látod az év első levelét lehullani |
| állj meg ne légy űzött mikor nem űznek |
| nem ismered a föld szagát az ég szinét |
| a szél erejét se már csak verejtékedet |
| még minden veszteséged él |
| árnyukat óriássá növeszted |
| míg nélküled rajzanak más alá |
| meztelenül hadd lássanak a fák |
| lásd meg a fákat mikor az év első levele lehullik |
| kérdezd meg tőlük, mi lesz teveled |
| harmat dér eső csont piros talaj |
| varangyosbéka ha turbánja sár |
| s virágtányér az ősz előtt |
| kivilágított börtönablak utak rácsával |
| a megváltatlan lepkék fényőrületével |
| nőért halhattál volna meg csupán |
| csak eltart a jó nagybácsi |
|
|
A nyitott ablak halála
| másodszor rásujt koponyámra |
| halálba készülő ablak halálra |
| leeső fülem elnémult trombitája |
| ó egybemaradt ráma ráma ráma hideg szél |
|
|
Egyszerre a köd
| Egyszerre a köd, akár a sajgás |
| beleköltözik lábamba, áthűti, |
| összehúzza, elnehezíti, kóróvirágok, |
| rohasztja belém, valahonnan |
| a távoli szabad terek felől, |
|
| jaj, tudom én, egy ismeretlen |
| pillanatra időzített, mától |
| figyelem vándorlását a húsban, |
| elképzelem lebegését a hártyák |
| között, ahogy átszivárog a csontok |
| tulsó oldalára, s visszakúszik, |
| helyet keres rövid nyugvásra, |
| leveleket ragaszt egymáshoz, utjában |
| savak tűhegye karcol szívemig, |
| megnő kormos hordalékával, üszög |
| utána, egy félbemaradt építkezés |
| minden szenny-kátrány-forgács- |
|
| csupán a megengedő mód, a nézhetem, |
| az ihatom nyakamat behúzva, de nem |
| állíthatom, foszlat- és űzhetem, |
| s egyszer a kijelentő mód, akár a |
| novemberi nyárfa vázammá válok én is, |
| csak ez a köd püffeszt föl, a halálom, |
| ordas, vaddisznócsorda leple, |
| ágyamnak hazudja magát, pedig belefullaszt, |
| megdolgoztat, de nem tudom kinek, |
| valami felém nyúló válltalannak, |
| szerelem bimbója üti át, s visszahervad |
| külön, külön, külön, s fölmagasúl |
| a köd-öl, a köd-szem, ködtornyomnak, |
| karnyujtásra sem tudhatom, ki van, |
| köde a hangnak, kutyaugatás. |
|
|
Téli délelőtt Budán
| A kerti asztal madáretető, |
| oda, ahonnan olyan fájdalmasan |
| csuklik a cinkék csipogása. |
| tűze fölött az idő csontját rágcsálja. |
|
| hiába keresném a kertben, |
| ülnek a földben, kisszéken |
| a fekete tábláról letörölve, |
| utánuk csak a hideg krétamáza. |
| Hazáim, vödörbe dobott címeim, |
| átzsirosodva, kideresedve |
| a szemét városvégi dombjain |
| belehullottak gyűrődéseikbe. |
|
| nem is keresem már a kertben, |
| kétoldalt égbe ásott vegyes árkok, |
| az ablakok homályos sirkövére |
| a jég ciprusát fölkarcolta, |
| idegenek a névtáblák, lakások, |
| kóválygok, mintha egy temetésre |
|
|
Az ősz Mihálya
| Tompa Mihály lelke bolyong az ég |
| csalánzsákjában, döfködi, háborgatja, |
| fehér páráját fujja át a durva |
| vámon, az ázottszagú büdös mennyből |
| Tompa Mihály lelkének nem lehet |
| lejutni a parókiába, jaj, |
| csizmatalpnyomos, hidegvizes folyosókon |
| mászkálva gondolok magára, nem is |
| tudom miért, talán csak mert |
| ebben az őszben minden olyan, mint a |
| huzamos kórság, a veranda |
| olyan üres, mint a lehellet |
| Emília asszony halála után, s a gyerek |
| kóróvá sorvadása idején, kóró, bürök, csalán |
| félig rohadva, költő, kálvinista pap |
| vége Hanván, ágyi izzadtság, hurut |
| elbitangolt birtok, mikor a behordatlan |
| káposzta ráknál büdösebb, s az ember |
| fia is hasonlatos a vaddisznóhoz, |
| orrával szurkálja a másikat, |
| talán ezért jutott eszembe, talán |
| azért, mert félek, mert nem is ősz van, hanem |
| január, nulla fok fölötti lét, lenyomva |
| a sárig a köd, s a ködben én |
| göthösen mímelem az énekest. |
|
A jövő tavaszi napja
| szabadba visz, süt a nap, |
|
| háztetőkről fröcsköl rám, |
|
|
Március 24
| Születésnapi alkonyatban borospohárral |
| kocsmakertben ahol még nagykabátban |
| magam egy percre gondolom azután |
| mert hirtelen hideg magamban |
| kocsmakertben százmillió évvel |
| az aggastyán nap kocsmakertben |
| mikor az ibolyák az utolsó |
| de a jácint soha többé még bürök |
| de a bodza megrepedt bimbó kopasz ágak |
| madártojás kénzáp madárhalála |
| az árnyak hosszú barnák és a házak |
| sohase lakályosodnak zöldben |
| csarnokaik a föld a rozsdás |
| vasrésekből kisarjaszt és levágja |
| mélye van lapálya madár-kereszttel |
| világvégi festők ecsete langyos |
| bajuszom részeg szobafestők pemzlije szakállam |
| sárga barna mohazöld zuzmókékes |
| mély mély mély fenéktől feneketlen |
| kocsmakertben ahol az eltünő nap |
| már nem kell gondolom 1973 |
| husvétra megemésztett barátaim |
| de arra sem hogy éppen nem lesz |
| kinek kinekse kifizethetetlen |
|
Helyzetrajz tanulsággal
| Rossz véleménnyel lehetnek rólam az emberek errefelé |
| ugyan mi dolgom a nyugágyban csütörtök délben |
| s minden délelőtti bevásárlásaim mögött |
| nem-e az elkezdetlen börtön |
| meg a kirugott hivatalnok |
| és miből él mikor állandóan a levegőbe |
| túl sok újság van a kezében |
| mindenkinek elég egy az se ér semmit ez meg |
| megint harmadik műszakos a férje? |
|
| Kérem fölöttem jelölték ki a nyugati légifolyosót |
| naponta többtucat caravell il tu dc és boeing |
| repülőcsaládtag vonul el életre halálra |
| általában jóval a hang elé szoktam nézni |
| hogy megtaláljam azt az áttetsző bálna-sárkányt |
| mely néhány mogyorórágó nagyravágyó |
| vagy éppen embertársamat röpteti légteremben |
| ilyenkor én is fölszállok mint egy üdvözlet kezdem |
| első műszakomat hogy azután az elvesző szuperszónikus zajban |
| megetessem a más kutyáját |
| rávezessem papírjaimra lábnyomaim léptékes rajzát |
|
|
| Bevallom jobban szeretnék minden nap |
| időben kelni legboldogabbak akik sohasem késnek |
| mert mégis elkéshettek volna bent már minden |
| megszokott rendben s milyen jó kinézni! |
| keblekbe látni mikor egy ívpapírt leejtenek válluktól asztalukra |
| azért is jobb aromája a rabságból csöpögő kávé |
| mint a szabadság mert a szabadság közönséges |
| akár a víz s a rabság párlata hasonlít |
| a megtalált csöpp levegőhöz milyen jó! |
|
| Kérem én sokszor gondolkodtam a dolgon |
| de van mellettünk egy vitorlázó repülőtér |
| itt vontatják fölöttem az esendő magányt |
| szombat vasárnap a kiszolgáltatottságot |
| bár nem vitatom élmény lehet fölrepülni |
| én mégis azokat a nehezen látható |
| óriásgépeket kutatom fölöttük a földről |
|
|
| szeretnék templomba járni mert nem félem az istent |
| csak másnap nem tudok enni |
| szó nélkül ad konyakot a kocsmárosné |
| bár nem szereti ha sörrel keverem méginkább borral |
| szenvedek miatta megaláztattam testvérárulás |
| gyanujába keveredtem néha még |
| gyilkosságra is gondoltam |
| olyan sötét volt az az éjjel |
| azt mondják apámtól örököltem |
| de annyira szerette az embereket hogy sírva fakadt |
| én mindenesetre nem vagyok méltó hozzá |
| s ezekből a hisztériákból mindig a Mama |
| neve jött ki először a számon |
| mert visszaköltöztem az anyaméhbe |
| reggelenként olyan fáradtan és túlvilágian ébredtem |
|
| Kérem én fekete rigók között lakom |
| a rigók nem törődnek a nomád verebekkel |
| fülemüléktől sem sárgulnak meg |
| tavaszig azt hittem megtűrtjük lehetek |
| de ajtónk elé fészkeltek az ezüstfenyőfára |
| s otthagyták fészküket mikor megláttam őket |
| most gondolok arra is hol lehetnek |
| s ha akkora vasgolyót hordoznának |
| mint amekkora ballábamban |
| milyen magasra tudnának repülni |
|
|
| a tél pelenkacsöpögő hangyameleg sarkából |
| nyáron azért jó mert a bal könyököm |
| de minden tavasszal láthatják pulóvereim és kabátjaim |
| stoppolt bal ujját gondolhatnák |
|
| Kérem az én bal karom olyan erős lesz nemsokára |
| mint a vakond szája azzal a különbséggel |
| hogy én jobb karommal súlyt adok a pihének |
| viszont bal karommal támasztom azt a fejet |
| amely mindig a mélybe akar esni |
| a vakond szeme szükségtelen a sötétben |
| a vakondnak csákánya van szeme helyett |
| de egyszer láttam mikor feljött |
| ugy nézett hogy el ne felejtse |
| s azt a dinoszauruszt akit nevemen hívnak |
| félve imádta gázló lépéseimet |
| akárcsak én a zuhanóbombázókat |
|
|
|
Tavasz van barátom, tavasz van
|
Szabó Pistának
| Tavasz van, barátom, tavasz van, |
| tavasz van, barátom, tavasz van |
| járom érted az utcák hosszát |
| hátha egy hentesüzlet sarában |
| vagy egy dohánybolt ajtajában |
| vagy egy söntésben panyókában |
| vagy egy ujságos mosolyában… |
| tavasz van, barátom, tavasz van, |
| zsákolnak árpát, zabot, bükkönyt, |
| szólnak a rekvirált harangok, |
| mintha nem is lennének ágyuk, |
| tavasz van, barátom, leoldjuk |
| vállunkról a büdös kabátot, |
| ingünk a zászlónk, föltámadtunk, |
| énekeljük a Tedeum laudámuszt, |
| és rügyhöz érünk és virág |
| csiklandja kezünket kegyessé, |
| kuvikot fogok, hogy elengedd, |
| kulcsvirággal nyitod ki a vermet, |
| belépsz mint óvodába a gyermek. |
|
Békességet!
| – óhajtottam kamasz koromban, |
| testi maszatban kormos szívemre gondoltam, |
|
| meszet oltottam oltalomban, |
| kaszát siklattam kígyó-nyomban, |
| és olyan békességgé lettem, |
| senki sem kivánhatná jobban, |
|
| dór-oszlopos házat terveztem, |
| két lányomat odasejtettem, |
| amint a Balatonban lassan |
| lépkednek hold-árnyékos esten, |
|
| én meg öregen lesek rájuk, |
| micsoda nők! de jó a lábuk! |
| nádat számlál az idősebbik, |
|
| mellettem, királynak királyné, |
| lehajtja fejét Nagy Istvánné, |
| kendőjét jobb oldalra tűzné, |
| ha nem tünődne a betűknél. |
|
| indulok hozzád betlehemmel, |
|
|
A világ közepén
| Talán el sem mozdultam innen |
| csúcsai közt valaha álltam |
|
| mert mindent tudok a világról |
| szirmát vigyorgatta buzánkból |
|
| szarkaláb kékebb sarkantyúja |
| most is úgy őrzi hangomat |
|
| hallgatom nyárban mintha fáznék |
| apám volt így a tűz előtt |
| elévült tévesztett ajándék |
| kit menny helyett kapott a föld |
|
|
Lom
| Megrágott vers, egérrágta |
| hír, bűn, vád, rang, mit mindenki felejtett, |
| csak én verem föl, mint ahogy |
| vad csörteti az őszi berket: |
|
| másnapos ódák szent Józseffel, |
| apák szentjével összefüzve, |
|
| szent Imre herceg szűzi ujja, |
| mely még ágyékhoz sem ért, |
|
| meg, meg egy kémia irka meg |
| megakasztja a kótát a pókláb |
|
| úgy egymásba süllyednek itt |
| históriák, jelek és gondok, |
| családi kriptában a csontok, |
|
| de nem ám súlyától, magától – |
|
|
Boba átszállóhely
| A sárban úgy jár a kerék, |
| mintha a föld is széthasadna, |
|
| Mire elérünk az első fáig |
| alulról foszforos gyökér világít, |
|
| vagyis hiszi ki rágondolja |
| a szájuk sápadt belsejét, |
| összehuzódva, vonulva Bobáig, |
| pokrócba csavart nemzedék, |
| süllyedünk alá fától fáig. |
|
| száraz tölgyekből is szagot ver, |
| valami olyan fényt csihol, |
| akárha eldurranna fegyver. |
|
| Ha ezt látná Apollinaire! |
| bizony, nem lejtünk mi a jégen, |
| ülésdeszkástól süllyedünk, |
| nem jégtáncos a nemzedékem, |
|
| hanem gubancos, csatakos, |
| mint ahogy mi megyünk otromba |
| heréltjeink mögött kopott |
| nyolc órától hideg pokolba. |
|
|
Deklináció
| Latin alkonyat, de nem ám |
| Róma piacán, hetérák haján, |
| szénázó csatalovak homlokán, |
| római romokon, nem ám római véren, |
| deklinációk bokor-sűrüjében |
| levetett láncingem, kardom, sisakom taréja, |
| a szavak is beülnek az alvó csibékhez, |
| aztán csak magamban mondom: |
| laudó, laudáre, laudétur, |
| dicsértessék dicsérő gondom, |
| beszivárog a hűlő szobába, |
| kőedényben ázik a háziasszony lába, |
| a kutya valami szolga-szorgalommal |
| míg kutya lesz, ugatása is lesz a kutyáknak, |
| de laudétur, holtak nyelvén idézem |
| dicséretem, sötétbe békülésem, |
| szél, szál, széna, szalma, |
| más módon mondom másnapra. |
|
Halljuk! miket mond a lekötött kalóz
| Királyi ordré, készül a bableves, |
| fől finom szaggal, gőzölög és pöfög, |
| királyi konyha-szagait magának, |
|
| a konyha füstös, a világ árvalány, |
| árvalányhajjal lobogunk messzire, |
| talán a Ság-hegy megmutatja |
| mi az a szél ami rajta átjár. |
|
| Indul már Boreás, boltozatán a könny |
| gyémánt lesz, sohasem található, |
| furják csak robbogassák, de a gyémánt |
| lehunyt szemét nem nyitja föl senki, |
|
| csak az Uristen, érte fohászkodunk |
| leplesen rejtjük álmaink lényegét, |
| akár a hab az ibolyát emészti. |
|
|
Mohos tölgyfa árnyában
| Vitéz, minden változatlan! |
| bokorból fénylik a tisztás |
|
| bár nem csipkés, zsínoros, |
| szívem-lelkem éppugy bágyadt, |
| pillanatban kétszáz évet, |
|
| két felhő között a semmit |
| virág, pillók, csak ne ember |
| kínját kelljen elviselnem, |
|
| Leszáll az ágra a szajkó, |
|
| Vitéz Mihály! te reménynek |
| fattya, száll lelked fele |
| gondolatom, mint a részeg |
| s mint a gyökéreres mélybe, |
|
| Csorda gurulgat a völgybe, |
| kutya csahog, fut, harap, |
| szól, mert itt az alkonyat, |
| úgy nyilnak a rózsa-tőgyek, |
|
|
Ó-Kisfaludy Sándor!
| Irigyelt idill, szürettől és pipától, |
| pedig megírta Eötvös Károly, |
| mikor Szegedy Róza válláról |
|
| „Segítsd meg, Isten, új lovaddal”, |
| habzik a tarkóm, mint a hajnal, |
| lesik szikével, felejthető haraggal, |
| ténsuram, légy kirurgusom, |
| lenyúzott testemet árokba ne dobjátok! |
|
| „Segítsd meg, Isten, új lovaddal” |
| Ady pusztájából feketén nyargal |
| belém a szó, s nem „ülj mellém a |
| kandallóhoz”, mikor bitóhoz |
|
| Mégis fölvarrnám arany zsinóromat, |
| könyökölgetnék kék mentében, |
| mögöttem tempevölgyi rétem |
|
| Szeretnék kék mentében még, |
| arany zsinórban dülleszkedni, |
| bal lábamat karddal fedezni, |
| egy somfatörzshöz illeszkedni, |
| hogy ne lehessen elfeledni. |
|
|
Marokkói tanító
| szakálla penész-zuhanya alatt |
| Repedezett mennybolt alól, |
| a derékig elnyelő sivatagból |
| Nem a könyvbe, nem szakálla |
| amíg előtte törtetsz, ölsz, |
| kazamatákat raksz a puszta végén, |
| s alkonyi napra ragyogtatod a vért, |
| hogy a nap pirosítsa a vásznat, |
| a csuklót, a tartó kéz ujja hegyét. |
| Nem megyek! – mondja az agg, |
| s egy félfordulással talál |
|
Interjú Kondor Bélával
| Á.: Te, földbe foszlott fej, fölösleges rágóizmokból, pépes |
| velőből fölszabadult koponya, végső tökéletesség, |
| piócamakacs hajszálereken, mikor téli talajba bomoltál |
| a legelső túli télen, s kiverte sód, véred, bolyhod és |
| ondód a temetőt, a tavaszt fölismerted-e? vagy még |
| mindig mint fűtetlen hétvégi házban fáztál, s hiába |
| melengetett a nap, aztán a nyár tetemek bűzével kerítve? |
|
| Á.: Boldogított-e téleleji halálod, |
| örökké hűtötten a csöndben, |
| hogy nem foszlódsz el olyan hamar, |
|
| Á.: Van-e ott valami társaság? Tudom, |
| mindig azokkal társalogtál, akik |
| most jó barátaid lehetnek, Gábriel, |
|
| Á.: Melyik csöndes, melyik hangos barát, |
| szárnyas és szőrös, koronás, keresztes, |
| ki engedelmes, szolgálatos, ki gőgös, |
| ki mos mindig kezet, kikezdhetetlen, |
| ki babrálja a szoknyát, vagy sirós, |
| ivós, ki szervez ezredet, |
| ármánykodnak-e még fölötted? |
|
| Á.: Cigarettára gyújtasz, lángra hajolsz, |
| akár ahogy megnézem kockás inged, |
| bal hüvelyked, mintha skatulya lenne, |
| s meggyulladna jobbod mutatóujja, |
| szemed takarja szemüvegkeret, |
| hajad bárányfelhőjét szél fújja délre, |
| órádon kivehetetlen az idő, fölösleges – |
| fölvágysz-e még a régi hiú képre? |
|
| Á.: S ha lekerülök, megkereshetlek-e, |
| mint az idősebb katonát, mutasd meg, |
| hogy rakjam össze a szerelésemet, |
| fekhelyet miféle módra vessek, |
| hogyan köszönjek istenem előtt? |
|
|
A nyárfák titka
| Tegnap éjjel mikor a lombok |
| levél-radarja zsongott-forgott |
| titokra leltem a nyárfalombok |
| és éjszakánként közvetítik |
| nem istennek sem angyaloknak |
| mit művelek és hogyan nőlök |
| míg utca-kosszal mérgeződök. |
|
Csöndes fehér eső
| hosszú, csöndes ásitással, |
| nem hirtelen, csak úgy omlott rá |
| a földre, mint az ejtőernyő |
| valami lassított filmen, és fehér |
| gerezdjeibe rejtegette magvát. |
| A fák félrehúzódtak volna, |
| képtelen kapuk alá lépni, |
| hát fölcsúcsozták magukat, |
| zölddé festették az esőt. |
| A járdák négerré nemzették az esőt, |
| szűzzé tisztították az ablakok. |
|
| Lenne még alkalom elmondani |
| a zavart autókat, törtető makacs mozdonyokat is, |
| s hova megy, aki elköszön? |
| s a csuromvíz piacokon, ahogy a paprikák |
| hasonfektükből fölállnak, |
|
| A törzsnél szelíden buslakodik a vad, |
| lábát elfelejtette – vár. |
| Vadászkabátok gumilehellete, |
| irhák faggyas vérszaga szivárog át a függönyön. |
|
| Hát ilyenformán lenne még – |
| arról a nyárfáról gondolkodom, |
| ki nekem rezeg már halálomig, |
| s most virág- sugár- és madártalan |
|
| „Hiába nyirkosítasz minket, |
| meglötyögteted kapcsolatainkat, |
| mégis te ügyeltetsz arra, hogy |
| alattunk halottak vannak és |
|
|
Szőllősi oltárkép
| Lomtárban szelídkori képem, |
| szárnyas ifjúság szabdalja a sátánt, |
| mintha tepsiben hurkát vagdalna. |
|
| Nyaka sarlója megáll az időben, |
| felnő hozzá a kalász, kicsirázik. |
| Tekintete, becsukott gyöngyház-bicska, |
| új borok törött fényeivel játszik. |
|
| Búcsumásnapos, napos bárányarca |
| már korszerűtlen, túlságos szelídség. |
| Otthona lomtár, mért kell, hogy az isten |
| angyalát hóhérával helyettesítsék? |
|
| Mert megszelídült kis keresztelőktől, |
| esküvői gyűrüktől glóriásult, |
| nagypénteken sírt, végigénekelte |
| húsvétkor a Tedeum laudámuszt? |
|
| Levált a képről, alakja helyében |
| üresség, körül a mennyországi gőzzel, |
| s csukott szárnyai jól besávosodtak, |
| ahogy szoktak a mulatságban ősszel. |
|
| Ha nem lehettem olyan, mit akartam, |
| kifarolok enkardomtól, magamtól. |
| Kiűzettem, hová űztem magam |
| az orgonás, gyertyás paradicsomból? |
|
|
Remetekerti szobor
| Arkangyallá kövül az éjszaka, |
| súlya, magától konduló harang szava, |
| beroppantja az ablaküveget |
|
| Fordított szakadék, világ |
| repülőroncsaiból szobrozza föl magát |
| az időn kívül, rettenetesnél |
| túlibbá ezt a téli éjszakát. |
|
| Még fagy nélkül is megfagyasztana, |
| farkas se lenne, megenne farkasa, |
| halhatatlanná dermeszt, a halál |
| kínja ne hagyjon el soha, |
|
| átszül, hogy mégis értelme legyen, |
| gyilkossá tesz, bár élek bűntelen, |
| deleje holdvilág-örvényei |
| nem e világon történnek velem. |
|
| Combjai között öngyilkos az anyaöl, |
| feje fölött fekete füst sürül: |
| szárnyashangyák belülről kivilágított |
|
|
Bolgár ikon
| Akarom, mondjam múlt időben, |
| Elherdált napjaim időtlen |
| hullottak, mint a törmelék, |
|
| mint asztalról pohár, ha csörren, |
| locs-poccsal veri szét magát, |
| akár lelőtt madár, ha ingen |
| fröccsent vérével képirást. |
|
| Mondani akarom, vége van már, |
| napok kihúnytak a partnál, |
|
| sok orr-fül-gége, szőrszúrás, |
| szőrből vergődő ébredésem, |
|
| befejeződött és a fényből |
| a méltatlan, izzadt fejek |
| eltüntek, ki-ki hazaszédült, |
| nem láttam mást, csak fejüket, |
|
| mintha Mihály arkangyal tála |
| Szent János fejét tartaná. |
| Mennék egy hideg, józan tájra, |
|
| de hol vagy fejemvédő csillag, |
| vagy ez a másvilági kínpad, |
|
|
Kő a szivárványban
| bombát képzeltél alattam, |
|
| magamat csillagnak hittem, |
| mennyed emeleteit bejárva, |
|
| mondd meg nekem, te gyapjak furcsa |
| ki vagyok én, kő vagy bomba, |
| csillag vagy szoknyád bolondja? |
|
| De ne szólj semmit! olyan málé, |
| gyermek vagyok akár a gyermek, |
|
| fiadnak, akit előbb szültél, |
| mint te is e világra jönnél; |
| mint jövendő ködét a köd. |
|
|
Elmosolyodtam
| a boldogságtól úgy ébredtem, |
| elképzelt, kivert aranyfogam, |
| Mintha bársonyra jár a szellő, |
| mintha nyakról esik a muszlinkendő, |
| úgy éreztem az üres ágyban, |
| e félig rendezett halálban, |
|
| elaltatott újabb mosolyra, |
| cirógatott párnám csikossa, |
| úsztam a víztelen vizekben, |
| hasam iszapos sűrü mély lett, |
| lábam botladozva indult érted |
| oda, a lekésett vonathoz, |
| ahhoz a vörösorrú fekete gyorshoz, |
| ahonnan mindig szembe találkozhatunk, |
| álmainkban is mosolyoghatunk, |
| ha nincs víz, vizzé változhatunk, |
| ha nincs föld, földdé váltódhatunk, |
| s kérdezgethetjük, mi lesz mivelünk, |
| ki ér előbb halála mosolyához, |
|
| lennék majd másvilági léted, |
| hulladék lennék, hulladék, |
| falevélnek gyászolók cipője sarkán, |
| te, drágám, Drávám, Daccám és Havannám, |
| hóviharom! engedd a képzelődést, |
| hadd gondolkodjak, mi lesz mivelünk, |
| ki ér előbb halála mosolyához, |
| kit szeret legjobban a föld, |
|
|
Varázslat karácsonyfára
| de ha hó jön, vedd föl a zöldet, |
| a havak, mint fára ömölnek, |
| csöndíts, lehelj rám örökzöldet! |
|
| Legyél egy pillanatra, mint a fa |
| mozdulatlan, aztán egy kedves |
| mozdulattal indulj el kedves, |
| mintha gyökered lábad volna, |
| mintha a lábad földanolna |
|
| Karácsony este van. Manók |
| Te itt állsz álmaim között |
| diszítve aranyozott utravalóval. |
| Jagellók kivénhedt jegenyéihez, |
| Dubrovnik cédrus-illatába menjünk, |
| vagy a Keleti-pályaudvar langyos |
| forralt borával legyünk együtt? |
|
| másnap másnapja ez az élet, |
| fölnyitom szememet, foszló |
| díszeid között mégis csak engem nézlek, |
| meg azt, hogy hullik belőled, |
| Vizkereszt nem csordít ereszt, |
|
| nélkülünk nincs Magyarország, |
| injekciózd az ország sorsát |
| valami szépre, ami nincs, |
| burkolózz barna gyümölcsbe, |
| de ha hó lesz, vedd föl a zöldet, |
|
|
Boldog vérem
| gyerekeim Merkur és Vénusz |
| feleségeim Skorpió és Halak |
| keringetnek a világ végezetéig |
| átfestve szőlővesszők nedvére |
| cserebogarak kiömlő belsejére |
| egy kimondhatatlan gondolatot |
| virág túl korán nyíló hóvirág |
|
És én ki életemben
| permetezik génjeink gondja |
| fölnyilallván virágzó csalánban |
| vízcsepp meg szentjánosbogár van |
|
| az ifjak kéken mint a jég |
|
| FELHŐ mögé szökött csillag |
|
| majd ócskán is visszavarázsol |
| a kút melletti körtefáról |
|
| tükrös uton szél a társam |
| megkérdezték te jól vagy? |
|
| vért csöppentgettek hajamra a holtak |
| ezres rengetegükből kiálltam |
| visszafordultam lángoló kabátban |
| kapujától azért lökött el |
| mert ekkora szüzesség bűn |
| a teljes élet jele nélkül |
|
| csillagos palástja csapkod |
| hegytetőről vihar jön ránk |
|
| RÉTEK ködében vadmadárcsapat |
| sajog a tavon piros alkonyat |
| valakik sétálnak ezüstprémesen |
| sétálnék én is gyere énvelem |
|
| JÉGBE fagyott vad sikoltoz |
| meggyilkolták meggyilkolták |
|
| gyöngyök angyala gyöpre lép |
| gyöngyök angyala délre megy |
|
| szikrát csiholnak hamvvederrel |
|
| kötélen vezetnek négy egeret |
| katonák ostort durrogatnak |
| nőszagú kendőt lobogtatnak |
| meztelen lovagolnak a ringyók |
| mint mikor vezércsillagok |
|
| ítéletem hogy őt kimondjam |
| talán apám vagy asszonyom |
| vagy csak egy sorstalan majom |
|
|
|